Így írtunk 1995-ben! Írásunk akkor jelent meg, mikor a családokban az anya volt a domináns, az apa meg általában a „hozzáadott érték”. Pedig egy apa nagyobb hatással van a család életére, mint gondolnánk.
Ma rengeteg a SZÉTSZAKADT CSALÁD, a férfifelelősség normája legyengült, s ezzel finomhangolva a nők is kifelé tartanak a családokból. Az anyáinktól már ilyen tanácsokat kapunk: „Jól gondold meg, mit csinálsz, mert a gyereket magadnak szülöd!”
(© Gemmy Woud-Binnendijk)
Rendkívül fontos tudni való, amit nem győznek a lányok fejébe verni: soha ne kerüljenek olyan helyzetbe, hogy anyagilag, egzisztenciálisan függjenek valakitől. A szüléssel pedig a nő kiszolgáltatott lesz (és évekig még utána is), hisz nem tudja magát és gyermekét eltartani. Régen elmúltak már azok az idők, amikor a házasság biztos kikötőt jelentett egy feleség számára. „Mindig megdöbbent, hogy a nők milyen könnyedén és veszély érzet nélkül egyeznek bele abba, hogy a párjuk tartsa el őket – mondja egyik riportalanyunk. – Ez iszonyatosan kockázatos, hiszen a férj bármikor kiléphet a kapcsolatból, és akkor az anya, esetleg több gyerekkel a nyakán, ugyan kihez fordulhat? Nincs kiút a legrosszabb házasságból sem, ha a nő, önálló jövedelem híján, nem tud a saját lábára állni. Éppen elég gyakran kerülünk kiszolgáltatott helyzetbe életünkben, legalább önszántunkból ne lépjünk bele ilyen csapdákba!”
A jó öreg Sigmund Freud
Vannak fura pszichológusok (meg kell mondani, hogy ők főleg férfiak), akik szerint az apai érzés a férfi számára nem természetes állapot, és egyáltalán nem alakul ki automatikusan. Más a helyzet az anyával, állítják. Az anyai érzés ösztönös – az apai érzés elhatározás dolga. Felelősséget és szolgálatot jelent, s ez bizony nem olyasmi, amiért a férfiak sorban állnak. Ráadásul a férfiak szégyellik az érzelmeiket. Ezzel szemben minden lány olyan apát szeretne, aki a világgal szemben erős, találékony, képes harcolni, otthon viszont megértő és gyengéd, mint egy kedves plüssmaci. Ilyen apát legalább annyira nehéz találni, mint az őserdőben meglelni a kidobott gyémántot. Ezért meg kell elégednünk azzal az apával, akit a sors nekünk rendelt.
Az se jó, ha hadilábon állunk vele, de az se, ha úgy tiszteljük, mint egy szentképet. Mi hát akkor a helyes?
Vegyük Blanka esetét: apja született negativista. Mindenen morog, semmi nem tetszik neki – a főnöke, a munkája (egy szállítócégben diszpécser) –; ő mindent jobban csinálna. Alapjában véve mindent megreformálna. Blanka huszonegy éves korában ismerte meg igazán az apját. Tízéves kora óta nem látta (amin egy csúnya válás után nem lehet csodálkozni). Az édesanyja annyira befeketítette őt, hogy Blanka úgy érezte, hogy a Hirosimára esett bombáért is az apja a felelős. Amikor felnőtt, elhatározta, hogy saját szemével akar meggyőződni apja gonoszságáról. Amikor megtalálta, nem az ördög, hanem egy megfáradt ember állt előtte, nyakán a közeledő öregkor minden nyűgével. Rendszeresen találkozni kezdtek, és Blanka még soha senkivel nem mulatott olyan jól, mint vele. Mentek az utcán és hahotáztak, vagy mélyenszántó beszélgetéseket folytattak. Otthon meg társasjátékokat játszottak. Jó volt rájuk nézni – az emberek mosolyogtak az utcán, amikor elmentek mellettük.
