Íme, egy anyuka, aki az életéért küzdött, mikor más anyukák békésen a babakocsit tologatták. A mihályfai Kvarda Emese 30 évesen, harcos amazonként a mindent vagy semmit játékot játszotta.

– Mikor kezdett fájni a melled?

– A szoptatás után. Tizennégy februárjában sürgősségi császárral született a kislányom, Dorka. Egy hónapig próbálkoztam a szoptatással, de nem nagyon ment. Két héttel utána elkezdett fájni a bal mellem. Arra gondoltam, hogy biztosan begyulladt. A női orvos tejapasztó tablettát ajánlott, mert semmi gyanúsat nem észlelt. A következő vizsgálaton azt mondta, hogy genny van a mellemben, és ultrahangos vizsgálatra küldött. Sok volt a tejmirigyem, és a sűrű szövet miatt nem sokat láttak. Egy másik orvos atipikus lefolyású krónikus mellgyulladást állapított meg nálam. Szóval, orvostól orvosig jártam. Ez ment két hónapig, közben beszedtem tömérdek antibiotikumot... 

Ha jól értjük, nem sokkal a gyerekágy után voltál... Hogy tudtad közben a babát ellátni? 

– Toltam a babakocsit, és mintha tűvel böködték volna a bal mellemet. Nagyon fájt. Később már aludni se tudtam, huszonnégy órán keresztül fájt a mellem. Végül a nőgyógyászom Nagyszombatba küldött MRI emlővizsgálatra. Az idő közben rohant, itt is csak két hét után kerültem sorra…

Mire gondoltál, mi lehet a baj?

– Eszembe se jutott, hogy komoly baj van, cisztára gyanakodtam. Ám Nagyszombatban kicsit megijedtem. Rá volt írva az orvos arcára a kérdés: Miért nem jött előbb? Kipirosodott, eltorzult mellem a mellrák tipikus jegyeit mutatta. Ezt most már tudom, de akkor még nem tudtam... Jöttek a nővérkék, a doktor úr pedig közölte, hogy biopsziás mintavétel következik. Tájékoztatott arról, hogy mit miért csinál, és hogy a kimetszett mintát vizsgálatra küldi... Mikor becsuktam magam után az ajtót, elsírtam magam. Ott már tudtam, hogy nagy baj van. 

kvarda-eme01.jpg

– Mikor kaptad meg az eredményt?

– Minden nap telefonáltam Nagyszombatba az eredményekért. Minden nap azt mondták, hívjak másnap. Én meg egész nap a netet bújtam, mert úgy éreztem: nekem erre fel kell készülni! Az orvosi papírok alapján rájöttem, hogy mellrákom van. Az első gondolatom az volt, hogyan fogom mindezt a férjemnek elmondani. Ő akkor még kint dolgozott Ausztriában, csak hétvégén járt haza. A szüleimnek később szóltam. Végül csütörtökön felhívott az orvos, és közölte, hogy rosszindulatú daganatom van.

– Ilyenkor mi a teendő?

– Tomival beültünk az autóba, s elmentünk Nagyszombatba. Ott nekem szegezték a kérdést, hogy kérek-e kemoterápiás kezelést. Nem tudtam rá válaszolni, azt se tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. A kezembe nyomtak két telefonszámot, hogy időben döntsek.

Ilyenkor minden beteg felteszi a kérdést: miért pont én? Te is feltetted?

– Én rögtön megkérdeztem, nem volt-e baj, hogy a szerdahelyi kórházban húzták az időt. Az orvos diplomatikusan kijelentette: nem lenne fair bármit is mondania, mert nem látta a mellemet az első stádiumban. Én ugyanis akkor már májustól fogva kéthetes intervallumokban orvoshoz jártam, és az antibiotikumos kúrát mindig szonográfiai vizsgálat követte. Elhiszem, hogy a daganat a tejmirigyek miatt nem volt beazonosítható, de a mellem hétről hétre csúnyább lett. A barátnőm húga, aki egészségügyi főiskolára jár, volt az egyetlen, aki kertelés nélkül kijelentette: „Emese, ne haragudj, de úgy néz ki a melled, mintha mellrákos lennél!” Az áttétképzés a hónaljamban szerintem annak a következménye, hogy az orvosok nem ismerték fel idejében a betegséget.

