Pár évvel ezelőtt még halálos bűnnek számított, ha a fiatalok csak úgy összeköltöztek. Bezzeg most! Nem mondunk semmi meglepőt, amikor azt írjuk, hogy manapság nem divat házasodni.
Változott a világ – és benne a nő és a férfi viszonya. Ma már nem néznek ferde szemmel arra, aki nem törvényesíti a kapcsolatát. Mégsem állíthatjuk, hogy együtt élni jobb, mint házasodni. Inkább azt mondjuk, hogy sem a házasságnak, sem az együttélésnek nem létezik általános, mindenki számára érvényes mintája.
Van, aki papír nélkül is boldog, mások számára pedig kizárólag a törvényes kapcsolat jelenti a biztonságot. És olyanok is akadnak szép számmal, akik pár hónapos vagy éves együttélés, próbaházasság után járulnak az anyakönyvvezető elé. A szülők zöme persze még mindig elítéli a vadházasságot, és azt szeretné, ha „eladó lányukat” mielőbb oltár elé vezetnék.
– Bár elleneztem, lányom pár hónappal ezelőtt a barátjához költözött. Jól megvannak, de én nyugodtabb lennék, ha ott lenne a gyűrű az ujjukon. Az életnek ez a rendje – véli Magdi.
– Nem valószínű, hogy egy aláírással bármi is változna. Érzelmeinkről senkinek nem tartozunk elszámolással – mondják az együttélés mellett voksolók.
Pedig a kettő között van egy kis különbség: a vőlegény és a menyasszony tanúk előtt vállalják egymást – és érzelmeikért a felelősséget. Vállalják, hogy kitartanak egymás mellett. A romantikus lányregényektől eltérően a házasság nem csupán a szerelem pecsétje, hanem gazdasági közösség és lelki szövetség is. Bár formaságok nélkül is szerethetjük egymást, az összeköltözésnek nincs igazán tétje. Ha véget ért a szerelem, egyszerűen össze lehet pakolni és távozni, nem kell tárgyalásokon bizonygatni, hogy kettőnk között megromlott a viszony.
Valószínűleg épp ezért terjedt el az együttélés, hiszen korunk jelszavával – „egy életed van, azt használd ki” – nehezen egyeztethető össze a lemondás és a kompromisszum. Mert a házasság igenis lemondás: le kell mondani például más nőkről és férfiakról.
A mai nyugati társadalmakat az énkultusz jellemzi: az „én” a fontos, nem a „mi”. Másrészt sokan azok közül is az együttélés mellett döntenek, akik már átélték a válással járó huzavonát.
– Soha többé nem vesz rá egy nő arra, hogy megnősüljek – jelentette ki Péter, miután megszabadult erőszakos feleségétől.
A nő mindig férjet keres, a férfi sokáig csak kalandot – mondták a régiek. Ma már ennek sincs sok köze a valósághoz. Az öntudatos lányok nem akarnak mindenáron és minél gyorsabban férjhez menni. Képezni szeretnék magukat, világot látni, élni a lehetőségekkel, amelyeket az élet felkínál.
– Tanulni akarok, és sok pénzt keresni. Eszem ágában sincs férjhez menni, vagy leragadni egy fiú mellett. Pasikból mellesleg nincs hiány, élvezem, hogy annyian legyeskednek körülöttem – mondja a főiskolás Zsófi.
Persze régen is akadtak kivételek.
– Soha nem is akartam férjhez menni – vallja be a feltűnően csinos, ötvenéves Edina. – Erős egyéniség vagyok, utálom, ha valaki beleszól a dolgaimba. Egy társhoz alkalmazkodni kell, én pedig úgy érzem, erre képtelen vagyok. A szerelem azért nem maradt ki az életemből. Most is van kedvesem, de nem lakunk együtt.
Igaz, hogy egyre több pár él együtt nem hivatalosan, és a késői, harmincéves kor fölött kötött házasságok divatja is az együttélésnek vagy a próbaházasságnak kedvez, az emberek nagy része azért egyszer mégiscsak megházasodik. Hogy miért? Például szerelemből. Régen a házasság egy nagy taktikai játék volt. Leginkább a vagyoni helyzetnek és a szülőknek volt döntő szavuk a párválasztásban. A 20. század közepe táján aztán elismerték, hogy a házasfeleknek saját vágyaik is lehetnek.
