Boldizsár Ildikó mesekutatóval és meseterapeutával a lányom ismertetett meg. Boszorkányos mesék című könyvét újra meg újra kikölcsönözte az iskolai könyvtárból, így Amália, a szépségesen szép, jószívű, ámde szomorú boszorkány lassan családtaggá vált.
– Mi volt az a meseélmény, ami alapján eldöntötte magában: mesékkel akar foglalkozni? – teszem fel az első kérdést.
– Az első alapvető élményem nem gyerekkoromból maradt meg. Inkább egyetemi éveimre emlékszem vissza, amikor érezhető volt: nem normális, hogy valaki – még mindig! – ennyire szeresse a meséket. Kedvenc egyetemi tanárom szorított bele a helyzetbe, hogy megértsem ennek az okát. Kedvenc könyvünkről kellett elemzést írni, és miközben a többiek Dosztojevszkijről meg Kafkáról írtak, nekem rá kellett jönnöm: az én kedvencem a Micimackó. Próbálkoztam mással is, de nem ment, míg végül az utolsó éjszakán belefogtam a Micimackóról szóló dolgozatba. Rá kellett döbbennem: ha komolyan akarok szólni a meséről, akkor belső munkát kell végeznem. A legbelsőbb érzéseimről kell írnom. Mert a mesét nem lehet tudományosan megközelíteni!
Persze van sok minden, amit tudományosan el lehet mondani a meséről, de ami igazán fontos, a tudományon túl van. Ezért kezdtem mesékkel foglalkozni, majd a néprajztudomány kandidátusa lettem, mesekutató. Tíz év alatt elvégeztem a tudományos munkát, de mindig is azt gondoltam: nem ez a mese lényege.
– Mi vezette el a meseterápiához?
– A középső gyermekem nagyon beteg lett, orvostól orvosig jártunk vele. Gyógyítgatták őt, de nem nagy sikerrel. Anyaként nem tudtam mást tenni, mint hogy vele voltam, és elkeseredettségét mesékkel enyhítettem. Hittem, kell lennie egy mesének, amely átsegíti őt azon a rengeteg nehézségen. És hát addig meséltem, amíg az egyik mesénél megtörtént a csoda: felcsillant a szeme, nem vett levegőt, és mondta, hogy ezt mondjam el még egyszer, és még egyszer, és még egyszer. Végig ebbe a mesébe kapaszkodva gyógyult meg. Érezvén, hogy ez milyen csodálatos dolog, elkezdtem mesélni a többi gyereknek is. Ezután még éveken keresztül jártam mesélni kórházakba. Ott éltem meg, hogy egy jól kiválasztott történet csodákat tud tenni a gyerekekkel. Ebből alakult ki aztán, hogy ma már meseterapeutaként gyerekekkel és felnőttekkel is foglalkozom.
– Hogyan dolgozik egy meseterapeuta?
– Nagyjából úgy, mint egy pszichoterapeuta, csak az eszközei másak. Ha tehát valaki eljön hozzám, mert valamit nem ért az életéből, vagy segítséget kér olyasvalamiben, amit egyedül nem tud megoldani (pszichológushoz is ezért megy az ember), akkor megkérdezem, mi a kedvenc meséje. Míg rájövünk arra, hogy az a mese milyen módon kötődik hozzá, már az is egy hosszú, énfeltáró folyamat. A meseterápia két dologban különbözik a pszichoterápiától. Az egyik: ha a páciens valamit nem ért az életéből, akkor megnézzük, hogyan van ez az ő meséjében. Kiderülhet, hogy az életében nem úgy rendezte a dolgait, ahogy az a meséjében volt, így nagy felismerésekhez lehet jutni. A másik pedig, hogy kevesebb figyelmet fordítunk a múltra. Megpróbálom a mesék segítségével megtanítani a pácienst arra, hogyan lehet kijönni a sötét erdőből, maga mögött hagyva azt, ami a rengeteg szenvedést okozta. Persze ez nem két napig tart, meg nem is biztos, hogy csak egy évig.
Boldizsár Ildikó (© noklapja.hu)
– A gyerekek bizonyára hamarabb meg tudják mondani, mi a kedvenc meséjük. Mi a helyzet a felnőttekkel? Egyáltalán, van kedvenc meséjük?
