Hallottuk már ezt a kifejezést? A nemi diszfória azokra utal, akik kényelmetlenül érzik magukat saját biológiai nemükben.

Például nőként arra vágynak, bárcsak férfiak lehetnének, vagy férfiként női ruhában, talpig sminkben szeretnének járni. Együtt járhat olyan szélsőséges érzelmekkel is, mikor egy nő a legszívesebben megválna a mellétől...

nemi-diszforia-kezdo.jpg

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az illető transznemű. A transzneműség fogalma olyannyira kibővült az utóbbi években, hogy ember legyen a talpán, aki kiigazodik a bozótban. Egyáltalán nem azt jelenti, hogy akkor az illető most már valamelyik LMBTQ közösség tagja, ahol a sok zavaros meghatározás közül végre valamelyikben magára ismer. Azt meg végképp nem, hogy elakadás esetén mindjárt nemátalakító műtétre volna szüksége. Különösen nem tinédzserkorban, amikor nemi identitásunk, önazonosságunk még csak kialakulóban van!

Dysphoric

A fentebb vázoltakról szól a Dysphoric (Diszfória) című, négyrészes dokumentumfilm, amely ez év elején jelent meg a YouTube-csatornán. A film készítője Vaishnavi Sundar indiai feminista rendezőnő. A film magyar feliratozását anyaországi feministák készítették. Nem könnyű kikapcsolódás végignézni – mégis ajánljuk. Annak is, aki úgymond gender-lobbiellenes, de annak is, aki valamelyik LMBTQ közösség támogatója. És kifejezetten ajánljuk mindazoknak, akik ellentétes érzelmekkel viseltetnek a testük iránt, például nem tudják eldönteni, hogy leszbikusak-e, vagy női testbe született férfilelkek.

vaishusundarofficial_67444234_348600359417357_329731000667463021_n.jpg
Vaishnavi Sundar indiai feminista rendezőnő

Egyszóval, keresik a megoldást. A dokumentumfilm rendkívüli alapossággal mutatja be a témát. Illetve próbál rendet vágni abban a felfordulásban, amit a genderideológia okoz a világ nyugati felén, elsősorban az USA-ban, Kanadában és Nagy-Britanniában. A filmben megszólaló pszichológusok, kutatók, szülők és a nemátalakító folyamatot megszakító emberek egyhangúan közbeszédet sürgetnek a témáról. Őszinte kritikát! Intelligensen, finoman, mégis határozottan néven nevezik a gyereket: hol lelkeket megbetegítő járványnak, hol etikátlan orvoslásnak bélyegezve a jelenséget. A szószólókat pedig erőszakos társadalmi lobbinak. A sorozat minden mondata vitáért kiált – órákig lehetne a témáról beszélni. Vegyünk csak néhány elgondolkodtató részletet.

Jogos kérdések

A zuhanyzóban ott tisztálkodik mellettünk egy férfitestű férfi, s nem lehet kiküldeni azzal, hogy mi férfinak nézünk, és a te jelenléted sérti az én női jogaimat. Nem lehet semmit tenni, mert az ő joga felülírja az én jogomat... A nőjogi szervezetekben és a női sportokban megjelentek a férfiak, akik azt mondják, hogy ők nők. Igazi, szőrös, izmos férfiak – akik például meccs közben sérüléseket okoznak a nőknek, hiszen testileg ők erősebbek. (Nem véletlenül vált ketté a női és férfi sport.)

A nemi diszfóriát korábban nemi identitászavarnak nevezték. LMBTQ: Leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek, queerek gyűjtőneve (Queer: nem egyértelmű nem). A nemalakító műtétet pedig tranzíciós műtétnek nevezik.

Sorjáznak a kérdések: Bemehet-e a női mosdóba egy férfi, ha úgy érzi, hogy női lelke van? Szabad-e 10 éves gyerekeket bűnözők kasztrálására kifejlesztett gyógyszerekkel kezelni? Vajon kell-e törölni a nőjogi szervezetek szótárából a „nő“ fogalmát? És ha minderre azt mondjuk, hogy nem, akkor transzfóbok vagyunk? Nyugaton valóságos őrületté vált a társadalmi nemek kérdése, azaz a genderideológia.

Mindjárt sebészkés?

A film felhívja a figyelmet arra, hogy a nemi diszfória többnyire gyógyítható, méghozzá pszichológusi segítséggel. Sőt, sokszor még lélekbúvár sem kell hozzá – ha egészséges környezetben él, egyszerűen „kinövi” a gyerek. Példaként hozzák fel, hogy a legtöbb nő életében legalább egyszer – általában kamaszkorban – átéli, hogy utálja a testét. A rendezőnő a saját esetét meséli el: Indiában nőtt fel, ahol az általános felfogás szerint a nő nem sokat ér, ezért ő értéktelenebbnek érezte magát bátyjainál. Attól is rettegett, hogy majd megerőszakolják – és majd ráfogják, hogy az egész az ő hibája. Tiniként gyűlölte a testét, mindent megtett volna azért, hogy máshogy nézzen ki.