Ez persze nem jelentette azt, hogy ezután csak és kizárólag szerelemből köttettek a házasságok. A rosszmájúak szerint a mai dörzsölt lányoknál csak azoknak van esélyük, akiknek lakásuk, menő kocsijuk van, és vastag a pénztárcájuk. Általánosítani persze nem lehet. Érdekkapcsolatok mindig is voltak és lesznek.
– A lányok egy része tényleg nagyon számító, és olyan pasit hálóz be, akinek mindene megvan. Szóval bele akar ülni a készbe. De ennek is megvan az oka. A világ most a pénz bűvöletében él – mondja Zsuzsa.
Persze nemcsak a szerelem és a pénz miatt házasodunk, hanem azért is, mert belénk van kódolva a szaporodási ösztön. Húszas éveink közepén hirtelen megszólal bennünk az ősi hang: szülni akarok!
Ezzel együtt az eszünkre is hallgatunk: tudjuk, hogy az utódokról gondoskodni kell, ezért megbízható társra van szükségünk. Valakire, aki anyagi biztonságot is nyújt nekünk, amíg mi a családi fészekben a gyerekeket neveljük. És nem utolsósorban azért megyünk férjhez, mert belénk nevelték, hogy „pártában maradni” szégyen. Erre csak rátesz pár lapáttal a rokonok és ismerősök örökös faggatózása.
Egy férjezett vagy elvált nőnek nálunk még ma is más a társadalmi megítélése, mint annak, aki társ nélkül vagy élettársi kapcsolatban él. Ha valaki sohasem volt házas, arról azt gondolják: valami nem stimmel vele, hiszen nem kellett senkinek. Azt viszont a legtöbben fel sem tételezik, hogy az illetőnek esetleg esze ágában sincs „férjet fogni”. Még a modern felfogású szülők is kétségbeesnek, ha szép, okos lányuk csak nem akar elkelni. A család idősebb nőtagjai azon tanácskoznak, hogyan lehetne rávenni a hajadon körül régóta legyeskedő fiatalembert: szánja rá magát végre a lánykérésre.
Egészen más a helyzet a fiúkkal. Őket a szülők nem zaklatják éjjel-nappal. Sőt, az uralkodó típusú mamák minden eszközzel igyekeznek megakadályozni, hogy fiuk a kedvük ellenére házasodjon.
– Az én anyósomnak is megvolt a maga favoritja. Helyettem a szomszédék halk szavú, szőke lányát álmodta a fia mellé. A cél érdekében minden követ megmozgatott – árulja el a temperamentumos Gabi.
De azért a férfiak többsége is csak megnősül egyszer. Sokan közülük szerelemből. A második leggyakoribb érv a házasság mellett a szokás vagy a muszáj. Esetleg fellázadnak az anyai zsarnokság ellen, és csak azért is megmutatják, hogy az lesz, amit ők akarnak. Hagyják magukat megfogni a gyomrukon vagy a férfivágyaikon keresztül. Esetleg már nem szexpartnerre, hanem igazi társra vágynak.
– Mindenkinél eljön az az idő, amikor szeretne valakihez tartozni, családot alapítani – mondja a harminc felé közeledő Miki, aki korábban gyakran váltogatta a barátnőit.
Aztán – akárhogy is szépítjük a dolgot – az is előfordulhat, hogy a férfiak a saját kényelmük miatt nősülnek. A feleség jelenti a biztos hátországot, az időközönként cserélődő szeretők pedig majd új színt visznek a „tisztes” családfő életébe. Az esküvőt megelőző hetekben, hónapokban gyakran felmerül a kérdés: vajon tényleg ő az igazi? Elsősorban a vőlegényhez társítjuk a hezitálást: mi lesz, ha az esküvő után elhanyagolja magát a kedves? Mi van, ha hirtelen „átvált” házisárkányba? Milyen lesz, ha megszületik a baba?
