Az a bizonyos csütörtök is úgy indult, mint minden másik nap. Az ébresztő szolidan csilingelt, mire Enikő álmos szemmel kimászott az ágyból, megpaskolta a párnát, majd kiterítette a paplant. Hagyd szellőzni – anyja így tanította kislány korában.
A fürdőszoba felé vette az irányt, belépett a zuhany alá: a hűvös vízcseppek felébresztették, a meleg víz szokás szerint késett. Utána a tükörben megigazította apró tüsi haját, hagyta a levegőn megszáradni, közben bekrémezte magát. A végén elégedetten körbenézett – hiszen elegánsra tervezte a fürdőszoba minden egyes négyzetcentiméterét. Kezdődhet a nap.
– Jó reggelt! – Enikő a férje mögé lépett, és tarkón puszilta. Lali egyik kezében egy bögre kávét tartott, a másikkal a mobiljában matatott.
– Megint nem jött be a tippem. A kánya essen belé! – Ez volt a kedvenc műmorgása. Minden reggel eljátszotta. Enikő tekintete a konyhapultra esett, de a kávéjának hűlt helye volt. Sóhajtott egyet, benyomta a kávégép gombját, s amíg csorgott a fekete lé a kedvenc bögréjébe, lefacsart három pohár friss narancslevet a gyümölcscentrifugával.
– Én nem kérek semmit. Sietek, dolgom van! – Zsóka a táskájába süllyesztette a mobilját, s már ott sem volt.
– Hová megy ez a lány? Se szó, se beszéd, eltűnik! – méltatlankodott Enikő a narancslevet kortyolgatva.
– Mit kell mindent megszólnod? Hadd menjen. Örülj, hogy végre kimozdul.
– Persze, persze! – Hisz ő se bánta volna, ha Zsóka végre talál magának valami elfoglaltságot. Munka, valamilyen továbbképzés vagy legalább egy fiú... Hisz már 28 éves. Újabb mély sóhaj szakadt ki a mellkasából, távozó férje szerencsére nem hallotta. Rámolás közben azon gondolkodott, mennyire más a két gyerek. Tamás két évvel idősebb, de tíz éve, hogy nem velük él. Munkába állt egy elektronikai szaküzletben, távúton elvégezte az egyetemet, majd feleségül vette élete első nagy szerelmét, Rékát, aki szült neki két angyalkát. A lányok ovisok, kék szeműek és szőke fürtösek. Álomcsalád: nem csoda, hogy Réka, aki fotósként dolgozik, állandóan fényképezi őket. Enikő elérzékenyült, gyorsan felitatott egy legördülni készülő könnycseppet, nehogy elkenje a sminkjét. Jó nő vagy, jó nő vagy, jó nő vagy...
A munkában már csicseregtek a lányok. (Vagy inkább vérmes asszonyok?!)
– Én már kivagyok a férjemtől! – Lola affektálva szenvelgett, közben megigazította szűk topjából kibuggyanni készülő húsos keblét. – Hányingerem van a stílusától, a cicicsöcsörészésből. Jaj! Húsz év után ennyi maradt a szerelemből! – Lola túl az ötvenen is észveszejtő magas sarkúkban tipegett, a nyomtató és az íróasztala közötti távolságot pedig napi százszor bejárta: ilyenkor jó mélyen behajolt a főnök irodájának üvegfala irányába. Erről sosem feledkezett meg.
– Mit panaszkodsz, ti legalább szexeltek. Az én férjem nyolc éve nem látott alulról! – Klaudia mondókáját a felbugyogó kacagás miatt alig lehetett hallani, pedig valami olyannal dicsekedett, hogy nem baj, azért más még nézegeti. Jutka rákontrázott, hogy mindenki nyugodjon le, mert az a jó férj, aki nem sajnálja a pénzét a nőjétől; a többit meg a nő megoldja „okosba”. Állandóan ez a téma ment az irodában. A három felhevült nő mellett Enikő csak hallgatott, ő körön kívül állt. Bár a szex náluk sem volt gyakori, de ő azért soha nem tekintett úgy a férjére, mint egy pénzeszsákra... Igaz, kedve szerint berendezhette új építésű házukat, s évekig otthon maradhatott a gyerekekkel, nem kellett megszakadnia. Most is csak kettőig dolgozik. Hm, ez azért kellemes dolog, el kell ismernie...
