Vannak napok, amikor sok. Minden sok. Nem a bezártság, de akár az is. S főleg a fejemben rohangáló gondolatok. Osztódással szaporodnak. Nem tudom őket felülírni sem.
Hazakényszerültünk, otthonunkban ragadtunk, csak dolgoztunk, ettünk, aludtunk, és ugyanúgy nem tettünk magunkért semmit, ahogy eddig sem. Aztán egyszer csak, mint a villám, végigfutott rajtunk a megvilágosodás: Ez így nem mehet tovább! Soha nem lesz jobb alkalom az életmódváltásra!
Kinézek az ablakon, mozgó autókat alig-alig látok, a városban csend honol. Szokatlanul nyugodt minden, csak a madarak csicsergése töri meg időnként a csendet. Odakint most minden olyan ijesztő, minden olyan komoly... A bezártságnak is megvannak a maga fázisai: nézzük, ki hogyan éli meg!
Van, aki hisztizik, van, aki kesereg és van, aki homokba dugja a fejét... Ki miként reagál a világban kialakult helyzetre, embere válogatja, egy dolog azonban biztos: most mindannyian harcot vívunk.
Emlékszem, hogy eleinte nem igazán tartottam a járványtól. Messzinek tűnt. Ám mára kiderült, hogy van olyan veszedelem, amitől semmilyen határ nem képes megvédeni minket. Azóta majdnem egy év eltelt...
Szirénfalván néha még kisüt a nap, lengedezik egyet a szél, de az ég már nem kék, hanem szürke. Akár szélcsend van, akár esik az eső, fúj a szél, november van, és a természet halni készül.
