Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a magabiztosság valamiféle genetikai adottság, s hogy a magabiztos nőket soha nem gyötörték önbizalom-problémák. Kovásznai Andreának (50, Gödöllő), Magyarország egyik legelismertebb stílustanácsadójának a hitelessége azonban pontosan abban rejlik, hogy vállalja a saját küzdelmes útját. Hiszen ahhoz, hogy ma önbizalommal teli, ragyogó nő legyen – mi több, másokat is erre ösztönözzön –, ő is megvívta a stigmákkal, leépítő kritikákkal folytatott harcát.
„Fú, ezt inkább vedd le! Ez annyira nem te vagy” – üti meg a fülemet egy hang a szomszédos próbafülke irányából. Kilépek a kabinból, a folyosón lévő tükör előtt két nő áll. Egyikük – egy nem mellesleg tökéletes alakú hölgy – szemét lesütve igazgatja a hozzá színben és szabásban kifogástalanul passzoló ruhát, míg a barátnője keresztbe tett karral méregeti. „Szerintem meg gyönyörű vagy benne!” – szólok oda neki, majd kisétálok a bolt ajtaján.
Kovásznai Andrea (50, Gödöllő) elismert szakember a magyar stílusszakmában. Stílustanácsadói munkája mellett a Budapesti Metropolitan Egyetemen stílus- és arculattervezést tanít; a Mandiner magazinnál megjelenő írásaiban politikusok öltözködését elemzi; ezenkívül stylistként és jelmeztervezőként is tevékenykedik.
Kovásznai Andrea nevére akkor figyeltünk fel, amikor elhatároztuk: szeretnénk egy tapasztalt szakember segítségével bemutatni a színtanácsadást. Andrea Instagram-videóiból olyan kedvesség és higgadt profizmus áradt, hogy azonnal tudtuk: őt szeretnénk. El is látogattunk hozzá Gödöllőre – hiperlink: a színtanácsadásról szóló riportunkat itt olvashatják –, ahol egészen páratlan élményben volt részünk. Ám, miközben a színeimet elemezte, az ő különleges karaktere is kirajzolódott előttünk. Mitől ragyog egy nő? – interjúnk során ezt a kérdéskört feszegettük.
– Amikor végignéztem az első Instagram-videódat – az alapruhatár kialakításáról beszéltél benne –, két dolog jutott eszembe: önazonosság és hitelesség. Mintha kamera elé születtél volna!
– Pedig mennyire hosszú volt az út, ami idáig vezetett! (Mosolyog.) Amikor elindítottam a közösségi oldalaimat, egy marketinges szakember azt tanácsolta nekem: ahhoz, hogy az emberek felfigyeljenek a mondanivalómra, minden fotómon nekem kell szerepelnem. Eszembe se jusson Pinterest-képeket összeollózni! Én pedig csak álltam leforrázva… „Úristen, most akkor közszemlére kell tennem magam? Egyáltalán miről írjak a posztjaimban? Hiszen én nem is tudok írni!” Aztán ahogy leültem és billentyűzetet ragadtam, egyre több érzés tört felszínre bennem. Írni kezdtem a fentekről és a lentekről, melyeken életem során nőként átbukdácsoltam. A régi önbizalom-problémáimról és a folyamatos öndefiniálásomról… Végül tényleg a saját megéléseimhez kezdtek el a nők kapcsolódni.
– Honnan eredt ez a fajta önbizalomhiány?
– Az első kislányom születése előtt sikeres sportoló voltam: a Ferencváros – magyar bajnok és Magyar Kupa-győztes – csapatánál kézilabdáztam. Csakhogy apukám 9 éves koromban azért íratott be kézilabdázni, mert azt mondta, kövér vagyok. Egyáltalán nem akart ő rosszat – sőt! –, mégis, ez a stigma annyira belém égett, hogy még 40 éves koromban is azért küzdöttem, hogy ne én legyek a kövér nő. Az önbizalom-problémáimon az sem segített, hogy a Fradiban minden héten méredzkedni kellett, én pedig állandóan a büntető határán álltam. (Volt olyan csapattársam is, aki kézi súlyzókat tömött a nadrágjába, csak hogy többet mutasson alatta a mérleg – ő meg a vékonyságával küzdött.) A farmer miniruhánkat, amit egyenruhaként kellett volna hordanunk, nem voltam hajlandó felvenni. Amikor az edzőm megkérdezte, miért nincs rajtam, azt mondtam: „Mert nincsenek jó térdeim.” Visszatekintve tudom: megvolt bennem a tehetség, hogy válogatott legyek, de ettől a lehetőségtől ugyancsak megfosztottam magam. Nem hittem benne, hogy elég jó lehetek.
