Nemrégiben Klára Orgovánová kormánymegbízott azzal a javaslattal állt elő, hogy a roma putrikat turistaattrakcióként mutogassuk. Hiszen, mint mondta, nincs sok különbség a roma és a beduin települések között, amelyeket az Afrikába látogató turisták többsége felkeres. A romák azonnal tiltakoztak (nem vagyunk ufók, hogy mutogassanak!), a gádzsók szintén felháborodtak.
Nos, aki ma azt állítja, hogy Szlovákiában a romakérdést asztal alá lehet söpörni, az hazudik. Az illetékesek mégis ezt teszik. A témáról dr. Hunčík Péterrel beszélgetünk, aki a Márai Sándor Alapítvánnyal éveken át kutatta a roma társadalmat.
Fotó: @Molnár Zoltán, sajto-foto.hu
Ön azzal kezdte, hogy itt valami nem működik a hivatalok részéről – mondja Hunčík Péter. – Egy kicsit pontosítanám: itt valami nem működik a nagypolitika részéről. És fejétől bűzlik a hal: ami nem működik a legmagasabb, az nem működik alacsonyabb szinten sem. Bonyolult előítéletrendszer alakult ki a romákkal szemben. Ennek minden keserűsége és szennye most került a felszínre, most isszuk a levét.
– Sőt, minden jel arra vall, hogy igazán még csak most fogunk találkozni vele...
– Így igaz. Rövid időn belül nemcsak Szlovákia lesz kénytelen szembenézni ezzel a súlyos problémával, hanem az összes kelet-közép-európai ország, sőt, némi kárörömmel mondom, hogy hamarosan egész Európa. A romakérdést ugyanis minden ország ignorálja, tessék-lássék intézkedéseket hoznak. Sajnos, ezt a szemléletet elfogadja az EU is. Míg pontosan meghatározza a behozható uborka paramétereit, a romákkal kapcsolatban csak udvarias ajánlásokat tesz. Az európai hozzáállásról még annyit: nemrég váltott ki hatalmas felháborodást, hogy az unió fennállásának ötvenéves évfordulójára megjelentetett közös határozatba nem sikerült beletenni azt a mon-datot, hogy érzékeny a kisebbségekkel szemben. Akkor kérdem én: a romákkal szemben hogyan lesz érzékeny?
– Talán úgy érzik, ez a mi problémánk...
– Na de kérem, 2007 vé-gén bekerülünk a schengeni övezetbe! Magyarul: nem lesz határ. És senki ne gondolja, hogy a romák otthon fognak ülni. Szépen megindulnak... És 2008 végére a spanyoloknak lesz romaproblémája, meg a németeknek, hollandoknak, angoloknak... És akkor mi lesz? Vissza fogják vezetni a vasfüggönyt? Vagy detektorral fogják átvilágítani az embereket: akinek három fokkal barnább a bőrszíne, nem engedik majd át?
– Mi az Ön – Önök javaslata?
– Az elmúlt 17 évben az egyes kormányok négyéves programokkal álltak elő. A fejlődés négyévente – egy-egy új kormány megalakulásával – meg-szakadt, ezért nem történt előrelépés.
Ide hosszú távú, legalább 30 évre szóló program kell, amely pártfüggetlen. Másrészt egy országokat átölelő, összehangolt tervezet. Harmadrészt pedig meg kell változtatnunk a terminológiát. Nem roma-, hanem társadalmi problémával állunk szemben!
Hogy miért? Jelenleg Szlovákia és a környező országok lakosságának tíz százaléka roma származású – mármint a valós, és nem a bevallott adatok alapján. (Tehát most körülbelül annyian vannak, mint mi, szlovákiai magyarok – a szerk. megj.) Mindnyájan tudjuk, hogy születési arányuk az átlaghoz képest majd háromszoros. Ez azt jelenti, hogy harminc év múlva a társadalom harminc százaléka roma lesz!