– Aki hozzám jön, nagyjából tudja, mire számíthat. Az a tapasztalatom, hogy az emberek emlékeznek arra, annak idején melyik mese kötötte le a figyelmüket, melyiktől rendültek meg, esetleg melyiket utálták. Tehát nem is annyira a kedvenc meséről van itt szó! A kérdést inkább úgy teszem fel: melyik volt az a mese, amelyik megragadta a figyelmét bármikor az élete folyamán? Nem mindig van ilyen, de az esetek 80%-ában igen. Nyilván azért, mert aki meseterápiára készül, annak van ilyen meséje. De ha nincs, az sem baj, hiszen a kutatásaim során világosan kirajzolódott előttem: életünknek nincs olyan eseménye, amelyre ne lenne egy megfelelő mese. Ha tehát valaki elmondja a problémáját, én megkeresem azt a mesét, amely arra a problémára működőképes. Ami nem azt jelenti, hogy keresek egy mesét, amelyben a probléma ugyanaz. Ha valaki azt mondja, elhagyta a férje, é s ő ebbe belehal, akkor biztosan nem olyan mesét keresek, ahol a férj elhagyta asszonyát, aki ebbe majdnem belehalt. Nyilván egy olyan mesét fogok neki keresni, amelyből rá lehet jönni, hogy mi vezetett idáig, és hogyan léphet tovább anélkül, hogy belehaljon.
– A Magvető Kiadó jóvoltából korábban megjelent a Mesék férfiakról nőknek és Mesék nőkről férfiaknak című kiadvány, amelyet Ön állított össze. El lehet nemek szerint különíteni a meséket?
– Szerintem igen. A mesékben megtalálható mindazon információ, ami a nőkről eljuthat egy férfihoz, és ami egy férfinak segítséget jelenthet abban, hogy megértsen egy nőt. Természetesen igaz ez fordítva is, hiszen ez az örök konfliktus, az örök háború kettőjük között. Tehát mindaz, ami megértenivaló a másik nemből, az a mesékbe bele van kódolva. A mese segítséget nyújthat, hogy jobban megértsem azt a másikat, aki itt sírdogál velem szemben, itt kiabál velem szemben.
Az évezredes mesehagyományban sok olyan történet van, amelyik arról szól: vajon miért tette ezt velem a másik, mit akar tőlem, hol szeretne velem kapcsolódni? Aki jól tud meséket olvasni, az megérti ezeket az üzeneteket. Egyébként párterápiát is csinálok: ott is mesékkel dolgozunk, meséket állítunk a párkapcsolat gyógyításának szolgálatába.
– Hogyan lehet jól mesét olvasni?
– Pontosan ezért van szükség kedvenc mesére, mert a saját mesénket könnyebben megértjük. Nyilván a mesét ilyenkor kicsit másképpen kell olvasni: jobban oda kell figyelni, mi benne a konfliktus, hogyan oldódik meg, és a többi. Mert ahány mesetípus, annyiféle konfliktus. Nem állítom magamról, hogy én azonnal megértek egy mesét. Gyakran hónapokig ülök egy történet fölött. De a meseértés tanulható! Pácienseim és tanítványaim már kitűnően tudnak meséket olvasni.
– Milyen meséket alkalmaz a terápia során?
– Népmesékkel dolgozom, mert ezek a kollektív tudattalan termékei, tehát több százmillió ember élettapasztalata sűrűsödik egyetlen történetbe, míg a műmesében egyetlen ember élettörténetének bizonyos motívumai mondódnak el bizonyos formában. A népmesében nagyon erős a preventív cenzúra: azok a mesék „mehettek csak tovább”, amelyeket annak a százmillió embernek a tapasztalatai igaznak hittek – és amelyek igaznak bizonyultak. A mesemotívumok nemzetközileg azonosak, mindenhol ugyanazt mesélik a világon. Minden típus megtalálható mindenhol, csak pici különbségek vannak.
– A mese sokáig a felnőttek műfaja is volt. Miért lett belőle alacsonyabb rendű műfaj?
– A mesék olyan kozmikus rendben játszódnak, ahol pontosan meg van mondva, mi dolga van egy fűnek, egy fának, egy virágnak, egy állatnak és egy embernek. Amint ez a rend megbomlik, és az ember többé nem ehhez igazítja magát, hanem mindenféle máshoz, akkor úgy érzi: nincs szüksége ezekre a rendhez kötődő történetekre. Az emberek így eloldódtak az univerzumtól, eloldódtak önmaguktól – és a meséktől is. Pontosan ezért lehet meggyógyulni a mesék segítségével. Az az ember, akit vissza tudok vezetni a mesékhez, a meséken keresztül önmagához, és önmagán keresztül az univerzumhoz – az meg fog gyógyulni. Abban az ősi rendben van ugyanis újra, ahol mindennek pontos helye van, neki magának is.
– Mi volt az oka annak, hogy a régi világban a mesemondók legalább 70%-a férfi volt?
– Mesét mondani komoly dolognak számított, mesemondó nem lehetett akárki. Ezért aztán úgy alakult, hogy a meséket a bölcs férfiakra bízták. Hiszen a nőknek annyi más dolguk volt! Nem lehet úgy mesét mondani, hogy közben öt gyereket kell nevelni, meg főzni, meg mosni. A mesemondás nagyon erős koncentrációt igényel. A régi világban, az akkori élet mellett, arra a koncentrációra elsősorban a férfiak voltak alkalmasak.
Bernád Emese
