Milyen a legszebb falu? Nagyon egyszerű. A legszebb faluban nem történhet meg, hogy csirkefeldolgozót építenek a templom mellé, vagy a szomszéd kocsmát nyit a pincéjében.

Smidt Tamás (46, Szőgyén) ATELIER SMIDT néven építészirodát vezet Komáromban. Pozsonyban végzett a Szlovák Műszaki Egyetemen, utána ösztöndíjasként Pesten, Pécsett és Esztergomban szerzett tapasztalatot. Sikeres építész, nagyra becsüli a tradíciót. Vallja, hogy építészet és regionalizmus egybetartozik, és nem tervez házat anélkül, hogy ne tanulmányozná a környezeti beágyazottságot. Aligha találhattunk volna megfelelőbb szakembert arra, hogy feltegyük neki a kérdést: Milyen az ideális falukép és városkép?

smidt-tamas-kezdo.jpg

Egy szép faluban van miheztartás, nem kőoroszlánok pihennek a kaputetőkön. Ilyen kérdésekről beszélgettünk Smidt Tamás építésszel.

– Egy képeslap a régi faluról mindig szép. Bezzeg ma, a mai faluban az új házak kiugrásokkal, tornyokkal és színkavalkáddal dicsekednek. A Föld persze forog, a falu is megfordult, de ennyire? Régen a házak karakterében ott rejtőzött a hely szelleme, a hely jellege. Más házak épültek a dombokon, és mások a sík vidékeken. Ma már nincs rend.

– Hát igen – mosolyodik el az építész. – Nem véletlenül emlegetjük a régi falut. Hosszú évszázadok alatt teremtődött meg az „ideális falukép”. A falusi emberek rangsor szerint építkeztek, és mivel a szakrális háttér, a hit volt a legfontosabb, mindig a templom volt a középpontban. Hisz ez irányította az életüket. Utána funkciók szerint, logikusan sorjázott a többi épület: a templom után jött a paplak, a községháza, majd az üzletek. Jellemzően a módosabb családok laktak a központhoz közel, s innen terebélyesedett kifelé a község. Aztán jött a kommunizmus, ami a régi rendet lerombolta. Pár év alatt felszámolták a régi „struktúrákat”, szándékosan szétrombolták a faluképet. Idegen tömegeket – óriási, lapos tetős épületeket emeltek be a faluképbe. Senkit nem zavart, hogy ezek nem illeszkednek a falusi környezethez. Például képzeljünk el egy szép, fésűs elosztású települést, melynek a közepére egyszer csak beépítenek egy tíz-tizenöt épületnyi nagyságú, lapos tetős kultúrházat vagy községházat: megbomlik az egység. Ez történt Szőgyénben is, ahol élünk. Mára, sajnos, pont emiatt tartunk ott, ahol tartunk. A falusi ember sem a mezőgazdaságból él. Vagy már nem is falusi, csak kiköltözött ide a városból, és a városi létet akarja megvalósítani falun. Ám ez a tektonika, mozgás idegen itt, falun, tönkre is teszi a falut.

Különleges érzés, ha egy múlt század eleji fénykép kerül az ember kezébe a falujáról. Nem voltak a faluközpontban szupermarketek vagy kerítésen trónoló kőoroszlánok, de volt helyettük szabályozottság. Egység. Ötven év sem kellett hozzá, hogy felboruljon a régi rend.

– Miben különbözött a régi városkép a faluképtől?

– Ha egy város – mint például Komárom – történelmi maggal rendelkezett, az eleve adott egy arculatot, mellé pedig öntudatot, identitást az ott élőknek. Itt is a város történelmi magja köré építkeztek. Ezt a struktúrát kell követni ma is, nem megbontani a városképet mindenféle oda nem illő, zavaró beépítéssel. Ma nem egy településen láthatjuk, hogy nagy büszkén szupermarketet húznak fel a központban. Pedig a nagy üzleteknek mindenképp a periférián lenne a helyük, hogy ne lehetetlenítsék el a város belsejét, például a kis élelmiszerüzleteket. Én sokat dolgoztam Magyarországon, ahol már léteznek arculati kézikönyvek. Ezek a városok, községek sajátos településképének a védelmét szolgálják: magyarán megmondják, mit és hogyan lehet építeni. Esztergomnak például több kézikönyve van, minden városrészre külön-külön. Mi ilyesmiről csak álmodozhatunk.