– Hölgyeim – nézett be hozzájuk ebéd után a főnök –, hoztam egy kis kávét: figyelmesség a szép asszonyoknak! – Ekkor vette észre, hogy Enikő is ott áll. – Zsuzsám, hozz még egy kapucsínót a gépből – szólt hátra műmosolyával az asszisztensének. – Figyelem, figyelem, bejelentenivalóm van. Szombat délután teambuilding. Jól hangzik, nemdebár? Leugrunk a golfklubba, van ott egy kisebb konferenciaterem. Icipici munka, majd a mentálhigiéné oltárán áldozunk. Kis előadás, utána grillezés, a végén koktélozás. A jó főnök törődik alkalmazottai boldogságával – vigyorgott nagyokat a kiéhezett nők gyűrűjében.
Enikőnek émelygett a gyomra ettől a bájgúnár szövegtől – kénytelen-kelletlen közölte a főnökével, hogy sajnos ő már elígérkezett a kis unokákhoz. Nem igazán törődtek vele, a nők egymás szavába vágva csiripeltek, ki mit fog enni-inni, viselni. Lázban égtek, szinte tüzeltek, a főnök úr bedobta közéjük a kézigránátot. Enikő csendben végezte a munkáját, szétküldött egy-két ímélt. Délután kettőkor aztán felállt az asztaltól, mindenkinek szép hétvégét kívánt, mert közben eszébe jutott, hogy másnap időpontja van a fogorvoshoz. Az orvos igazolja az egész napot – magyarázta. Csendben behúzta maga után az ajtót, odaintett a kisfőnöknek, aki épp lázasan tanulmányozott egy nyomtatványt, s rá sem nézett.
Enikő kilibbent a forgóajtón, s kint a parkolóban már a teendőit próbálta számba venni. Régebben hosszú listákat írt, mert ő intézte nem csupán a gyerekek, de férje ügyes-bajos dolgait is. Hiszen Lalinak nincs ilyenre ideje... Enikő pedig csak napi öt órát dolgozik, a maradék időben a családot szolgálja. Ezt mindenki természetesnek vette, még maga Enikő sem protestált ellene.
Azon a bizonyos csütörtökön először a tisztítóba ugrott be két öltönyért, ezeket zsákostól behajtogatta a csomagtartóba. Majd küldött egy visszaigazolást a fogorvosának, s beugrott a legújabb katalógusért a kerékpárboltba, mert szerette volna megörvendeztetni az unokákat egy-egy biciklivel. Közben megeresztett egy üzenetet a férjének, megkérdezve, milyen halat vegyen a vacsihoz: fagyasztott pontyot a sarki boltból vagy friss lazacot. A salátának való már a hűtőben pihent. Egy hirtelen gondolattól vezérelve ismét ráírt Lalira, hogy épp a kedvenc boltja mellett megy el...
Milyen bort hozzon a vacsihoz? Ez persze nem volt igaz, a város másik felén járt, de gondolta, rájuk fér egy kis romantika, főleg, hogy Zsókának programja van. (A biztonság kedvéért ártatlanul ráírt a lányára, hogy mit csinál este.)
Régen voltunk kettesben – írta sejtelmesen az üzenet végére, majd inkább kitörölte. Elszoktak ők már ettől... Kikopott az életünkből az intimitás – ezt olvasta nemrég egy világmegváltó bestsellerben, melyet önbizalomhiány ellen vett a kezébe. Nem volt olcsó a könyv, de nemigen vált be, pedig Enikő lelkiismeretesen megpróbálta gyakorlatba ültetni a benne foglaltakat. A férje egyszerűen kinevette, mikor meglátta áttetsző tunikában, pedig a lenge öltözet alatt nem viselt semmit... Enikő keserédesen gondolt vissza a zavaros jelenetre – azóta ráadásul még rákúszott vagy öt kiló plusz a sportosnak nem igazán mondható testére.
Még beugrott az autószervizbe időpontot foglalni olajcserére, mert már jelzett a kocsija. Téblábolt a városban, ötpercenként előkapta a mobilját, de a férje nem jelentkezett. Pedig a zöld pont azt mutatta, hogy elérhető. Egy óra türelmes várakozás után újabb üzenettel bombázta Lalit, mert nem igazán tudta, milyen halat vegyen. A zöld pont addigra eltűnt, a kérdés meg ott lógott a levegőben.
Enikő a boltban válogatott – végül a lazac mellett döntött, de persze került még egy s más a kosarába –, amikor is észrevette Zsókát az utcán. A másik oldalon állt, egyedül. Enikő kapkodva a pénztárhoz indult, fél szemével Zsókát figyelve, akinek a tekintete a kezében tartott mobiljára szegeződött. Szemlátomást várakozott. De kire?! Enikő lóhalálában pakolt a szatyrába, de elkésett: Zsóka mellett megállt egy autó. Enikő nem látta, ki vezeti, de észlelte, hogy a lánya felnéz a mobiljából. Zsóka tekintete találkozott az anyja tekintetével, kivárt kicsikét, majd rezzenéstelen arccal beszállt az autóba.