Végül hogy döntöttél, indulhat a kemó?

– Először a Szent Erzsébet kórházba kerültem, Pozsonyba. A kezelést mindig pihenés követte, háromhetes intervallumokban. Ezt nevezik egy kezelési ciklusnak. Hat kezeléses kúrát írtak elő. Vörös kemót kaptam érbe, ami a legerősebb fajta.

Ha ez volt a legerősebb, akkor bizonyára erős toxikus hatása volt.

– Két órán keresztül folyt le a gyógyszer, ott helyben elaludtam tőle. Szerencsére elég jól bírtam. Minden kezelés előtt vért vettek, még a reggeli órákban. Ezzel hál’ isten nem volt gondom, sosem találtak benne gyulladást. Ez a fél év arról szólt, hogy immunrendszer-erősítőket szedtem, és maszkot hordtam a szám előtt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy összeszedjek valami fertőzést, mert megszakították volna a kemót. Mindig péntekre kértem az infúziót, hogy tudjam kipihenni magam. A szüleim ekkor még dolgoztak, így anyósom vigyázott Dorkára. A betegségem alatt a szüleimhez költöztünk, de a kezelések után én hazamentem. Kellett az a szombat, hogy kipihenjem magam. Péntek hajnalban indultunk a kórházba, és attól kezdve két napig nem láttam a lányomat. 

Ki adott erőt a fájdalom elviseléséhez?

– A féléves lányom. Tudtam, hogy nem roskadhatok össze, mert szüksége van rám. A nővérem, Tünde azt mondta: én egy harcos amazon vagyok, aki nem adja fel a küzdelmet. Végig bíztam magamban! Mikor az onkológusom közölte, hogy készüljek, mert két héten belül kihullik a hajam, azt gondoltam: Na, akkor majd én leszek a kivétel.

És kiváltál a sorból?

– Minden nap jól meghúzkodtam a hajszálaimat. Nem hullott a hajam. A kritikus második hét végén szembejött a valóság. Emlékszem, szombat volt... Ránéztem a párnámra, és olyan volt, mintha az éjjel valaki megnyírt volna. Vannak napok, amelyeket nem felejtesz el soha. Ilyen volt az a szombat reggel is! A zuhanyban a vízsugár lesodorta a maradék hajszálakat is a koponyámról. 

Családod hogyan viselte a betegségedet?

– Anyum érezhette, hogy baj van, mert folyamatosan kérdezgetett. Mikor már biztos volt a diagnózis, fogtam a lányomat, és átmentem hozzájuk. Nincs olyan, hogy megfelelő alkalom vagy mód, hogyan közöld a szeretteiddel: rákos vagy. A konyhában ültünk, a szüleim beszélgettek, én pedig közbevágtam. 

– Ahogy látom, nem kedveled a mellébeszélést.

– Anyum istenhez fohászkodott, hogy mit ártott neki?! Elhűlve kérdeztem: Te mit ártottál? Hiszen én vagyok rákos! Mikor láttam, hogy érzelmi kitörés következik, felkaptam a lányomat: Most kimegyünk sétálni. Hadd sírják ki magukat, mert nekem nem könnyekre van szükségem. Mire anyum összeszedte magát. Tudom, hogy minden este álomba sírta, ám végig derekasan tartotta magát. Azontúl tényleg mindenki erős támaszom volt, az egész család.

 

Minden nap kontrolláltam a hajszálaimat. Nem hullott a hajam"

 

A férfiak megijednek, sokszor nem akarnak szembenézni a betegséggel. A férjed hogy viselte?

– Felvette a kesztyűt. Nekem meg szükségem volt rá, mert nélküle nem tudtam volna végigcsinálni. Tomi hazajött, és otthon maradt velünk. Nem akartam a gyereket a nagyszülőkre hagyni. Az a hét hónap, amíg ő sem dolgozott, kemény időszak volt.

Kaptál valamiféle plusztámogatást? Ugye, épp gyermekgondozási szabadságon voltál?