Nem az a gond, hogy a bőrük színe sötétebb, hanem az, hogy rossz mintát kapnak a szüleiktől, hiszen a felnőtt roma lakosság többségénél általános a dohányzás, az alkoholizmus, a kábítószerezés, és a felnőtt férfiak jelentős hányada börtönviselt ember. És azt a ényt sem lehet elhanyagolni, hogy a romák döntő többsége munkanélküli, vagyis különféle segélyekből él. Gyermekeik tehát ezekkel a tényekkel találkoznak otthon, és 2040-re ezek a gyerekek felnőnek, és természetesen ezt a mintát követik majd. Ha pedig a lakosság negyedét ezek az attitűdök jellemzik, akkor az bizony már az egész társadalom problémája.
– Ha végre felfognánk, hogy társadalmi problémáról van szó, valószínűleg változna a mi hozzáállásunk is...
– Ha azt mondom, romaprobléma, akkor azzal azt jelzem: oldják meg a saját gondjaikat a romák. Ha viszont azt mondom, társadalmi probléma, akkor az azt jelenti, hogy a kiútkeresésben mi is aktív felelősséget vállalunk. Meg kell értenünk, hogy a romák integrációja a mi aktív közreműködésünk nélkül nem sikerülhet. Félre kell tenni az előítéleteinket, és a roma értelmiségiekkel összefogva ki kell dolgozni egy hosszú távú, komplex programot. Tehát a romákat semmiképpen sem hagyhatjuk ki ebből a munkából.
– Mit ért ez alatt?
– A Márai Sándor Alapítvány igazgatójaként nyolc éven át kutattam-kutattuk a hazai romák helyzetét. 300 szlovákiai roma települést látogattam végig, a gettószerűeket is. A romakérdést nem lehet úgy megoldani, hogy Pozsonyban, egy irodában egy öltönyös úriember eldönti, mit kell tenni. Még akkor sem, ha az illető úriember roma. Végig kell menni a településeken, és le kell ülni a romákkal. Az embernek túl kell tenni magát a gátlásain. Mert bizony volt olyan, hogy alig tudtam meginni a kávét, amivel kínáltak. Mégis megittam, és közben beszélgettünk a mindennapos gondokról. Aki befogott orral és fintorogva ül le velük tárgyalni, az ne számítson sikerre.
– Önök voltak azok is, akik először mondták ki azt, hogy roma asszisztensekre volna szükség.
– Nincsen roma középosztály, anélkül pedig nem lehet egy etnikai csoportot integrálni a társadalomba. A cigányságot két réteg alkotja: az iskolázatlan, munkanélküli, kriminális múlttal rendelkező többség és egy nagyon-nagyon szűk értelmiségi réteg. És a két réteg között nincs átjárás. Az értelmiségiek nagyvárosokban élnek, különféle hivatalokban dolgoznak. Járják a világot, és prezentálják, hogy milyen szörnyű problémákkal küszködik a cigányság – miközben alig ismerik a saját népüket. Ezek a kisasszonyok és urak ha akarnák, sem tudnák felvenni a többséggel a kapcsolatot – egész egyszerűen más világban élnek.
– A középosztályt az jellemzi, hogy van szakmája, érettségije vagy főiskolai végzettsége. Hogy a társadalom aktív tagja, dolgozik. Hogy lehet ezt a romák esetében megoldani?
– Elképzeléseink szerint a roma asszisztensek intenzív, féléves tanfolyam után vizsgát tehetnének, és elkezdhetnének dolgozni. Ez azért fontos, hogy ne vesszünk éveket, évtizedeket, hanem azonnal belekezdjünk a probléma megoldásába. A munka mellett az asszisztensek távúton végezhetnék középiskolai vagy egyetemi tanulmányaikat, hogy megfeleljenek a hivatalos előírásoknak. A pozitív diszkriminációt feltételhez kell kötni: az illető a féléves tanfolyam után visszamegy a saját településére, és legalább öt éven keresztül ott dolgozik. Annak ugyanis nincs sok értelme, hogy pozitív diszkriminációval felvegyünk az orvosi egyetemre diákot (néhány évvel ezelőtt az egyik orvosi egyetemen kötelez ő volt felvenni roma származású diákokat – ez már pozitív diszkrimináció!), aki később valamelyik pozsonyi klinikán fog dolgozni.
