A melankólia dicsérete

A világ azt akarja, hogy boldog és pozitív emberek legyünk. Ugyanakkor a bánatnak és a szomorúságnak is jelentős szerepe van az életünkben, és nem volna szabad szemrehányást tennünk miatta – írja Susan Cain Bittersweet című könyvében.

Amikor Susan Cain amerikai írónő huszonegy éves volt, sok időt töltött kollégiumi szobájában a pesszimizmus prófétájává avatott Leonard Cohen szomorú dalait hallgatva. „Miért hallgatod ezt a gyászos zenét?” – kérdezték nevetve az évfolyamtársai. Harminc évvel később maga Cain is feltette magának ezt a kérdést. Elcsodálkozott, hogy a zene mi módon képes szépséggé alakítani a fájdalmat, és megnyitni az emberi szíveket. Ez a felfedezés adta az első lökést, hogy anyagot kezdjen gyűjteni könyvéhez, amelynek a Bittersweet (Keserédes) címet adta.

A pozitivitás zsarnoksága

Susan Cain tizenegy évvel ezelőtt lépett színre első könyvével, amelynek A csend címet adta. Ebben egyebek között arra hívta fel a figyelmet, hogy a társadalom mennyire nem él az introvertált, befelé forduló emberek rejtett képességeivel. Nem vesz tudomást róluk, és nem hagyja érvényesülni őket az általánosan kikiáltott pozitivitásban. Ez elsősorban az amerikai társadalomra vonatkozik, ahol az extrovertált, ambiciózus, öntudatos és örökké mosolygó ember számít ideálnak. 

A Bittersweet egyfajta lázadásként született a fenti eszmény ellen. Mélyrehatóan foglalkozik a szomorúság, a melankólia és a hasonló „negatív” érzelmek szerepével az ember életében. Cain így írja le a társadalmi normát: „Keménynek, határozottnak, optimistának kellene lennem, aki kimondja a véleményét, tele van önbizalommal és kommunikatív, mert csak így lehet barátokat szerezni.” Elhatárolódik azonban ettől a szemlélettől, mert az erőltetett pozitivitás zsarnokká válik, elvárva, hogy titkoljuk valódi érzelmeinket mások elől. És nem csak erről van szó!

Könnyed tökéletesség

Susan David amerikai pszichológus egy hetvenezer önkéntes részvételével készített tanulmányban megállapította, hogy az emberek több mint egyharmada elítéli a „negatív” érzelmeket, ezzel együtt önmagát is. Mégpedig azért, mert ha hosszabb ideig szomorkodnak, onnan már csak egy lépés, hogy szánalmasnak ítélve kirekessze őket a társadalom. 

A kutatás arra is rávilágított, hogy az egyetemek hallgatói a „könnyed tökéletességre” törekednek: ennek lényege, hogy úgy tűnjön, anélkül érnek el kitűnő eredményeket, hogy sokat tanultak volna, s mintha nem is kellene törniük magukat, hogy bejussanak az elit diákklubokba.

Természetesen azt sem ismerhetik el soha, hogy csalódottak vagy kudarcot vallottak. A cégek alkalmazottai nem beszélnek kollégáikkal a mindennapi gondjaikról, arról pedig végképp nem, ha problémájuk van a munkával. Susan David ezt így fogalmazza meg: „Az emberek néha rémes történeteket mesélnek nekem a pánikrohamaikról, szorongásaikról, érzelmi sérüléseikről, mégsem képesek felfedni mások előtt, hogy szenvednek. Csak azt mondják, hogy mérgesek vagy feszültek. Mintha tilos volna bevallani, hogy gyötrődnek.” Ennek feloldásaként azt javasolja, hogy próbáljunk utat nyitni az emberi érzelmek egész skálájának, amelyhez a szomorúság és a szorongás is ugyanúgy hozzátartozik.

Mire jó a szomorúság?

Miként lehet, hogy a szomorúság, ez a látszólag haszontalan érzelem nem halt ki az evolúció során? Susan Cain számos okot felsorol. Egyebek között a bánat és a szomorúság lényeges információkkal lát el bennünket arról, hogy mi a prioritás számunkra. Steven Nayes pszichoterapeuta ezt a következőképpen egészíti ki: „Főként amiatt szoktunk szenvedni, ami fontos nekünk. A szomorúság révén fedezzük fel, hogy mi értékes számunkra. A bánat elhessegetésével kizárjuk életünkből azt, ami örömet szerez.”