– A hivatalban kérvényeztem a rokkantságit. Ez augusztusban volt, és novemberben hívtak fel először. Addig a 223 eurós anyaságimból éltünk (egyébként a lakbérre nem volt elég). Mindvégig a szülők segítettek. Szoros gyeplő volt! Aztán novemberben felhívtak a hivatalból, és közölték, hogy még korai a diagnózis. Megkérdeztem tőlük: mihez képest? Azt válaszolta a hölgy, hogy átlagban fél év, míg egy ügy bizottság elé kerül. Ám nem biztos, hogy én januárban még az élők közt leszek, mondtam szárazon. Két hét múlva 80%-os rokkantsági járadékot állapítottak meg, két évvel később aztán levitték 50%-ra. Januárban kaptam először pénzt, igaz, kifizették visszamenőleg is egészen augusztusig. A Dobrý Anjel karitatív szervezet is folyósított havi 130 eurót, négy évig. Ezt a kisegítést minden onkológiai páciens igényelheti.

Térjünk vissza a kezelésre. A tumort, ugye, előkezelték hat adag kemóval, hogy visszahúzódjon…

– Az első alkalommal még a kemóra is éhgyomorral mentem. Nem értették, hogy miért nem ettem, hisz gyenge leszek, mint a harmat. Közben nekem senki nem mondta, hogy a vérvétel után már nyugodtan ehetek. Másodszor már tudtam, hogy enni kell. Turbánnal, haj nélkül érkeztem. A három vörös után másfajta kemót kaptam. Mellékhatásaként piros foltok jelentkeztek a kezemen, úgy nézett ki, mintha leforráztam volna. Nem érhette víz, mert irritáció lépett fel. Végül mindig más részemen jött ki a bőrbetegség, lehámlottam, mint egy kígyó. Dorkát se fürdethettem már. Szájszárazságom volt, a nyelvem hólyagos, és végtagfájdalmaim is voltak. A kezelésekre egyébként Tomi kísért el, mindig a folyosón várt rám… A vörös adag után elvittek MRI emlővizsgálatra, hogy megnézzék, hogyan reagálok a kezelésre. Kiderült, hogy a daganat nem zsugorodott össze, de nem is nőtt tovább. A mellemen akkor már nem volt gyulladás. A hatodik kezelés után az onkológus azt mondta, hogy indokolt lenne bevállalni még egy hetediket. 

– És belementél?

– Dehogy, padlót fogtam. Én ugyanis hatra állítottam be magam, ezért összezuhantam. A körmeim potyogtak, mindenem fájt, akkor már nagyon kétségbeesett voltam. Végül elküldtek sebészeti konzultációra. A sebész megnézte a hónaljamat, majd rideg hangon közölte velem: nincs mese, le kell venni a mellemet! Az összes papíromra ráírták, hogy a koromra való tekintettel – épp 30 voltam – mellmegtartó műtétet javasolnak. Január hetedikére tűzték ki a műtét napját. Ennek négy éve. 

Mit lehet ilyenre reagálni? Hogy nemsokára levágják a melledet.

– Ültem a kádban és sírtam, hogy mi lesz velem? Nem lesz az egyik mellem! Akkor mondta a férjem, hogy szeretné, ha felkeresnék egy pszichológust.

Gondolom, oda elmentél.

– Igen, de érzelmileg nagyon rendben talált. Megerősítette, amit én is tudtam, hogy reálisan gondolkodom a betegségemmel kapcsolatban. Kérdezte, mégis mi az, ami bánt? Elsírtam magamat: az, hogy nem tudok száz százalékosan anya lenni, nem tudok gondoskodni a lányomról. Megnyugtatott, hogy egy féléves gyereknek elég a jelenlétem. 

Belementél a hetedik kezelésbe is…

– Igen. Félő volt, hogy ha kihagyom, a mellműtétig még begyulladhat a mellem. Így is közbeestek a karácsonyi ünnepek, így akár egy nyolcadik kemó is belefért volna. Én akkor már könyörögtem, hogy vegyék le a mellemet, mert újra elkezdtem érezni a késszerű szúrásokat. Egy négyszer hét centis daganatot távolítottak el belőlem.

Mindjárt szembesültél a megváltozott testeddel?