– Milyen területeken lenne szükség roma asszisztensekre?
– Elképzelésünk szerint a következő területeken lenne rájuk égető szükség: az oktatásban, az egészségügyben, a szociális munkákban (az elhelyezkedés segítése végett), a kultúrában, a rendőrség és a polgármesterek mellett. Mondok egy példát. Mikor körzeti orvos voltam, gyakran akadt gondom a romákkal, például nem akartak bejönni tetanuszoltásra. Ilyenkor elmentem az ottani vajdához, Árpi bácsihoz. Leültem vele, elbeszélgettünk. Másnap a cigányok szépen, fegyelmezetten, sorba állva engedték, hogy beadjuk nekik az oltást...
Ilyen „Árpi bácsi” kellene például az óvodákba, ahol az egyik legnagyobb probléma a nyelvhasználat. Miért kell ehhez egyetemi végzettség? Kérdezzen meg holnap egy polgármestert, ugyanezt fogja mondani; kérdezzen meg egy rendőrt, egy kultúrházigazgatót. Mind ugyanezt fogja mondani, és az a szomorú, hogy ez az óvónő, rendőr, orvos, polgármester mit sem tud egymásról. Azt hiszi, egyedül küszködik az ár ellen, mert nincs semmifajta koordináló hivatal. A magasabb szervek a tárgyalások során azt kérdezték tőlem: „Csak nem azt akarod mondani, hogy most a romák fogják elmagyarázni a romáknak, hogy mit akar a polgármester? És ha félreértik? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, nem hiszem, hogy meg tudják csinálni...” Miért hisszük, hogy a cigányok nem eléggé értelmes lények?
– Hallottam olyan pszichológiai felmérésekről, melyek szerint a romák nyolcvan százaléka mentálisan retardált...
– Tiltakozom az ilyen IQ-tesztek ellen! Ha valaki nem kap megfelelő impulzusokat, nevelést otthon, nyilván retardálódik – szociálisan. De nem mentálisan! Amerikában a hatvanas években azt mondták, hogy a négerek mentálisan retardáltak, ezért nem tudják őket csatlakoztatni. Csakhogy összeállt egy pszichológuscsoport, amely kidolgozott egy speciális tesztet a fekete bőrűek számára. És kiderült, hogy ugyanúgy értelmesek, mint a fehér ember, csak tesztjüket az ő világukhoz, gondolkodásukhoz, jelkép- és értékrendszerükhöz kellett igazítani. Ezért nagyon veszélyesek az ilyen felmérések. Nemcsak megalázó, hanem ismét előítéletet szül. Megerősíti azt a szkepszist, hogy „ezeket” úgysem lehet felcsatlakoztatni.
Fotó: @mipszi.hu
– A Márai Sándor Alapítvány annak idején képzést is szervezett romák részére.
– Két kurzust szerveztünk 17 magyar és 15 szlovák roma részére. A kurzust hét hónapon keresztül minden második hétvégén tartottuk, egészségügyi és háztartásvezető asszisztenseket képeztünk ki. És a tanfolyam végén minden egyes résztvevő sikeresen levizsgázott! A résztvevők megtanulták az egészséges táplálkozás alapelveit, a gyermeknevelés ábécéjét, a közegészségügyi előírásokat, az elsősegélynyújtás alapjait tudtak vérnyomást mérni és lázat csillapítani. És az a nagyon-nagyon szomorú, hogy ezek a fiatalok sehova sem kellettek. Senki sem vette föl őket! 32 fiatal roma asszony, papírral a kezében, és nagyon soknak közülük már nem ez volt az első kurzusa! Ezért nem hisznek már nekünk, de hát miért is hinnének? Pedig az elhelyezkedés is feltétele a beilleszkedésnek.