Zsóka! – kiáltotta Enikő kétségbeesve, és hivatali körömcipőjében botladozva szaladni kezdett az autó után. Néhány méter után azonban kénytelen volt megállni, mert nem bírta kondival, a cipő is nyomta a lábát. Hitetlenkedve bámult az autó után.
Mi volt ez? Nem értett semmit, teljesen össze volt zavarodva, megint csak a mobilja után nyúlt, hogy a férjét hívja. A szám kicsöngött, de válasz nem érkezett. A csend teljesen süket volt.
Enikő félúton volt hazafelé, mikor eszébe jutott, hogy a bort elfelejtette. Menjen vissza? Ne menjen vissza? Nem tudta... A közeli benzinkútnál aztán hirtelen ötlettől vezérelve megrántotta a kormányt, lefordult a főútról. Félig üres a tankja, megtankol, s vesz egy üveg bort is: egész jó a kínálat a benzinkúton, a férje dicsérni szokta. Sokáig várakozott a kasszánál, a pénztárosnak hirtelen nagyon máshol akadt dolga. Míg ott álldogált, kezében a fehérborral, többször csekkolta a mobilját. Hiába. A fia megígérte, hogy kettő körül felhívja őt, de azóta sem jelentkezett. Ő meg nem akarta zavarni – biztosan a lányokkal játszik, hogy Réka tudjon dolgozni. Zsóka pedig meg sem nézte az üzenetét. A céges chat a szombati buli lázában ég, neki ott nincs helye. Enikő gondolatait a benzinkutas szakította meg, aki egy örökkévalóság után végül előkerült, így végre fizetett.
Homlokán kidudorodott az ér, és bolondul pumpálta a vért az agyába. Jobbnak látta, ha megáll a kocsival, nehogy rosszul legyen. A vasúti átjáró mellett parkolt le, letekerte az ablakot, kigombolta a blúzát, és ivott néhány korty vizet az anyósülésre dobott flakonból. Megijedt. Ezt hívják agyködnek? – kérdezte magától, és szíve hevesen dobogott. Az agyában honoló üresség nem is volt rossz érzés, inkább olyan semmilyen. Leállította a motort, eldöntötte, hogy kiszáll kicsikét.
Táskáját, mobilját hátrahagyva elindult a vasúti átjáró felé. A piros jelzés arra figyelmeztette, hogy vonat közeleg, a sorompó is szépen leereszkedett. Kihalt volt a környék, holtidő volt, állt az óra. A szemközti fákra felfutott a szürkület, lengett a lombok között, lassan esteledett.
Enikő átbújt a sorompó alatt, a sínre lépett, kémlelte, hogy merről jön a vonat. Érezte a hideg fuvallatot, majd a nehéz mozdony motorhangja elért a füléhez. Si-hu-si-hu.
Tehervonat volt, nem állt meg, gyorsan közeledett felé. Enikő nem érzett ijedtséget, se félelmet – tulajdonképpen semmit sem érzett, csak a mozdony hangjára fülelt. Hátat fordított neki, s csak várt. Várakozott. Éles fény villant, Enikő észlelte, ahogy a vonat áthalad rajta. Hosszú volt a szerelvény, sok vagon volt összekapcsolva. Enikő akkor sem mozdult, mikor már csak a távolodó fényeket látta. Hosszan kanyargott a végesincs acélóriás, elhalkult a hangja, a sorompó felugrott, a piros villogás abbamaradt. Csend volt. Enikő várt még, de nem történt semmi, egyáltalán semmi. Ez a nap a semmi napja volt.
Enikő lassan beszállt az autójába, hazament, és szokás szerint megfőzte a vacsorát. A férje ivott a borból, jókedvű volt, vidáman társalgott az időközben hazaérkezett lányukkal. Enikő nem kérdezett rá se az üzenetekre, se a titokzatos autóra. Inkább elpakolt a konyhában, elindította a mosogatógépet, kivasalta a férje ingét, kitakarította a hűtőt, összeírta, mit kell elintézni másnap. Beírta a naptárba az olajcsere időpontját, kikészítette a biciklikatalógust az előszobába, hogy oda tudja adni Tamásnak, ha alkalomadtán beugrik hozzájuk. Ez az este is olyan volt, mint mindegyik, nem különbözött semelyik másik estétől.