– Tudjuk, hogy minden községnek, de még tájegységnek is megvannak a jellemzői. Miért nem ezekből indulunk ki?

– Így igaz. Ebben a térségben például a Mária Terézia korabeli nadrágszíjtelkek voltak a jellemzőek, amelyekre hosszú házakat építettek. A mi szőgyéni családi házunk is ilyen. Megtervezése kihívás volt, szerettem volna bebizonyítani, hogy kis módosítással egy hagyományhű ház is alkalmas lehet arra, hogy komfortos helyiségelosztást adjon egy mai családnak. Ha tőlünk kicsit nyugatabbra megyünk, ott már a zárt udvaros épületek voltak elterjedtek. Ezek elszórtan helyezkedtek el. Valamikor nem volt ennyiféle építőanyag, mindenki abból építkezett, ami körbevette. A falvakban már csak ezért is uralkodott egy közösségi identitás. Ez ma hiányzik, ezért is ekkora a sokféleség.

A Smidt család szőgyéni háza

– Pontosan mit ért ezalatt?

– Azt, hogyha például mezőgazdasággal foglalkoztak a lakosok, akkor épült erre egy hitbeli azonosság. Senki nem akart kilógni, különbözni a másiktól, s ez az építkezésben is megnyilvánult. Ezzel szemben mára nagy mozgás tapasztalható, a közösség helyét átvette az individuum. A mai ember kiválaszt egy katalógusházat, vagy épp olyan házat akar, amire mások is felfigyelnek. Ha például kimegy Tirolba, s ott jól érzi magát, ugyanazt akarja megvalósítani itthon is. A közösségi identitás pedig elveszítette a fontosságát, mert az emberek már nem élik meg, hogy tartoznak valahova. Felgyorsult a világ, óriási a választék: ilyen is lehetek meg olyan is. Szerencsére látni azért jó példákat. Például az Identitás nevű konferencián találkoztam olyan osztrák kollégákkal, akik amellett, hogy nagyszerű kortárs építészetet művelnek, felhúznak rá egy közösségi identitást. Létrehoztak egy faház elemeket előállító gyárat a tartományukon belül. Így nem öt-hatszáz kilométerről hozatnak építőanyagot, és a saját embereiknek adhatnak munkát. Régen nálunk is voltak építkezési téglagyárak, sőt, mifelénk rengeteg téglagyár volt, melyek mindegyike különbözött picit egymástól. Például Udvardon és környékén számos kerítéselem maradt fenn ezekből az időkből.

– Manapság nincsenek ilyesfajta törekvések?

– Itthon az a gond, hogy megkérdőjelezik az építészet és a regionalizmus szoros viszonyát. Hiába vannak jó építészeink, ha kevesekben él a kötődés a hagyományhoz. Az egyetemeken nem folyik regionális képzés, és nincs is olyan mester, aki ilyen szellemben nevelné a tanítványait. Magyarországon szabályozottabb rendszer működik: mikor oda tervezünk, le tudjuk tölteni a telek adatait, s az is meg van szabva, milyen stílusban tervezhetünk. Ha például a telkek előkertesek, akkor tiszteletben kell tartani ezt a struktúrát. Sőt, még az is szét van írva, hogy milyen fát ültethetünk az utcára, hogy ne bontsuk meg a városképet! Nálunk még az utcafronti kialakítás sincs betartva. A viták során pedig az emberek inkább a beruházó mellé állnak, mondván: hisz övé a telek. Pedig a házunk közügy, s ezt a régiek még jól tudták! Nem mindegy, hogy mit látunk az utcán.

Sajnos, most már Erdőháttól a Szepességig mindenkinek megfelel a bungaló típusú ház vagy a katalógusház, pedig nagyon szép hagyományaink vannak. Ezen segítene a regionális típusházak tervezése. Fontos lenne persze, hogy támogassák azokat, akik hagyományhű épületeket szeretnének építeni, meggyorsítva az engedélyezést és a többi.

– Családi házakat is tervez. Mit mond, mikor a megbízó egy ízlésficamos házban gondolkodik?

– Ha nagyon más elképzeléseink vannak, akkor nem vállalom el a munkát.

– Mennyire tudja magát megvalósítani egy-egy épületben?

