Egyszer volt, hol nem volt, a nagy folyón innen, az üveghegyektől tisztes távolban, egy kis falucska kicsi házában élt egy pici család. Boldogságban éltek, otthonukat építgették, szépítgették, mígnem úgy döntöttek, hogy kicsi házuk pici fürdőszobája megérett a tatarozásra.

Hamuban sült pogácsával meg vaskos erszénnyel a tarisznyában nekivágtak a hosszú útnak, hogy a nagy folyó túloldalán mindent megleljenek, ami az új fürdőszobához szükséges.

padlolap-kezdo.jpg

Sok izzadságcsepp és némi rafinéria árán megszereztek mindent, ami kell. A férj szerint egy kicsit többet is annál, de véleményét (minthogy most épp egy mesében vagyunk), megtartotta magának. Miután hazaértek, mestert fogadtak, aki egy hétvége alatt szépséges – katalógus címlapjára illő – fürdőszobát rittyentett a kicsi házba, hogy annak hetedhét országból jártak csodálatára.

Eddig a mese, s most térjünk vissza kicsiny hazánkba. Az élet írta történetek ugyanis távol állnak a mesék bájosan egyszerű világától. A valóságban a mester az, aki megszabja a történet menetét. Rajta áll vagy bukik, hogy a házfelújításból tündérmese vagy rémtörténet kerekedik. Ő az, aki varázsszerszámaival valóra váltja dédelgetett álmunkat, esetleg ránk erőlteti a sajátját, és ha szerencsénk van, befejezi a munkát. 

Járnak közöttünk aranykezű, ügyes mesterek, akik tudásuk legjavát nyújtják. Igen, vannak ilyen emberek, ezt tapasztalatból – nem csupán hallomásból tudom. Mégis, ha a mesterekről esik szó, a panasz és a szidalmak villannak be először. Mert vannak – nem is kevesen – olyan mondvacsinált szakemberek, akik az igazi mesterek becsületét aláássák. Jönnek, látnak, s munka helyett csak a szájukat jártatják. Szidják az előttük ott dolgozókat, hogy görbe falat, egyenetlen felületet hagytak. Mintha mentségeket, kibúvókat keresnének, hogy a végeredmény miért nem olyan, amilyet szerettünk volna. Kibeszélik előző megrendelőiket, s a végén oda lyukadnak ki, hogy rajtuk kívül mindenki tehetségtelen idióta. A legnagyobb gond azonban, hogy míg a szájuk jár, a kezük pihen. Ha a szavakból építkezni lehetne, a kertünkben már állna a kínai fal. 

hirlevel_web_banner_1_164.jpg

A szaki hol jön, hol nem. Ha fúj a szél, azért, ha süt a nap, azért akad más dolga. Pár apróság mindig elmarad, melyek nélkül lehet ugyan élni – de minek? Mikor újra felbukkan (persze bejelentés nélkül) épp indulni készülök, így csak gyorsan elmagyarázom, mit kell még csinálni. Megmutatom az eltörött padlólapot, s végighallgatom a mester előadását arról, hogy a csempe a hő hatására tágul, de ennek az egynek nem volt hova, ezért elrepedt. Mindezt olyan hangon és nyugalommal, mintha nem ő rakta volna úgy oda azt a csempedarabot. Megígéri, hogy mire visszaérek, kicseréli a padlólapot, s befejez mindent. 

Nyugodt szívvel indulok hát a dolgomra: a szaki mindent elintéz, ráadásul biztosan dolgozni fog, hisz nincs kivel beszélnie. Csakhogy míg én a dolgom után megyek, a szaki összepakolja a holmiját, s oly váratlanul, ahogy jött, távozik is. Azóta sem láttam, csak a repedt padlócsempét.

S hogy mi lett a pici családdal? Boldogan éltek, míg hozzá nem kezdtek a konyha felújításához.

L. Horváth Katalin
Kapcsolódó írásunk