Gasparik Kriszta Maja az esős nap ellenére mosolygós. Olyan, mint a napsugár, ami a gomolyfelhők között is utat tör magának.
A pozsonyi Comenius Egyetem kiadványszerkesztő szakán végzett. A Pátria Rádióban szerkesztő és műsorvezető, és napjainkban tér vissza az STV magyar adásába. Évek óta az Arizóna zenekar énekese. Férjével, a zenei producerként tevékenykedő Fecóval és két kisfiukkal, Zalánnal (decemberben volt hároméves) és Zénóval ( júniusban született) Felsőpatonyban élnek.
Egész lényéből árad valami bölcs tapasztalat. Sokat tud arról, mit jelent nőnek lenni – ezért is viseli A nő arcai címet a műsora. Az Új Nőben a szülés utáni hasát is megmutatta, hogy lássuk, a rivaldafényben álló nők sem tökéletesek. Most pedig arra szeretné felhívni a várandós anyukák figyelmét, hogy mit jelent az Rh-összeférhetetlenség. Nehogy úgy járjanak, mint ő.
– Mindig természetes szülésre vágytam – kezdi Maja. – Mégis császárral szültem. Rh-negatív vagyok, s mindkét pocaklakóm Rh-pozitív volt.
– Ezt nevezik, ugye, Rh-összeférhetetlenségnek. Mit jelent ez a várandósságra nézve?
– Az első terhességem zökkenőmentesen telt. A 30. hétig minden rendben volt, majd egy vérvétel után kiderült, hogy a szervezetem elkezdett antianyagot termelni. Én Rh-negatív vagyok, a férjem pedig Rh-pozitív, ám az első terhességnél ez nem szokott gond lenni. Az orvos nem értette, mi a férjemmel még kevésbé.
Nem sokat tudtunk a veszélyről, de azért megijedtünk. Hamar rájöttem, hogy Rh-összeférhetetlenség esetén károsodást szenvedhet a magzat. Sajnos, az orvosom nem sokat mondott. Ne aggódjak, nincs baj, január közepéig simán kihúzom... Január végére voltam kiírva. Kéthetente vérképet csináltak, figyelték az ellenanyagokat.
– Mikor történt változás?
– Karácsony előtt. December 22-én délelőtt egy ismeretlen számról kerestek. Egész biztos nem veszek bambuszzoknit – vicceltem, mert azt hittem, valami ügynök hív. Aztán felvettem a telefont, és összeroskadtam. Az orvosom hívott, megjött Pozsonyból az eredmény, nagyon megszaladt az ellenanyagok szintje. Azonnal pakoljak, utána indulás Érsekújvárba. A terhességet be kell fejezni. A 35. hétben voltam.
– Mit lehet ilyenkor mondani?
– Az utat végigzokogtam. Nem tudtam, mi vár rám, és senki nem mondott semmit. Utólag rájöttem, hogy súlyos depresszióban szenvedtem már a terhesség alatt is. Alig kaptam kézzelfogható információt. Sokat sírtam, mély zuhanásaim voltak. Mindvégig a férjem volt a legnagyobb támaszom. Én az a fajta ember vagyok, akinek segít, ha szabadon beszélhet az érzéseiről. Tíz órakor még karácsonyi hangulatban nevetgéltünk itthon, három órával később már az EKG-n a szívverésemet nézték. Egyik kivizsgálásról a másikra kísértek, de megint senki nem mondott semmit. Este hat órakor már nagyon szomjas voltam. Csak feküdtem, és hallgattam a körülöttem vajúdó nőket, de nem kaptam inni. A férjem kint várakozott, én bent. Később jött tőle egy rövid üzenet, miszerint ma beindítják a szülést. Onnan tudta, hogy megkérdezett egy arra járó orvost. Én nem tudtam kitől informálódni. Végül csakugyan értem jöttek, és vittek a műtőbe.
Nem volt időm felfogni, mi történik: gyorsan pörögtek az események. Egyébként már elbúcsúztam a hasamtól. Készítettem róla egy fotót, megsimogattam, és megköszöntem neki ezt a csodás időszakot. Igazság szerint a második szülés késleltetett expozíció volt. Az elsőnél még nem fogtam fel, hogy mi zajlik körülöttem, a másiknál már tudtam, mi vár rám. És nem volt jó tudni!
– Milyen emlékeid vannak a császárról?