– Voltaképpen mindig magamnak tervezek. Ha családi házról van szó, fontos, hogy el tudjam képzelni: én is szívesen élnék abban a házban. Ha kávézóról, akkor pedig azt, hogy szívesen innám ott a kávémat. Más középületet tervezni, és más egy családi házat. Ahhoz, hogy én megtervezzem valakinek az otthonát, meg kell ismernem a családot. Tudnom kell, hogy milyen ritmusban élnek, mit szeretnek. Az egyik megbízónk afrikai méteres maszkokat gyűjtött, s erre csak fél év után jöttünk rá. Jött is a fejvakarás, hogy hova tegyük ezeket. Maga a tervezés hosszadalmas valami: letépem, ráteszem, átrajzolom, másnap ránézek, majd még egy kicsit módosítok rajta. Ezért is van az, hogy én nem tudok három variációt készíteni. Nem tudok háromfelé gondolkodni, nincs háromféle benyomásom arról a területről és emberről, ezért én csak az általam vélt legjobb változatot küldöm el a megbízónak. Az sem túl szerencsés, hogy manapság mindenki látványtervet kér, de az olyan látószögből készül, ami a valóságban nincs is – aztán a megbízó csalódik. Én építettem már házat úgy, hogy csak kézzel rajzolt terveink voltak. Így a végén, mikor a ház elkészült, nagy, átütő élményben volt részünk.

hirlevel_web_banner_2_303.jpg

– Korán nyilvánvalóvá vált, hogy ez lesz az ön útja?

–  Az édesapám kőművesmester volt, így gyermekkoromtól fogva jártam vele pincét rakni, alaprajzot kitűzni. Nagyon szerettem rajzolni, ami végül az építészet irányába terelt. Mostanság már kevesebbet rajzolok, heti egy-két napot: a többi nap megbeszélésekkel telik, vagy művezetésekre járok. Mindmáig abból az időből sáfárkodok, amikor még sokat rajzoltam, innen merítek ihletet.

– Miben mások a mai kezdő építészek?

– Az én időmben az egyetemi képzés nem gyakorló építészek által történt. Nekem el kellett mennem Pécsre, Esztergomba, Budapestre, hogy a gyakorló mesterektől is eltanulhassam a szakmát. Manapság a tervezők tervezőprogramokon keresztül rajzolnak, ami más gondolkodást igényel.

Pedig óriási élmény, amikor az ember kézzel viszi fel a papírra a gondolatát! Én a mai napig szabad kézzel rajzolok mindent (persze, mi is digitalizálunk).

– Milyen eszközökkel rajzol?

– Az első vázlathoz mindig vastagabb filctollat használok, az aprólékosabbakhoz már vékonyabbat. Egyszerű tekercses vázlatpapírra rajzolok, ami amúgy ablakmosásra is nagyon jó. (Nevet.) Egy kiállításon összeraktuk a skicceimet, s lett belőlük egy hatméteres installáció. Az egyik ismerősöm gyermeke hazafelé menet azt mondta: „Apa, menjünk be a papírüzletbe, vegyünk ceruzát, és rajzoljunk!” A rajzolás emberi: az ember hibázik. A gép nem hibázik, viszont nem is emberi.

– Szomorú tendencia, hogy míg a régi házak ott állnak elhagyatottan, kiüresedve, a fiatalok a városba mennek...

– Nemcsak az öreg házak, de velük együtt a régi bútorok, könyvek is eltűnnek, a kultúra és a hagyomány pedig megszűnik. Azelőtt kalákában építkeztek az emberek, a rokonság felépítette az új házat. Mostanra nemcsak a kaláka szűnt meg, de mesterembert is nehezen találni. Ezért is döntenek a fiatalok inkább a város mellett: van egyenház, van kétméteres kerítés, fű, tuja. Igen ám, csak itt nincs levegő... S nem ad semmiféle identitást, hiszen egy lakópark ugyanolyan Ipolyságon, mint Királyhelmecen. Szomorú, hogy a falvak önfenntartó állapotát átalakítottuk kiszolgáltatottá. Lassacskán megszűnik a falvak géniusza.

Smidt Tamás által tervezett épületek

– Tehetnének valamit az építészek, hogy ezt a folyamatot megállítsák, esetleg visszafordítsák?

