Márciustól a maszkok nemcsak a szekrényünkbe, de az életünkbe is beszivárogtak. Elválaszthatatlan kiegészítőink lettek a tömegközlekedés, a bevásárlás során, illetve minden egyéb társas érintkezésnél.
Apró mozzanatokat elevenítünk fel az elmúlt hét hónap történéseiből: elmeséljük, hogy miképp éltük meg az elmúlt időszakot maszkviselési szempontból, és hogyan változtak meg mindennapi szokásaink. Vigyázzunk egymásra: maszkot fel!
Február
– Ugye, most csak viccelsz? – bámulok elképedt arccal anyára, aki éppen az imént halászott elő a spájzból egy doboz egyszer használatos maszkot.
– Pincetakarításhoz tettem félre, de meglátod: rövid időn belül mindenki ezeket hordja majd – válaszolja rezzenéstelen arccal. Fejcsóválva a dobozba nyúlok, kihúzom a kezem ügyébe eső első maszkot. Ám mihelyt az anyagot az ujjam közé fogom, máris elfog az a nyugtalanító érzés, amit a kórházak várótermében vagy a távol-keleti zsúfolt utcaképek láttán szoktam érezni. A maszkokban számomra mindig volt valami idegen, valami rémisztő, valami zavaróan steril.
– Minimum zombiapokalipszis kellene ahhoz, hogy az emberek magukra húzzák ezt az izét! – mondom, majd visszahajítom a komódra a kékeszöld anyagot.
Március
– Ez borzalmas! Nem kapok levegőt alatta! – darálom Niki barátnőmnek a telefonba, miközben a karantén előtti utolsó munkamegbeszélésre igyekszem. Úgy érzem magam, mintha valami kifordított valóságba csöppentem volna: a szemből érkező kocsikból mindenütt maszkos emberek néznek vissza rám, s a járda túloldalán is maszkosok sietnek. Beérek az irodába, a kollégáim zsinórtól elálló fülei láttán hirtelen nem tudom, hogy sírjak-e, vagy nevessek. A folyosón meglátom a saját tükörképem, és konstatálom, hogy a saját ábrázatom sem kevésbé abszurd... Mintha Dobby, a házimanó nézne vissza rám (de legalább a tusvonala precíz).
Hogy oldjuk a feszültséget, ironizálni kezdünk: az új stíluson csipkelődünk, de a mosolygó szemekben ott bujkál a félelem. A félelem, mert nem tudjuk, mivel állunk szemben, s hogy mindez meddig tart majd.
Május
– Négy feketét kérek, meg egyet abból a jópofa tacskósból – adom le telefonon a maszkrendelésemet. Elhatározom, hogy nem hordok több orvosi maszkot: egyrészt egy csomó felesleges szemetet termel, másrészt semmivel sem effektívebb, mint a textilmaszk. Ezzel együtt megfogadom azt is, hogy új szerzeményeimet naponta cserélni és mosni fogom. Ám hiba csúszik a gépezetbe, hisz az élet a legnagyobb keresztbe tevő: nemigen van időm az anyag tisztaságán lamentálni, mert napjában kétszer fejvesztve rohanok vissza az otthon felejtett maszkomért (pezsgőt bontanék, mikor végre a kezem ügyébe akad valamelyik).
Július
– Mindjárt az orrukra húzom! – dühöngök magamban a fapados, klíma nélküli vonaton. Úgy érzem magam, mint aki szaunában rekedt: a homlokom gyöngyözik, a ruhám rám tapad, s erőtlenül legyezem magam a táskámban talált gyűrött múzeumjeggyel. A maszkom a maradék oxigént is elfogja előlem: szívem szerint letépném, és a kukába hajítanám, de türtőztetem magam – végülis nem egyedül utazom a vonaton. Örülnék, ha ezt a mellettem terpeszkedő, hangosan rágózó pasi is így gondolná, ehelyett a maszkja negyven perce az álla alatt pihen. De a felszálló bácsi sem zavartatja magát, akinek a fülkébe lépve az az első dolga, hogy a maszkját félretolja, s ráakassza a bal fülére. Így zötyögünk hát együtt Komáromig: hárman két ország között, melyekben a szabályok betartása és az egymás iránti tisztelet még mindig nem menő.
Auguszus
– Jobb lesz, ha lemondom az összes programomat – konstatálom szomorúan, miközben a tükörben az arcomat vizslatom. Évek óta nem volt ennyire ramaty állapotban a bőröm: a nyári meleg és a maszkviselés megtették a hatásukat.
Lázasan kutatni kezdek a neten, hogy mivel lehetne eltüntetni (vagy legalább mérsékelni) ezeket a borzalmas aknékat, de a legérdekesebb alternatívát végül egy barátnőm veti fel: selyemmaszk.
– Érzékeny bőrűeknek ez jolly joker! – mondja. – Nem fullad be alatta a bőröd, és védelem szempontjából is hatékony.
Szeptember
– Ádi egész vasárnap hisztizett, hogy nem akar iskolába menni. Azt mondta, hogy az órákon nem tud figyelni, annyira zavarja, hogy egész nap maszkban ülnek. Szörnyűek ezek az intézkedések! – panaszolja Zsuzsika, Ádi anyukája.
– Sajnálom – vágom rá együttérzően. Gondolkodom, mi biztatót mondhatnék még neki, de nem jut eszembe semmi. A közös panaszkodáshoz nincs kedvem, főleg nem olyankor, amikor magam sem tudom, hogyan lehetne jobb.
Október
Riadtan olvasom a kormány szigorító intézkedéseit a kijárási tilalomról és a részleges lockdownról. Nem a vírus ijeszt meg, s nem is magamat sajnálom (na jó, kicsit azért magamat is): leginkább a mentális egészségünk aggaszt. Hogy meddig bírjuk még ép ésszel ezt a kilátástalanságot.
Hét hónapja élünk ugyanis ebben a kifordított valóságban: közös énekléssel, ablakból való tapsolással, vicces kisvideók gyártásával indult, mostanra viszont annyira frusztráltak lettünk, hogy a legbanálisabb témák kapcsán is egymás torkának ugrunk. Félreértés ne essék: megértek mindenkit, aki dühös. Mindenkit, akinek a vírus keresztbe tett – engem sem kímélt. Ellenben a mocskolódást, az egymás iránti tiszteletlenséget nem értem. Hisz nem maradt más kapaszkodó, csak a remény. A remény abban, hogy lesz bennünk elegendő türelem és felelősségérzet ahhoz, hogy a járvány végét kivárjuk.
S amikor majd ez a rémálom végre véget ér, együtt lélegezzünk fel, s együtt álljunk neki új holnapot építeni a romokból.