– Az egészen abszurd jelenet volt. Az egész mellkasom be volt fáslizva, de én csak azt mondogattam, hogy szeretni fogom magamat. Egy hatalmas, egész alakos tükör volt a fürdőszobában, s mikor belenéztem, annyit mondtam: nem is olyan rossz, sokkal rosszabbra számítottam! Az átkötésen láttam, hogy fél mellkas hosszúságú vágásom van. Még a hónaljamban is áttétek voltak. A verejtékmirigyeimet is kivehették, mert azóta nem izzadok.

Készültek a melledről fotók?

– Úgy éreztem, muszáj, hogy legyen róla fotóm. Nagyon szép, fekete-fehér képek készültek, lehet, hogy majd egyszer egy kampányban még felhasználom… Szóval, teljesen levették a bal mellemet (valakinek meghagyják a bőrt). Nálam a bőr sem maradhatott, mert félő volt, hogy azt is érintette a betegség. 2017-ben még egy komplikált beavatkozás várt rám: a rekonstrukciós műtét.

– A biztosító ezt fedezi?

Igen, a biztosító fedezi. Az enyém három és fél órán keresztül tartott, és hátlebeny-előreforgatás a neve. Ugyanis a hátamból vették ki a bőrt, s a hónaljam alatt szépen átvezették előre. Olyan szép mellet kaptam a semmiből, hogy na! Megesik, hogy a szervezet nem fogadja be, annak ellenére, hogy saját szövetből csinálják. Arra gondoltam, na, akkor se hátam, se mellem nem lesz! Szerencsére nem volt vele gond. 

– Téged nem kísértett meg a gondolat, mint Angelina Jolie-t, hogy akkor a másik mellemet is... Elővigyázatosságból!

 – Tavaly kiszedettem a másik mellemből is a tejmirigyeket, bár nem volt indokolt. Az onkológus neheztelt rám, hogy miért akarom az egészséges cicimet „kitakaríttatni”... Ezzel egy időben bekerült a szilikon is a bal mellembe. Szimmetriába akartam a kettőt hozni, viszont nekem kellett állni a költségeket.

Helyreállító műtétet ki végez nálunk?

– A sebész- és onkoplasztológiai elvek szerint végzik. Dr. Boháč Martin (aki engem is műtött) volt az első Szlovákiában, aki kezdeményezte, hogy a biztosító állja a helyreállító műtéteket. Magyarországon, Csehországban ez már régen gyakorlatban volt, nálunk még nem. A rózsavölgyi kórházban került sor a hátlebeny-előreforgatásra.

web-bannerek-hirlevel-02_4.jpg

Tehát a helyreállító műtétet már támogatja az egészségügyi biztosító...

– Igen, de csak bizonyos feltételekkel. Nekem is azt mondták, hogy az egyik műtétet téríti a biztosító, a másikat már nem… Nekem a család segített, önerőből nem tudtam volna 3000 eurót kifizetni.

Megint két szép melled van, s ezzel lezárult egy nehéz szakasz az életedben.

– Elmentem még Budapestre egy orvosi tetoválóhoz. Vámos Mónikának hívják, és 3D hatású mellbimbót és udvart készített nekem. Ezzel lezárult a történetem.

– Kérdezhetek valami nem ildomosat? 

Igen. 

Míg beteg voltál, eszedbe jutott a halál?

– Sokan kérdezték már tőlem. Egyetlenegyszer volt ilyen pillanatom, mikor kihullott a hajam, és egyedül voltam a lakásban. Álltam a tükör előtt, épp a szemöldökömet satíroztam (minden szőrzetem kihullott, a szemöldököm azóta se nőtt vissza). Szóval, néztem magamat, és akkor ott leesett: Úristen, rákos vagyok, és meg is halhatok! Gyorsan megráztam magam: „Jól van, Emese, szedd össze magad. Nem szabad parázni!”

Voltak a betegséged alatt mélypontjaid?