Blanka feltérképezte, milyen tulajdonságokat örökölt tőle. Voltak olyanok, amiket csodált, volt, ami miatt elöntötte az epe. De tisztázott vele néhány alapvető kérdést (például azt, hogy az apja miért fütyült rá tizenegy évig). Az öreg az egész házasságát a saját kudarcának érezte, a gyermekét meg a csúfos végterméknek; s a férfiak egója nemigen szeret kudarccal szembesülni, éle-tük talpköve ugyanis a siker és a teljesítmény. Ami a lényeg: Blanka boldog volt, hogy tizenegy év után rátalált a férfire. És felnőtt fejjel, saját elhatározásából, elfogadta őt apjának!
Szent vagy őrült
Blanka mostohaapja pont az ellenkezője a biológiai apjának. Hűvös modorú, szigorú, ugyanakkor okos és nyugodt ember. Blanka mindig olyan embert keresett, aki legalább egy kicsit hasonlít hozzá. Eddig – csodák csodája – nem talált egyet sem. Mindegyik pasija inkább a valódi apjához hasonló különc volt. Véletlen lenne ez? Blanka már nem emlékszik rá, hogyan volt gyermekkorában, de a pszichológusok azt állítják, hogy minden három és hat év közötti kislány el akarja csábítani az apját. (Legalábbis Freud ilyesmiket tanít nekünk.) Az apa rakja le a lány szexusának alapjait. Minden kislány teszi magát az apja előtt, és a felnőttektől ellesett, csábos pillantásokat vet rá. Ez az időszak az iskoláskor előtt be szokott fejeződni. Az is előfordul, hogy egyes lányok nem nőnek ki belőle, és továbbra is vallásos imádattal csüngenek az apjukon. Sőt, néha robotként teljesítik az apai elvárásokat.
Apák és lányok
Verena Kast svájci pszichoterapeuta Apák-lányok, anyák-fiúk című könyvében azt írja, hogy azok a nők, akik nem tudtak idejében leválni az apjukról, általában hagyják, hogy a férfiak parancsoljanak nekik; ők mondják meg, hogy mit tegyenek. Ezek a nők azt várják a társuktól-istenüktől, hogy irányítsa, tologassa őket, mint bábukat a sakktáblán. A mai világban az effajta elvárás ideális táptalajt jelent a sokfajta pszichopatának, akik a nők életét pokollá változtatják. (Verik őket, kihasználják és így tovább, hogy a saját kevéske önbizalmukat kicsit feljebb tornázzák.) Sőt, sok lélekbúvár szerint ez a sors vár majdnem minden nőre, akit nem szeretett az apja, aki sohase hallotta tőle, hogy „nagyon szeretlek”. Az ilyen nők sokszor magányosnak érzik magukat, és nem tudják elhinni, hogy szerelmük csodálhatja és szeretheti őket.
A másik hiba: nem bíznak magukban, hogy elegek lehetnek a szeretett férfi számára. Ezért helyette is szeretnek, elárasztják a párjukat érzelmekkel: azt remélik, hogy így a férfit magukhoz köthetik. A nem közlékeny apa is zsákutcába viszi a lányát, mert abból olyan nő válik, aki nem érti, de mindenáron szeretné megfejteni a férfit, ezért túlságosan kötődni kezd hozzá. Egyszóval: a nők sok problémájáért az apák a felelősek.
Abszolút boldogság?
A mai világban a média, a modern pszichológia, a reklámok hatására mindenki abszolút boldogságra tart igényt – beleértve az ideális szülőket is. Rettenetes jeleneteknek lehetünk tanúi a pszichoterápiás tanfolyamokon: ötvenéves nők zokogják el vadidegen emberek előtt, hogy az apjuk soha nem simogatta meg őket, nem támogatta a célkitűzéseiket, elhagyta a családot valami olcsó nőcske miatt, nem gondoskodott a gyerekeiről. S ez mind igaz.