– Egy órát feküdtem a műtőasztalon meztelenül, mert az orvos közben elment, a szomszédban is beindult a szülés. Végül epidurális érzéstelenítést kaptam. A tudatomnál voltam, mindent hallottam. A háttérben karácsonyi dalok szóltak: ez volt az egyetlen szépség, ami megmaradt arról a napról. Miután Zalán megszületett, egy közös fotó erejéig a fejem mellé tették, majd elvitték az inkubátorba. December 24-én láttam először. Fejtem a tejet, amit nem bírt meginni cumisüvegből, azt szondán keresztül adták neki. Nagyon akartam szoptatni, azt mondtam, hogy semmi nem tántoríthat el tőle. 26 hónapig sikerült is! Persze, szoptatási tanácsadót is hívtam, a balázsfai Štefkovič Patasi Ágit. Nem kis részben övé az érdem, hogy nem adtuk fel.
– Rugalmas lehetsz, hiszen ez hatalmas siker ekkora sokk után!
– Nem ment az olyan könnyen. Végigbőgtem a tizenkét napot a kórházban. Csak ültem a folyosón, néztem a többi anyukát, és potyogtak a könnyeim. Több mint másfél évig tartott, mire feldolgoztam, hogy ennyire ukmukfukk vége szakadt a terhességemnek. Otthon ugyanez folytatódott. Sirattam az aranyórát, hogy nem tarthattam a mellkasomon a magzatmázas gyermekemet, sirattam mindent. Azt sem tudtam, hogy lehet-e még valaha gyerekünk? Tudtam, hogy baj van, itt valamit tenni kell. Azt tanácsolom minden anyukának, hogy ilyenkor igenis kérjen segítséget, másként a pokol legmélyebb bugyraiba kerülhet.
– Megkerestél egy pszichológust?
– Igen. Nem szégyen az, dehogy. Az első lépés a gyógyulás útján. Nekem az egyik barátom segített. Azt tanácsolta, hogy engedjem szabadjára az érzelmeimet, nem szabad elfojtani semmit. A hormonhullámvasútból sem volt könnyű kiszállni. Nem voltam jól, nagyon nem, s ehhez még hozzájött a kialvatlanság és kismillió más dolog. Másfél év munkája volt benne, de összeszedtem magam.
– Ha jól számolom, lassan teherbe is estél... Második terhességed milyen élményként él benned?
– Ugyanabban a cipőben jártunk, mégis minden más volt. Azt mondják, császár után egy évig nem ajánlatos teherbe esni, két év után pedig akár természetesen is lehet szülni. Én is bíztam benne, hogy ezúttal megadatik.
– Konzultáltál orvossal, hogy mekkora kockázattal jár egy újabb terhesség?
– Érdeklődtünk, merjük-e bevállalni a második babát? Senki nem mondta, hogy ne. Annyit mondtak, hogy zsákbamacska. Amennyiben az én Rh-negativitásomat örökli, nem lesz baj. Az 5. hét tájékán megtudtam: csakugyan babát várok, a 6. hétben vért vettek, sőt Pozsonyban a hematológián is. Ez utóbbit egyik orvos ismerősömnek köszönhettem, amiért végtelenül hálás vagyok neki. December 21-én megint – úgy látszik, ebből már hagyomány lett! – rezgett a telefonom. A vérkép kimutatta az ellenanyagokat a szervezetemben. Másnap ünnepeltük Zalán második születésnapját, plusz nyakunkon volt a karácsony. A 9. hétre kaptam időpontot Pozsonyba. Majd ott megmondják, hogy mi fog történni... Akkor már tisztában voltam vele, milyen esetleges szövődményei lehetnek az Rh-összeférhetetlenségnek.
– Fizikailag hogy érezted magad?
– Jól bírtam a terhességet, de lelkileg megviselt. A 9. hétben a doktornő csupán annyit mondott, megeshet, hogy a baba vérszegénységgel születik: ez volt az összes. Ami végül be is következett. Most már jártam morfológushoz és hematológushoz is. Mindig csináltak vérképet is, aztán egyszer csak jött az eredmény: az ellenanyagszint megugrott, 256-ról 1000 feletti értékre. Zalánt 500-as értékkel szültem. Végül a hematológusom beajánlott egy pozsonyi szülészhez.
Megkerestem Pápay Anamit, aki coachként dolgozik – vele készültem a megpróbáltatásra. Mivel Londonban él, online foglalkozásaink voltak. Féltem egy újabb depressziótól, de ő mindig csak arra ösztökélt, próbáljam a lehető legjobbat kihozni a helyzetből. Mantrákat írtunk, ezekben megköszöntem, amit eddig kaptam az élettől. Illetve megkért, írjak egy levelet a számomra elképzelhető legideálisabb szülésről. Szóval fejben is próbáltam felkészülni az előttem álló időszakra.