A menyasszonyról nem nagyon tételezik fel, hogy esetleg ő is kételkedhet. Ő csak örüljön, hogy sikerült „férjet fognia”! Pedig ő is ugyanúgy begyulladhat, mint a párja. Érzi, hogy a nagy nap után – amelyen mindenki őt csodálja meseszép menyasszonyi ruhájában – gyökerestől megváltozik minden.
A gondtalan lányélet után a nyakába szakad a háztartás gondja, jön a vacsorafőzés, a pelenkamosás, a gyereksírás, a szülés után lerakódott fölös kilókkal való reménytelen küzdelem. Hirtelen nem ő lesz élete főszereplője, hosszú évekre háttérbe szorul.
A házasság történelmi félrelépés?
A német Marie-Luise Schwarz-Schilling nemrég megjelent könyvében azt állítja, hogy a házasság nem más, mint történelmi félrelépés. Mert hány házasság is végződik válással? Háromból egy vagy háromból kettő? A statisztikák évek óta az oltár elé állók számának csökkenését mutatják. Sőt, már a nők sem sietnek házasodni: a képzett, jól kereső városi nők az átlagnál, sőt a férfiaknál is kevésbé hívei a házasság intézményének. A német írónő szerint a házasság nem volt mindig egyeduralkodó. Azért emleget félrelépést, mert a férfi és a nő áldással megpecsételt életközössége kurta, mindössze ötezer éves múltra tekint vissza az emberiség százezer éves történetében.
Az ősi családforma a kőkorszak óta a vérrokonok alkotta nagycsalád volt, amelyben nagymamák, testvérek és gyerekek éltek együtt. A nők pedig a látogatóba érkező, idegen törzsbeli férfiak szíves közreműködésével tettek szert utódokra. Ezzel azonban be is fejeződött az apajelöltek feladata: visszatértek a kizárólag férfiakból álló vadászcsapathoz, a születendő kicsik pedig az anya családjában látták meg a napvilágot. Azaz az anya és a gyerek kapcsolata volt a meghatározó, nem pedig a feleségé és a férjé. A kőkorszaki asszonyok élete maga volt az aranykor, amikor Frédi, Béni és férfitársaik csupán jelentéktelen mellékszereplőkként voltak jelen. Mindennek a nagy ókori civilizációk vetettek véget: az első törvénykönyvek – így a Babiloni Birodalom uralkodójának, Hammurabinak a törvénykönyve – már a férfiak uralta házasságot szentesítették.
Ekkortájt már a férj választotta meg leendő nejét, akinek, ha később ki akarta adni az útját, megtehette egy egyszerű válólevél elküldésével. Mindeközben az asszony nemhogy nem hagyhatta faképnél hites urát, de az életével játszott, ha ne adj’ isten hűtlenkedésen kapták. A babiloni nők joggal sírták vissza kőkorszaki üknagymamáik gyakorlatát, akik azzal és akkor bújtak ágyba, akivel és amikor akartak. Babilonban a gyerekek már az apa tulajdonát képezték, ezért vasszigorral kellett őrködni a nők nemi életén, nehogy kakukkfiókát csempésszenek a családi fészekbe. Ezzel viszont maguk az asszonyok is férjük szexuális tulajdonává váltak.
Marie-Luise Schwarz-Schilling éppen ebben látja a fordulatot: az anya-gyerek kapcsolat helyett a szex vált az alappá. A patriarchális házasságnak ez az alapszerkezete egészen napjainkig fennmaradt. Az írónő úgy véli, a hatalom nem egyszerre csúszott ki a nők kezéből. Az ókori Egyiptomban például még nem létezett törvényes házasság, csak szerződés férj és feleség között, amelynek részeként az asszony megtarthatta a vagyonát.
A görög férfiaknak pedig olyannyira nem akaródzott magukra venniük a házasság kötelékét, hogy a nősüléshez a hatóságok erőteljes biztatása szükségeltetett. Schwarz-Schilling asszony szerint a házasság végső győzelmét az általánossá vált háborúskodás segítette elő: az erősebb nem tagjai, kihasználva megnövekedett tekintélyüket, elorozták a hatalmat a vénektől, és uralmuk alá hajtották a nőket is. Ezzel pedig előállt az az állapot, amelyet évszázadokon át mindkét nem természetesnek tartott: hogy a nők gyengék, alárendeltek és alsóbbrendűek.