– Nem is egyszer. A kemoterápiás kezelésre vártam, és körülöttem mindenki jóval idősebb volt, mint én. Olyan jó lett volna belekapaszkodni egy másik fiatal nőbe, aki ugyanazt éli át, ugyanazt érzi, amit én... A gyerekem miatt is mélyen el voltam keseredve. És nem akartam rákos gyerekeket látni, ezért átmentem a Heyduk utcai kórházba! Egyszer mégis találkoztam egy ötéves gyerekkel, akit kopaszon, maszkkal a száján hoztak be. Belenéztem a gyönyörű barna szemébe, miközben lassan bezárult a liftajtó... Utána lelkileg teljesen padlóra kerültem. Hetekig magam előtt láttam a jelenetet.

Hogyan viszonyult hozzád a környezeted?

– Mikor beteg lettem, nagyon sok barátom hátat fordított nekem. Azt mondták, nem tudnak a betegségemmel mit kezdeni. Nem haragszom rájuk… Már nem! A középiskolai barátoktól viszont sok üzenetet kaptam, biztattak, s ez erőt adott. Azt tapasztalom, hogy a rák még mindig tabu. Pedig kell róla beszélni, nem lehet tabu! Szerencsére rátaláltam egy magyarországi oldalra, ami a mellrákos nőknek szól. Kiderült, hogy jelen vannak a szociális hálón: Mellrákinfó egyesület néven. Végig támogattak. A szlovák közösségek közül pedig az OZ Amazonky tagja vagyok.

 

Interjú közbentöbbször elérzékenyültem. Emese azt mondta, hogy mindig ez történik, mikor mesélni kezd… Emese ma felvilágosító előadásokat szervez, és próbálja felhívni a nők figyelmét a rendszeres orvosi vizsgálatokra. A történet tanulságai segíthetik olvasóinkat

 

Megint szereted a tested?

– A hajam elvesztése jobban megviselt, mint bármi más. A paróka kényelmetlen volt, turbánt vettem, azt kötögettem végig. És tudni kell, hogy a rekonstrukciós műtét közel sem esztétikai műtét: a mellem nem olyan tökéletes, mint más szilikonos nőké. Ám szeretem a mellemet. Még így is.

Tudtál a betegségedről valakivel beszélni?

– Interneten kerestem barátokat. A közvetlen környezetemben nem volt senki, akivel tudtam volna erről beszélni.

A párkapcsolatodra milyen hatással volt a betegséged?

– Egyéves házasok voltunk a férjemmel, mikor megbetegedtem. Azt ígértük, hogy kitartunk egymás mellett jóban-rosszban, egészségben, betegségben egyaránt. Szerencsés vagyok, mert nem minden férj annyira támogató, mint Tomi. A helyreállító műtétet is én szorgalmaztam, nem ő. 

Szüleid?

– Anyum túlfélt. Én is ilyen voltam Dorkával. Annak idején kijelentettem, hogy körülötte mindent csak én és Tomi csinálhatunk. Volt egy mondatom: „Én biztos nem fogom hagyni, hogy másnál aludjon a gyerekem!“ Erre kaptam az élettől egy jókora pofont. Dorka most mindenhova velem jön, mellettem alszik, de nem is bánom.

Mit üzensz a nőknek?

– A mellrákot megelőzni nem lehet, de el kell járni szűrésre!

Megváltoztatott a betegség?

– Mielőtt cselekednék, már elszámolok háromig. Most már könnyebben elfogadom, ha valaki máshogy gondolkodik, mint én. Mikor meggyógyultam, azt gondoltam, hogy én majd megváltom a világot, és mindenkit meggyógyítok. Négy éve szerveztem az első előadásomat: Mellrák ellen együtt könnyebb címmel. Magyarországi egyesületből hívtam vendégelőadókat, és én is elmondtam a saját történetemet. A harmadik mondatnál elkezdtem sírni... Később a többiek azt mondták, pont ezért voltam hiteles. Számos helyen meghirdettük az előadást, mégsem voltak rajta sokan. A másik évben már egész teremnyi ember volt jelen, és a közönség nem csak az én ismerőseimből állt. Néha azt érzem, már úgy beszélek a rákról, mintha a mákos guba receptjét mondanám el. A jövőben is tervezek felvilágosító, figyelemfelkeltő előadásokat szervezni...

Emesének mindehhez kívánunk sok sikert, kitartást és jó egészséget!

Sallay Erika 

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg