Márciustól a maszkok nemcsak a szekrényünkbe, de az életünkbe is beszivárogtak. Elválaszthatatlan kiegészítőink lettek a tömegközlekedés, a bevásárlás során, illetve minden egyéb társas érintkezésnél.

Apró mozzanatokat elevenítünk fel az elmúlt hét hónap történéseiből: elmeséljük, hogy miképp éltük meg az elmúlt időszakot maszkviselési szempontból, és hogyan változtak meg mindennapi szokásaink. Vigyázzunk egymásra: maszkot fel!

maszkos-kezdo.jpg

Február

– Ugye, most csak viccelsz? – bámulok elképedt arccal anyára, aki éppen az imént halászott elő a spájzból egy doboz egyszer használatos maszkot.

– Pincetakarításhoz tettem félre, de meglátod: rövid időn belül mindenki ezeket hordja majd – válaszolja rezzenéstelen arccal. Fejcsóválva a dobozba nyúlok, kihúzom a kezem ügyébe eső első maszkot. Ám mihelyt az anyagot az ujjam közé fogom, máris elfog az a nyugtalanító érzés, amit a kórházak várótermében vagy a távol-keleti zsúfolt utcaképek láttán szoktam érezni. A maszkokban számomra mindig volt valami idegen, valami rémisztő, valami zavaróan steril.

– Minimum zombiapokalipszis kellene ahhoz, hogy az emberek magukra húzzák ezt az izét! – mondom, majd visszahajítom a komódra a kékeszöld anyagot.

Március

– Ez borzalmas! Nem kapok levegőt alatta! – darálom Niki barátnőmnek a telefonba, miközben a karantén előtti utolsó munkamegbeszélésre igyekszem. Úgy érzem magam, mintha valami kifordított valóságba csöppentem volna: a szemből érkező kocsikból mindenütt maszkos emberek néznek vissza rám, s a járda túloldalán is maszkosok sietnek. Beérek az irodába, a kollégáim zsinórtól elálló fülei láttán hirtelen nem tudom, hogy sírjak-e, vagy nevessek. A folyosón meglátom a saját tükörképem, és konstatálom, hogy a saját ábrázatom sem kevésbé abszurd... Mintha Dobby, a házimanó nézne vissza rám (de legalább a tusvonala precíz).

Hogy oldjuk a feszültséget, ironizálni kezdünk: az új stíluson csipkelődünk, de a mosolygó szemekben ott bujkál a félelem. A félelem, mert nem tudjuk, mivel állunk szemben, s hogy mindez meddig tart majd.

Május

– Négy feketét kérek, meg egyet abból a jópofa tacskósból – adom le telefonon a maszkrendelésemet. Elhatározom, hogy nem hordok több orvosi maszkot: egyrészt egy csomó felesleges szemetet termel, másrészt semmivel sem effektívebb, mint a textilmaszk. Ezzel együtt megfogadom azt is, hogy új szerzeményeimet naponta cserélni és mosni fogom. Ám hiba csúszik a gépezetbe, hisz az élet a legnagyobb keresztbe tevő: nemigen van időm az anyag tisztaságán lamentálni, mert napjában kétszer fejvesztve rohanok vissza az otthon felejtett maszkomért (pezsgőt bontanék, mikor végre a kezem ügyébe akad valamelyik).

web-bannerek-instagram.jpg

Július

– Mindjárt az orrukra húzom! – dühöngök magamban a fapados, klíma nélküli vonaton. Úgy érzem magam, mint aki szaunában rekedt: a homlokom gyöngyözik, a ruhám rám tapad, s erőtlenül legyezem magam a táskámban talált gyűrött múzeumjeggyel. A maszkom a maradék oxigént is elfogja előlem: szívem szerint letépném, és a kukába hajítanám, de türtőztetem magam – végülis nem egyedül utazom a vonaton. Örülnék, ha ezt a mellettem terpeszkedő, hangosan rágózó pasi is így gondolná, ehelyett a maszkja negyven perce az álla alatt pihen. De a felszálló bácsi sem zavartatja magát, akinek a fülkébe lépve az az első dolga, hogy a maszkját félretolja, s ráakassza a bal fülére. Így zötyögünk hát együtt Komáromig: hárman két ország között, melyekben a szabályok betartása és az egymás iránti tisztelet még mindig nem menő. 

Auguszus

– Jobb lesz, ha lemondom az összes programomat – konstatálom szomorúan, miközben a tükörben az arcomat vizslatom. Évek óta nem volt ennyire ramaty állapotban a bőröm: a nyári meleg és a maszkviselés megtették a hatásukat.

Lázasan kutatni kezdek a neten, hogy mivel lehetne eltüntetni (vagy legalább mérsékelni) ezeket a borzalmas aknékat, de a legérdekesebb alternatívát végül egy barátnőm veti fel: selyemmaszk.

– Érzékeny bőrűeknek ez jolly joker! – mondja. – Nem fullad be alatta a bőröd, és védelem szempontjából is hatékony.

Szeptember

Ádi egész vasárnap hisztizett, hogy nem akar iskolába menni. Azt mondta, hogy az órákon nem tud figyelni, annyira zavarja, hogy egész nap maszkban ülnek. Szörnyűek ezek az intézkedések! – panaszolja Zsuzsika, Ádi anyukája.

– Sajnálom – vágom rá együttérzően. Gondolkodom, mi biztatót mondhatnék még neki, de nem jut eszembe semmi. A közös panaszkodáshoz nincs kedvem, főleg nem olyankor, amikor magam sem tudom, hogyan lehetne jobb.

Október

Riadtan olvasom a kormány szigorító intézkedéseit a kijárási tilalomról és a részleges lockdownról. Nem a vírus ijeszt meg, s nem is magamat sajnálom (na jó, kicsit azért magamat is): leginkább a mentális egészségünk aggaszt. Hogy meddig bírjuk még ép ésszel ezt a kilátástalanságot.

maszk-belso-uj-no.jpg

Hét hónapja élünk ugyanis ebben a kifordított valóságban: közös énekléssel, ablakból való tapsolással, vicces kisvideók gyártásával indult, mostanra viszont annyira frusztráltak lettünk, hogy a legbanálisabb témák kapcsán is egymás torkának ugrunk. Félreértés ne essék: megértek mindenkit, aki dühös. Mindenkit, akinek a vírus keresztbe tett – engem sem kímélt. Ellenben a mocskolódást, az egymás iránti tiszteletlenséget nem értem. Hisz nem maradt más kapaszkodó, csak a remény. A remény abban, hogy lesz bennünk elegendő türelem és felelősségérzet ahhoz, hogy a járvány végét kivárjuk.

S amikor majd ez a rémálom végre véget ér, együtt lélegezzünk fel, s együtt álljunk neki új holnapot építeni a romokból. 

Olláry Ildikó
Kapcsolódó írásunk