– Orvosi szempontból hol tartottál?
– A 25. héttől kezdődően Pozsonyba jártam kontrollra. A második terhességem alatt vagy nyolc nőgyógyász látott. A termelődő ellenanyagok ugyanis károsíthatják a baba egészségét. A vérkép mellett mindig ultrahanglelet is készült. A kettőből született a diagnózis: az UH-lelet már kimutatta a rosszat. Megterhelő volt kéthetente ezt a csiki-csukit játszani. Amiatt is különösen nehéz volt útnak indulni, mert nem tudtam, vajon hazajövök-e aznap, vagy bent tartanak a kórházban.
– Meddig húztad ezt a terhességet?
– Hálás vagyok az égieknek, hogy eljutottam a 34. hétig. Akkor már kórházban voltam. A lelki felkészítésnek köszönhetően sokkal jobban éreztem magam, mint Érsekújvárott. Keresztrejtvényt fejtettem, begöndörítettem vagy épp kivasaltam a hajam: próbáltam teljesen hétköznapi tevékenységeket végezni. Mígnem a legutolsó vizsgálat kimutatta, hogy drasztikusan lecsökkent az ellenanyagok szintje. Ez szintén nem jó ómen. A pocaklakóm is mutatott kezdődő puffadást. Egyértelmű volt, hogy ideje cselekedni!
– Másodszor is hasonló volt a forgatókönyv?
– A műtét lefolyása hasonló volt. Ám itt Zénót egy pillanatig se láthattam, ugyanis rögtön elvitték. A császár után borzasztó nagy belső feszültség keletkezett bennem, nem tudtam sírni. Anamival mindvégig kontaktusban voltam, próbáltam kibeszélni magamból a feszültséget. Három nappal a műtét után aztán hazaengedtek, ám a kicsi maradt. A tejet ezúttal is fejtem. Mikor meglátogattuk, csövek lógtak a fejéből. Annyira vérszegény volt, hogy új vérre volt szüksége.
Pszichológus ismerősöm tanácsára elkezdtem felolvasni Zénónak Boldizsár Ildikó a Csudamadár című könyvéből. A könyv kifejezetten korababáknak íródott, Zénó pedig inkubátorban volt. Jöhetett bárki, takarítónő, ápoló, látogató egy másik babához, én rendületlenül olvastam. Fontos volt, hogy hallja a hangom, hogy tudja, itt vagyok, és várok rá.
– Apropó: kaptál rendelésen vagy kórházban anti-D-injekciót? Úgy tudom, ez hivatott megakadályozni az Rh-összeférhetetlenség kialakulását, ezért minden Rh-negatív nőnek ajánlott.
– Sem az első terhességem alatt, sem utána nem kaptam. Másodszor viszont a szülésem után már kaptam. Ekörül is kész téboly volt. Volt orvos, aki megértette, Érsekújvárott miért volt ellenjavallt, a másik meg rácsodálkozott: hogyan lehetséges, hogy elsőre nem kaptam. Ha ők nem értették, én hogyan értettem volna?
– Annyi lelki gödröd volt az elmúlt években, mint másnak fél életében sem. Mit tanultál meg közben az életről, magatokról, magadról?
– Magamról annyit, hogy egyre gyengébb vagyok. Félek orvoshoz menni, félek már a tű látványától is, és féltem a gyerekeimet. Legyenek egészségesek, semmi más nem számít. Hálás vagyok azokért az emberekért, akiket utamba sodort az élet, akik támogattak, segítettek ezekben a nehéz időkben. Fecó, a férjem igazi társ. Egy pillanatig sem hagyott magamra, mindenhová elkísért. A gyermekhematológián azt mondta nekünk a doktornő: Zénót akár csodának is felfoghatjuk! Utólag bevallotta, hogy nagyon aggódtak értünk, sokszor voltunk téma az orvosi konzíliumon. Zénó nemhiába kapta a nevét, Isten ajándéka a jelentése. Vele együtt két szép ajándékunk van otthon, és minden úgy jó, ahogy van. A koronavírust is szépen abszolváltuk, mi kell még? Sok alvás és sok D-vitamin, végre egy kis napocska – és hogy ennek a katasztrófafilmnek, amit járványnak hívnak, vége legyen.