Ma 2 vélemény mellé sorakoznak fel a szakemberek, akik meg szeretnék menteni a zátonyra futó házasságokat és párkapcsolatokat. Az egyik tábor azt mondja: Az apák a történelem folyamán soha nem voltak angyalok, soha nem érzelmeskedtek sokat, nem vitték túlzásba a gondoskodást. Néha hazamentek, mondtak valamit, letették a pénzt. Évszázadokon keresztül tekintélyt parancsoltak, hallgatagok és szigorúak voltak – végigjárták a lakást, és újra elmentek. És mégse halt ki az emberiség. E vélemény szerint minél előbb elfogadjuk az apánkat olyannak, amilyen, annál jobb. Boldog és boldogtalan emberek mindig voltak és mindig lesznek... Ne akarjunk olyasmit az apáktól, amit nem tudnak megadni!
(© Gemmy Woud-Binnendijk)
Ellenvélemény
Sok szakember viszont elveti ezt a belenyugvást. Igen, mondják, így volt ez az évszázadok folyamán, de a nőnek is kijár a teljes élet. Nem lehet úgy élni, hogy csak reagálunk a másik emberre, s a mi érzéseink, véleményünk, akaratunk nem sokat nyom a latban... A világ mára megváltozott, s első sorban a nők helyzete változott meg. A nagy emancipációval nemcsak jogokat kaptunk, hanem súlyos kötelességeket is. Például: a mai kor elvárja a nőktől, hogy ugyanúgy dolgozzanak, mint a férfiak. Ami időben is, fizikai megterhelésben is sokat jelent.
Ma már a nőnek nemcsak kihordani és megszülni kell a gyerekét (gyerekeit), s otthon ülve, a háztartást vezetve felnevelni és ellátni. Sokszor a pénzt is a nő keresi meg a család fenntartására. És ez nagy teher, hatalmas. Ezért nem lehet egyetérteni azzal a szemlélettel, hogy az emberiség fennmaradásáért és a családok zökkenőmentes működéséért csak a nő a felelős, a férfi nem.
Hogyne lenne felelős, hiszen a nő ugyanúgy dolgozik, mint a férfi – sőt! A felgyülemlett feladatokat a nő egyedül képtelen ellátni. Osztozni kell mindenen: ez a jövő útja!
Lux Elvira szexológus mondja:
– Ahhoz, hogy egy gyerek azonosulni tudjon a saját nemével, akár lány, akár fiú, szükséges az az érzelmi motiváció, hogy az ellenkező nemhez tartozó szülőt próbálja elhódítani a vele azonos nemű szülőtől. Ez persze nem tudatos szinten játszódik. A gyerek nem butuska, csak kicsi! A felnőttek teljesen tévesen ítélik meg a kisgyerekeket, igenis odafigyelnek mindenre. Egy kicsi gyerek a szexről semmit nem tud. De érzi – hiszen genetikusan kódolva hozza a „tudás” egy részét –, hogy a szülei között más jellegű érzelmi kapcsolat is van, mint közte és az ellenkező nemű szülője között. A kislány pontosan „tudja”, hogy őt az apa nem úgy szereti, mint az anyát. A kisfiúnál is ugyanez érvényes.
– A kislány azért is szeretne azonosulni anyjával, hogy képes legyen az apa teljes érzelmi skáláját birtokolni. Tudja, hogy ez hatalmat jelent az apa felett. Mindenki ismeri azt, amikor a kislány belebújik az anya cipőjébe, rúzsozza a száját – vagy hogy a kisfiú az apára próbál hasonlítani. Az azonosulási vágy megnyilvánulása mindez. Ha hiányzik az egyik szülő, ez a késztetés is hiányzik. A gyerek nem tud megfelelően azonosulni a saját nemével, hisz nincs kivel rivalizálnia. S ez komoly érzelmi hiányosság, amit nem tud mással pótolni.