– Ekkora a szakadék? Ennyire nem akarunk ezzel a problémával foglalkozni?
– A tanfolyamot nem támogatta sem a szlovák kormány, sem az Európai Unió. A brit nagykövetségtől szereztünk némi pénzt. A tréning befejezésekor harminc újságírót, közéleti személyiséget szólítottunk meg, hogy jöjjenek, nézzék meg, mit tanultak meg a roma fiatalok a hét hónapos tanfolyam során. Az előzetes egyeztetések alapján két mikrobuszt rendeltünk, hogy elvigyük az érdeklődő ú jságírókat és szakembereket Pozsonyból Iglóra, ill. Rimaszécsre, ahol a záróvizsga volt. Végül öten ültünk a mikrobuszban: három alapítványi tag és két újságíró. Hát ennyire érdekli a szlovák társadalmat az ún. romaprobléma...
– Mit kellene tennie a kormánynak most, azonnal?
– Munkacsoportokat kéne létrehozni, amelynek egyformán lennének tagjai romák és nemromák. Van egy sereg tisztázatlan kérdés, amelyeket egy féléves intenzív együttműködéssel ki lehetne küszöbölni. Le kéne tenni az asztalra egy komoly programot, amelynek a nagyon határozott végrehajtásának is neki kellene állni. De ezt egyrészt tisztességesen meg kéne fizetni, másrészt pedig ide profik kellenek. Dilettáns, jókedvű és jó szándékú amatőrökkel tele a padlás. És azokból is tele a padlás, akiknek valójában mindegy az egész, csak a pénzt szeretnék... Például az utóbbi időkben nagyon nehéz volt együtt dolgozni a roma vezetőkkel. Az EU-ból tényleg szép pénzek jönnek... Az uniónak sokkal szigorúbban meg kellene határoznia a feltételeket. És végül: meg kell végre értenünk, hogy hiba van a mi hozzáállásunkban is.
El kéne azon gondolkodnunk, miért van arra szükségünk, hogy valakit szüntelenül gyűlöljünk – csak azért, mert más. Hol az arabokat, hol a zsidókat, hol a cigányokat – mindegy. Mi lesz velünk tíz év múlva, amikor a bevándorlásnak köszönhetően már itt lesznek a malájok, a tajvaniak, Srí Lanka-iak, bangladesiek? Akkor őket fogjuk gyűlölni?
Nyolc évvel ezelőtt egy amerikai roma konferencián odajött hozzám egy professzor, és azt mondta: „Ti, magyarok és szlovákok állandóan gyűlölködtök. Úgy látszik, csak a cigányok lesznek képesek arra, hogy egyesítsenek titeket, mert ők fognak rádöbbenteni benneteket, hogy egymásra vagytok szorulva!” Azt hiszem, hogy ettől igazabb és szomorúbb bizonyítványt még senki nem állított ki rólunk. A világ tényleg sokféle, és nekünk meg kéne tanulni elfogadni a másféle kultúrákat.
És mintha nem igazán akarnánk megérteni, hogy most van az utolsó lehetőségünk a változtatásra. Ha azt akarjuk, hogy gyermekeink kiegyensúlyozott társadalomban éljenek, nem tologathatjuk ide-oda a felelősséget.
Amerika és a félresikerült iskolai módszer
Az Egyesült Államokban és Kanadában egészen 1989-ig működött egy bizonyos oktatási rendszer az indiánok felcsatlakoztatására, az ún. Rezidental School System. A katonaság az indián településeken összefogdosta a négy-öt éves gyermekeket. Elszakították őket a szüleiktől, saját környezetüktől, és bentlakásos (többnyire egyházi) iskolába vitték őket. Itt elfeledtették velük az anyanyelvüket, a világukat, a családi hátterüket, a vallásukat – és neveltek belőlük valami mixtúrát, keveréket. Kaptak szakmát, papírt is. Tizennyolc éves korukban aztán kilökték őket az utcára. És csodák csodájára ezek a fiatalok csöppet sem tudtak beilleszkedni az amerikai társadalomba, sőt! Nyolcvan százalékuk talajvesztett ember lett: drogos, alkoholista, bűnöző. Most indultak az első perek – nem szívesen beszélnek erről az amerikaiak és a kanadaiak –, ahol a bírósági tárgyalásokon milliókat nyernek az államtól, mert elvették az egyéniségüket.