– Ha akkor azt hallom, hogy lehet, én igazából egy női testbe született férfi vagyok, és ettől az érzéstől megszabadulhatok azzal, hogy nemet váltok, valószínűleg elhiszem a dolgot – mondja a filmben. A filmben megszólal két fiatal, a saját neméhez közben visszatért nő is: azaz olyan emberek, akik elkezdték a nemváltást. Hormonkezelést kaptak, amitől mélyebb lett a hangjuk, elkezdtek szőrösödni, sőt, az egyiknek kihullott a haja. Időközben azonban halálosan megrémültek, hogy mi történik velük, és ezért leálltak a kúrával. (Mindent visszacsinálni azonban nem lehetett; ezért hirtelen rájuk nézve nem tudjuk eldönteni, férfias nőt vagy nőies férfit látunk-e a képernyőn.)

hirlevel_web_banner_2_305.jpg

Megdöbbentő a vallomásuk, hogy az orvosok milyen felelőtlenül, komolyabb pszichológiai kivizsgálások nélkül kezdtek neki testük – és ezzel az egész életük – átalakításának. Utólag rájöttek, hogy ők nem is transzneműek, hanem csak nemi diszfóriában szenvednek. S ha ezt valaki idejekorán elmondja nekik, akkor nem kezdtek volna bele a tranzícióba. Mégis, milyen orvosi hozzáállásra van szükség nemi diszfória esetén? – kérdezhetjük. Az egyik pszichológus meséli: egyszer egy nő jelent meg nála, akit egy szépségsebész küldött hozzá. Át akarta szabatni az orrát, de ez a sebész ezt mondta neki:

– Nézze, én úgy látom, hogy az ön orrának nincs semmi baja. Önnek szerintem pszichológusra lenne szüksége. Menjen el először hozzá!

Nos, több év (!) terápiára volt ahhoz szükség,hogy kiderüljön: a nőnek nehéz gyerekkora volt, ezért mélységesen utálta az apját. Az apjának pedig pont olyan orra volt, mint neki – ezért is akart megszabadulni tőle! Miután sikerült feldolgoznia az apjához fűződő negatív érzelmeit, már nem akarta megváltoztatni az orrát. A történetet mesélő szakember szerint hasonló etikai minimumra lenne szükség az orvosok részéről, mint amit a szóban forgó sebész tanúsított.

Ma már egyre többen sürgetik a genderelméletek kritikáját, mondván, hogy kifejezetten nőellenesek. Hisz főleg a lányokat lehet rábeszélni, hogy nemet váltsanak, mert ők elégedetlenebbek a kinézetükkel, mint a fiúk...

Megkérdőjelezhető nem

Mi a tranzíció első lépése? A gyerek pubertásgátlókat kap: a bogyókat már 9-10 éves kortól elkezdheti szedni, amennyiben a gyermek úgy érzi, hogy „rossz testbe” született. Ezek a hormongátlók visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el a szervezetben. A szerek annyira erősek, hogy eredetileg a szexuális bűncselekményt elkövető férfiak kémiai kasztrálására használták őket, ott is csak a legelfajzottabb bűnözőknél. Ugyanis súlyos mellékhatásokat okozhatnak – ennek ellenére a nyugati országokban tízévesnél idősebb gyerekeket kezelnek velük, mindenféle erkölcsi dilemma nélkül.

A dokumentumfilm külön kitér arra, hogyan befolyásolják már óvodás koruktól kezdve a gyermekeket és a szülőket. Olyan hatások érik a kisgyereket az iskolában, hogyegy idő után valóban megkérdezi, fiú vagyok-e vagy lány? És a szülők tehetetlenek a lehengerlő ideológiával szemben. Ha például valamelyik szülőnek a lánygyermeke fiú szeretne lenni, és vannak kétségei, általában ezt mondják neki:

– A transzgender emberek gyakran öngyilkosok lesznek... Jobb tehát egy élő fiú, mint egy halott lány! A szülők végül elhiszik, hogy csak nemváltással menekülhet meg a gyermekük az öngyilkosságtól. Sajnos, éppen fordítva van: többen lesznek öngyilkosok tranzíció után, mint előtt. Ellenben erről már nem beszélnek.

Amennyiben pedig egy orvos, szakértő, pszichológus vagy szülő felemeli a hangját, hogy gondolkozzunk emberek, hiszen emberéletekről van szó, azonnal transzfóbnak nyilvánítják, megtámadják, ellehetetlenítik, sőt, még a munkáját is elveszítheti.

Hány nem van?