A szomorúság és a fájdalom ugyanakkor a kreativitás forrása is lehet. Susan Cain híres tudósok és művészek nyomába ered, akik gyerek- vagy felnőttkorukban nagy tragédiákat éltek át, de fájdalmukat képesek voltak alkotóerővé transzformálni, amellyel gazdagították az emberiséget. Ám természetesen az alkotáshoz nem elég szenvedni. 

„A sötétség nem egyetlen katalizátora a kreativitásnak. A klinikai depresszió útját is állhatja az alkotásnak. Az ihlet akkor jelenik meg, amikor a sötétséget felváltja a fény, s a fájdalom átlényegül valami mássá” – magyarázza Susan Cain. 

A fájdalom olyan érzés, amely összekapcsolja az embereket. Pete Docter Agymanók című legendás animációs filmjében mókás karakterek személyesítik meg az érzelmeket. A rendező eredeti elképzelése az volt, hogy a cselekmény az egyik fő érzelem, a Félelem körül fog forogni.

A történet azonban akkor kapott értelmet, amikor a főszereplő a Bánat lett. A rendező ugyanis megállapította, hogy épp a bánat az, amely együttérzést, empátiát ébreszt másokban, s ezáltal az emberi kapcsolatok motorjává válik.

A pillanat tűnő szépsége

Susan Cain könyvének vezérmotívuma a szerző és az édesanyja közti szövevényes kapcsolat. Édesanyja csodás gyermekkort biztosított számára, de ez Susan serdülőkorában megváltozott. Elidegenedtek egymástól, majd paradox módon akkor találtak újra egymásra, amikor anyja az Alzheimer-kór megjelenésekor egyre mélyebben visszatért a múltba. 

Cain az utolsó fejezetben az elmúlás fájdalmával foglalkozik, és megkérdezi magától: Hogyan örülhetünk az életnek, amikor tudjuk, hogy a végén meg kell halnunk? Martin Heidegger német filozófus bölcs mondásával vigasztalódik: „Életünket a Halál formálja, mert arra figyelmeztet, hogy sietnünk kell.” Legboldogabb pillanataink felett ott lebeg a tudat, hogy egyszer véget érnek – ezért tudjuk őket olyan intenzíven átélni.

Mennyire vagyok hajlamos a keserédes érzelmekre?

Olvassa el az alábbi kijelentéseket, és értékelje a válaszait 1-től 10-es skálán attól függően, mennyire érzi őket igaznak (1 – egyáltalán nem igaz rám az állítás, 10 – teljes mértékben igaz rám).

• Könnyen meghatódom akár egyszerű tévéreklámok láttán is.
• Elérzékenyülök, amikor régi fényképeket nézegetek.
• Erősen hat rám a zene, a művészet, illetve a természet szépsége.
• A barátaim azt mondják, bennem egy „öreg lélek” lakozik.
• Az esős idő megnyugtat és inspirál.
• Pontosan tudom, mit értett C. S. Lewis azalatt, hogy az öröm a vágy éles, csodálatos szúrása.
• Szívesebben olvasok verseket, mint sportolok.
• Naponta többször libabőrös leszek.
• Észreveszem a szenvedést a világban.
• A szomorú zene felemel.
• Hajlamos vagyok arra, hogy egyszerre érezzem a dolgokat boldognak és szomorúnak.
• A mindennapjaimban keresem a szépet.
• Átélem a „megindító” szó jelentését.
• Barátaimmal beszélgetve gyakran szóba kerül a múltjuk vagy az aktuális problémájuk.
• Úgy érzem, az extázis érzése bármikor elérhető számomra.

Számolja össze a pontjait, és az eredményt ossza el 15-tel. Ha kevesebb, mint 3,8 a végeredmény, akkor Ön vidám, extrovertált, szangvinikus személyiség. Ha pontjainak száma 3,8 és 5,7 között mozog, akkor Ön a két mezőny (szangvinikus személyiségtípus és keserédes beállítottság) között helyezkedik el. Ha az eredmény 5,7-nél magasabb, akkor Ön igazán ismeri a fény és a sötétség birodalmát.