Andrea szülei butikosok voltak Budapesten, így az öltözködés és a stílus világa mindig otthonos terep volt számára. Sportkarrierje után kommunikáció és médiatudomány szakon szerzett diplomát, záródolgozatában ugyanakkor politikusok öltözködési stílusát vizsgálta. „Ezután több mint tíz évig lakberendezéssel foglalkoztam. Az igazi szenvedély, a stílustanácsadás 5 évvel ezelőtt jött az életembe, s érdekes módon a régi témám is visszatalált hozzám. Ma önálló cikksorozatom van, ahol közszereplők öltözködését elemzem” – meséli.
– Ma mégis büszke, magabiztos nőként állsz előttünk…
– 45 éves koromban felkerestem egy életvezetési tanácsadót, akinek rengeteg mindent köszönhetek: mostanra az egész súlyproblémát magam mögött hagytam. Elfogadtam, hogy vastag csontozatú, magas nőként sose leszek 50 kiló, s a vendégeim előtt is ezt képviselem: igenis lehet valaki jó nő ötvenévesen, 40-42-es méretekkel! Hiszen a „jó nőség” sokkal több egy kornál vagy egy konfekcióméretnél. A világ legszebb, legtökéletesebb testű modellje sem fog ragyogni, ha bántja magát a kilói, a ráncai vagy épp a narancsbőre miatt. Pedig minden nő ragyogni született! Ezért is olyan fontos számomra, hogy a tanácsadásaim ne csak arról szóljanak, hogy meghatározom a hölgyek színtípusát, illetve szépen felöltöztetem őket. Egyrészt próbálok a saját őszinteségemmel irányt mutatni, másrészt igyekszem lelkileg is a klienseimre hangolódni. Egy gardróbrendezés például hihetetlenül mély, intim kitárulkozás, hiszen az illető beenged a privát szférájába. Azzal, hogy megmutatja, milyen színeket visel és milyen szabásokat hord, képet kapok arról is, hogy mennyire szeretne kitűnni a tömegből – vagy épp mennyire bujkál. Ilyenkor rengeteget beszélgetünk, s nem egyszer ezeken az alkalmakon ismerik fel a hölgyek, hogy hol van elakadás az életükben – amin aztán szakember segítségével akár tovább tudnak dolgozni.
– A te gardróbod mennyiben volt más, amikor önbizalom-hiányos voltál? Valahogy nem tudlak elképzelni leszegett fejjel, kapucniban…
– Ne is! (Nevet.) Ez teljesen szembement volna a személyiségemmel. Nekem soha nem a külsőségekben mutatkozott meg az önbizalomhiányom. Világéletemben szerettem színesen, csinosan öltözködni: még sportoló koromban is kopogós cipőben vonultam a tréningruhás csapattársaim mellett. Hiszen otthonról is ezt a mintát hoztam! Édesanyám tipikusan az a nő volt, aki után mindenki megfordult az utcán. Mindig gyönyörűen meg volt csinálva a haja és a sminkje, s már a 70-es években is pirosra festett körmökkel, vagány, trendi darabokban járt. Apukám ugyanis artistaként dolgozott az akkori NSZK területén, és rengeteg ruhát hordott haza neki nyugatról. Később, miután apukám felhagyott az artistasággal, butikot nyitottak itthon. Így én már egészen korán otthonosan éreztem magam a ruhák között, illetve nagyon hamar megtanultam, mi áll jól nekem. A mostani, szőke hajszínemre például 18 éves koromban találtam rá: vittem egy újságból kivágott képet a fodrásznak, hogy ilyet fessen nekem! Az önbizalomhiányom sokkal inkább ott mutatkozott meg, hogy nem vettem észre, hogy a többiek követnek engem. Pedig ha valamiben megjelentem, biztos, hogy a következő héten ők is hasonlóban jöttek – én viszont csak később tudatosítottam ezt. Fiatalon nem ismertem fel magamban azt a fajta egyediséget, ami miatt mások követhetnek engem.
Minden kliensem cipeli a maga kis hátizsákját, én pedig azon vagyok, hogy ebből a hátizsákból minél több dolog kikerüljön. Amikor ugyanis egy nő már nem a külvilágot monitorozza állandóan, s nem abból gyárt magának énképet, hogy mit igazolnak vissza neki mások... Na, ott kezd el kialakulni az a fajta fény és belső erő, amitől ragyogni tud egy nő.