Külön téma a filmen belül, hogy a transzlobbinak köszönhetően mekkora fogalomzavar alakult ki a társadalomban. Én magam is próbáltam utánanézni, akkor hány nem is létezik – végül nem tudtam megállapítani. Egyesek 72-74 nemet emlegetnek, mások pedig több mint 100-at! Egyszóval nagy a zavar, olyannyira, hogy egyes nőszervezetek már törlik nevükből a „nő” jelzőt. A film szerint a fiatal leszbikus lányoknak azt ajánlják, vigyenek magukkal óvszert is a randira... Lehet ugyanis, hogy igazából férfitestben élő leszbikusok!

Talán ezen még jót nevet az olvasó, de a következő példa már csöppet sem vicces. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a magukat „férfitestben élő nőnek” valló fiúk és férfiak beállnak a női sportokba, és mivel fizikailag erősebbek, elveszik a dobogós helyeket a nők elől – vagy épp sérüléseket okoznak a gyöngébb nemnek. Ugyanígy bejutnak a női öltözőkbe és mosdókba is. Képzeljük el, milyen az, mikor egy nő edzés után kénytelen együtt zuhanyozni egy meztelen férfival... Mert, ugye, ő azt állítja magáról, hogy ő nem férfi, hanem nő. És ezért a nő nem küldheti ki őt a zuhanyból, dehogy!

A genderlobbi

A genderlobbi beszivárgott a politikába is. A filmben megszólal egy angol politikus, Lord Lewis Moonie, aki negyven év után kilépett a Munkáspártból, miután saját pártja soraiból kezdték támadni transzfób kijelentései miatt. Többek közt azt merte mondani, hogy a transznők nem igazi nők. Érdekesmód pont akkor került sor a konfliktusra, mikor elvállalt egy fontos szereplést egy konferencián, aminek a témája a következő volt: Milyen veszélyei vannak nőjogi szempontból a transzmozgalomnak? (Lásd a felsorolt példákat, nők férfitestben a női sportokban, a női mosdóban...)

nemi-diszforia-belso.jpg

A politikus, aki ma független képviselőként folytatja a munkát, a támadások után sem hátrált meg, továbbra is kiáll nézetei mellett. Aggasztónak tartja, hogy egyre több női ruhába öltözött férfi jelenik meg nőügyi pozíciókban. Ilyen például Lily Madigan, korábban Liam, aki „férfitestbe született nőnek”, azaz transzneműnek érzi magát: így lehetett a Munkáspárt nőügyi tisztviselője. Moonie szerint ez aggasztó, azért is, mert nyilvánvaló, hogy „Madigan csak egy megzavarodott fiatalember.” Ennek ellenére hatalmas támogatást kapott az elfogadást propagáló közösségek körében, a Vogue divatmagazin is felkapta.

Következmények

Az utóbbi 5-10 évben meredeken megnőtt a nemváltásra vágyó tizenévesek, illetve azon gyermekek száma, akik genderügyben kérnek segítséget. Hogy pontosan mennyi gyermekről van szó, azt nehéz felmérni: a filmben egy táblázatot mutatnak, ahol 2016-os adatok szerepelnek. Ezért más forrásból is igyekeztem utánanézni, hol tartunk. Az Origo egy 2020-as cikkében (Naponta legalább egy gyerek megváltoztatja a nemét Angliában) a következő adatokra bukkantam: Svédországban 10 év alatt 1500 százalékkal nőtt meg azoknak a kislányoknak a száma, akik fiúnak érezték magukat; Nagy-Britanniában naponta egy gyerek megváltoztatja a nemét, a legtöbben 14-15 évesek, de vannak köztük 10 év körüliek is.

Szintén Nagy- Britanniában a Nemi Identitásfejlesztési Szolgálatnak 2010-ben 94 páciense volt, 2018-ra azonban ez a szám 2519-re nőtt – az intézmény legfiatalabb páciense egy 3 éves gyermek (!) volt. Ha csak ezeket az arányokat nézzük, az ember hátán feláll a szőr: vajon arányosan mekkora lehet a nemváltásra vágyó gyermekek száma?

Talán ez már nem is őrület, hanem emberiség elleni bűntett. Mindehhez hozzá kell még tenni: a nemi diszfória és a nemváltás túlnyomó többségben a lányokat érinti. A fiatal lányok ugyanis a legsebezhetőbbek és a leginkább befolyásolhatók. A film rendezője, Vaishnavi Sundar feminista álláspontból közelíti meg a témát: szerinte az egész genderpropaganda elsősorban nőellenes. Ismét nem arról van szó, hogy a nő felszabadultan, jól érezhesse magát a bőrében – váljon inkább férfivá.

Megértem a rendezőnő indíttatását. Talán ha abból a környezetből jönnék, ahonnan ő érkezett (Indiából, ahol a nő kevesebbet ér, mint a férfi), talán ugyanezt gondolnám. Ám szerintem a jelenlegi zavaros nézetek ugyanolyan veszélyesek mindkét nemre nézve. Úgy vélem, a genderlobbi ebben a mai kaotikus formájában nem csupán nőellenes, hanem emberellenes is.

Dráfi Anikó