A roma nép történetét évszázadokon keresztül végigkíséri a diszkrimináció és a gyűlölet. Ha egy népet századokon keresztül kilöknek a társadalom szélére, ha nem birtokolhatnak földet, ha kirekesztik őket a többség életéből, örömeiből, ünnepeiből, akkor az a nemzet kialakítja a maga sajátos értékrendjét, amelyet ráadásul ebben az esetben meghatározza az a tudat, hogy „ő rossz”. Ilyen közegben – tudjuk ezt a pszichológiából – nem lehet jónak maradni.
A hivatalok süketek és vakok a romakérdéssel szemben. Mindenki úgy tesz, mintha például a roma óvoda ugyanolyan lenne, mint a fehér gyerekek óvodája. Nemrégiben a komáromi roma óvodában jártunk, ahol az óvónők sziszifuszi munkát végeznek, és hiába kérnek segítséget, süket fülekre találnak. Hatalmas problémát jelent, hogy nincs roma asszisztensük, aki beszélné a roma nyelvet (a belépő gyerekek ugyanis nem beszélnek se magyarul, se szlovákul). Eddig úgy tudták, azért nem vehetnek fel ilyen munkaerőt, mert az asszisztensi állás betöltéséhez legalább érettségi szükséges (amelyet egyébként fölöslegesnek tartanak). Cikkünk hatására jelentkezett egy egyetemet végzett roma, aki szívesen besegített volna. Az óvoda fenntartója azonban nem engedélyezte, hogy felvegyenek még egy alkalmazottat.
Egy kis történelem
A 18. századi Nyugat-Európában a nemes urak cigányvadászatokat tartottak – a rókavadászat analógiájára. Cigányt bármikor bárki megölhetett, felakaszthatott anélkül, hogy tettéért bárki előtt felelősséget kellett volna vállalnia. Ezen a gyakorlaton Mária Terézia változtatott. Bár elvette eredeti neveiket, és Sárközire, Kolompárra, Novárira keresztelte őket (egyes vélemények szerint elvette a vallásukat is), letiltatta az öldöklésüket. Letelepítette és munkára kötelezte őket. Ekkor alakultak ki a cigánymesterségek – kovácsok, patkolók, stb. –, amelyek abban az időben jól menő szakmának számítottak. A világ azonban változott, elkezdődött a modernizáció. Ők nem tudtak váltani, továbbra is a régi mesterségeket űzték, amelyekre hova tovább már nem volt szükség.
A romaság a 89-90-es rendszerváltozáskor szakadt le menthetetlenül. Addig vígan éldegéltek a kommunisztikus, képmutató társadalomban, amely pénzt, lakást, állást adott nekik. Senki sem törődött azzal, hogy a cigány jár-e munkába, kiíratja-e magát, mire fölszedi a rokkantsági nyugdíjat. A lényeg az volt, hogy papíron úgy szerepeljenek, mint a társadalom azonos rendű tagjai – miközben mindenki tudta, hogy ez nem igaz. A rendszerváltozás éveiben aztán minden megváltozott. Hirtelen piaci körülmények jöttek, kialakult a tudás alapú társadalom, papírok, műveltség kellett. És már senki nem akarta őket eltartani... Egyszer csak kiderült, hogy a romák nem képesek felvenni a versenyt. És ekkor jöttek a kétségbeesett próbálkozások, programok, amelyek közös nevezője, hogy rövid távra szóltak, és hogy a romák feje fölött döntöttek a romákról.