– Elérhetnénk, hogy újra létrejöjjön a közösségi identitás, ehhez azonban a településnek több jogkörrel kéne rendelkeznie. Egy polgármesternek csak négy éve van, azalatt nem lehet víziót megvalósítani. Az „árajánlatosdi” sem visz előre, hisz nem a legjobb terv, hanem a legolcsóbb tervezési ár a nyerő. S linearitásra is szükség volna az építész személyét illetően. Hiszen egy másik építész, aki máshonnan jött, és nem ismer bennünket, nem biztos, hogy tartani tudja a folytonosságot egy településen belül. Sajnos, ma a falurendezési tervek is távúton, sokszor helyismeret nélkül készülnek. Az illetékesek lejönnek Pozsonyból vagy Besztercebányáról, körbenéznek – ami nyilván nem elég arra, hogy megéljék az itteni dinamikát. S aztán papíron dolgoznak. Ehelyett a főépítésszel kéne egyeztetni... Csakhogy Szlovákiában mindössze nyolc-kilenc főépítész van. Nincs ilyen képzés, és hiányoznak a jogkörök.

Mi a főépítész feladata? A főépítész tágabb spektrumon át szemléli a települést. A főépítész nem közvetlenül tesz valamit, hanem egy nagy struktúrát kezel – ahol csak láncszem egy-egy épület. Ennek a tevékenységnek azonban húsz-huszonöt év alatt lenyomata lesz. S ez a lenyomat sokkal meghatározóbb, mint egy-egy építészé.

– Végül beszéljünk kicsit az ön házairól. Jellegzetes épületei vannak. Hogyan határozná meg a saját stílusát?

– Valóban meg szokták ismerni a munkáimat. Mindig próbálok az épített környezeti szövethez alkalmazkodni, például annak az anyagait használni. Vegyük a karvai kilátót, a kápolnát és a teret: mindháromnál a nyerstégla, a fa és a palatető dominál. A következőnél már nyugodtan használhatok nyersbetont a tégla helyére, ha a másik kettő alapanyag marad. A munkáimban van egy folytonosság. Számomra az építészet olyan, mint egy jó étel: elég háromféle anyag, a többi már só és fűszer kérdése. Szeretem a szerkezeti tisztaságot, ha a szerkezet dísze az épületnek. Ebben a tekintetben biztos nem vagyok egy divatkövető építész. A korokat tekintve pedig a román és az Árpád-kori templomok inspirálnak.

A fésűs beépítés

Régen is volt telekszabályozás, sőt! Ez azt jelentette, hogy a községekben is mérnökök határozták meg, mi épüljön az új telekosztásokon. A falvakban a fésűs beépítés volt az általános. A 13. századtól létezett ilyesmi! Az öröklődés miatt (sok volt a gyerek, sok volt az örökös) a telkek egyre keskenyebbé váltak. Nosza, elkezdték fésűs sorolásban lerakni az épületeket ezekre a szalagtelkekre. Először volt a hosszú lakóház, ez a telekhatárra került (a szomszédtól ereszcsurgó távolságra, hogy ne legyen perpatvar), mellette volt a tiszta udvar. Mögöttük az istállók, a fészer, a színek, az ólak, majd a telek hátsó felén a veteményeskert.

karvai-kapolna-169.jpg
A karvai kápolna a legkisebb épületem – mondja Smidt Tamás. – Bontásból származó téglákból készült, amiket a helyiek saját maguk fugáztak, tisztítottak. Apám, bátyám is besegített az építkezésbe, s közben nem kellett igazodni tengernyi elváráshoz. A legjobb tudásunk szerint elhelyeztük a tájba, és ott életre kelt.

Arculati kézikönyv

Ez az, ami nálunk nincs! A településképi arculati kézikönyv lefekteti azokat az elveket, melyeket az új építkezéseknél be kell tartani, hogy megvédjék a helyi értékeket.

Rurális tér

Ez azt jelenti, hogy minden községnek, de még tájegységnek is megvannak a jellemzői. Ezek vannak eltűnőben. (A rurálist a vidék szinonimájaként is szokták használni.) „Hívő ember vagyok, nekem nagyon hiányzik a lakóparkokból a szakrális elem. A vallás már nem lényege a mostani világnak” – mondja Smidt Tamás.

Olláry Ildikó
Kapcsolódó írásunk