– Miért alakulhatott ki az a tendencia, hogy a nők általánosságban félnek a színektől, s nem szeretnének kitűnni?
– Ehhez picit visszakanyarodnék az időben. A kommunizmus alatt 50 évig puritanizmus uralkodott – ezzel párhuzamosan az öltözködés kultúrájának átadása sem történt meg. Apáinkat és anyáinkat arra ösztönözték, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet, sőt: minél láthatatlanabbak legyenek. Így aztán nagyon kevesen láthattuk csak a szüleinket jól öltözöttnek. Egy olasznak, angolnak vagy franciának ebből a szempontból sokkal könnyebb dolga volt… Mi, exkommunista országok tehát abból a hátrányból indulunk, hogy öltözködés terén nem voltak előttünk követendő példák.
– Ennek a lenyomata tehát még most, több mint 30 évvel a rendszerváltás után is érzékelhető?
– El sem tudod képzelni, hány nő keres fel ma is azzal, hogy teljes káosz van a fejében, mert az anyukája sohasem foglalkozott a külsőségekkel. Rosszabb esetben még rá is szóltak otthon, hogy „Ne csinálj bohócot magadból, vedd le azt az övet!”. Van egy színésznő kliensem, akit otthon csak akkor dicsértek meg, ha nem volt rajta semmi feltűnő. Amikor együtt elmentünk vásárolni, s elkezdtem ráadogatni a nőies darabokat, sírva fakadt, hogy ő még soha nem látta magát ennyire gyönyörűnek. Hisz nem is volt, akitől azt hallja, hogy gyönyörű…
„Mindig is színesen öltöztem! Amikor az első lakásomba költöztem, hosszasan ácsorogtam a festéküzletben. Kicsit úgy néztem ki, mint egy paradicsommadár: narancssárga nadrág, citromsárga felső, színes Skechers cipő, benettonzöld kabát. Mikor már két órája ott toporogtam, odajött hozzám az eladósrác. Végigmért, majd ezt mondta: „Ha rád nézek, nem is csodálom, hogy nem tudsz dönteni!” (Nevet.)
– De ez egyfajta érési folyamat része is, nem? Úgy értem, egy huszonegynéhány éves nő még aligha tarthat ezen a szinten…
– Ez így van. Bizonyos tapasztalásokon, fejlődési szakaszokon végig kell mennünk. Amíg nem kapunk az élettől egy-két pofont, nem tudjuk megismerni önmagunkat sem. Onnantól viszont, hogy megtaláljuk a belső egyensúlyt, tudni fogjuk azt is, hogy mi az, ami rólunk szól, s mi az, ami nem. Nálam például sokáig visszatartó erő volt, hogy olyan „barátnőim” voltak, akik egy torz képet igazoltak vissza rólam. Én pedig befolyásolható voltam, s elhittem, hogy a rosszmájú megjegyzéseik tényleg a személyemről szólnak. Sajnos, most is az a tapasztalatom, hogy nagyon kevés a tisztán érző, őszinte barátnő, aki tényleg azt akarja, hogy a másiknak jobb legyen. A hölgyeket is inkább arra ösztönzöm, hogy ne a barátnőikkel menjenek vásárolni. Sajnos, ott van az esély, hogy a másikban ott munkálkodik egy kis irigység, amiért ő alacsonyabb, vagy épp laposabb a feneke. S nem kell, hogy ez tudatos legyen! Sokat járok a klienseimmel vásárolni, eszméletlen, amit a próbafülkékben ilyenkor hallok. „Ezt inkább vedd le!”, „Hogy nézel ki?” – mondják a nők a barátnőiknek. Én pedig ekkor szoktam odamenni, s elmondani, hogy „nyugodtan vedd fel, gyönyörű vagy!”.
– Akárhogy is nézem: stílustanácsadóként a munkád jóval túlmutat a ruhákon és a színeken. Van még olyan álmod, amit szeretnél megvalósítani ezen a területen?
– Fiatal lányként – a szüleim butikjában üldögélve – sokszor álmodoztam arról, hogy egyszer saját boltom lesz. Ha minden igaz, az álom jövő tavasszal megvalósul! Ekkorra tervezem a budapesti showroomom megnyitását, ahol a saját testalkatuknak és színtípusuknak megfelelően öltöztetem majd a klienseimet. A kollekciókat négy országból állítom össze, s egy olyan letisztult, nőies szalonhangulatot szeretnék kialakítani, ahová tényleg feltöltődni járhatnak a hölgyek. Szóval most ezen munkálkodom gőzerővel!
