Nőnek születtem. Aztán sokáig tanultam, hogyan hozzam ki magamból az Igazi Nőt. Egy feminista ismerősöm most biztos lecsapna rám, hogy ugye, ugye!
Már Simone Beauvoir (a feminizmus egyik legnagyobb hatású alakja) is megmondta: „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik.” Ezalatt azonban Beauvoir nem azt érti, amit én. Szerinte a nők fokozatosan megtanulják, hogy nem egyenrangúak a férfiakkal, a társadalom belekényszeríti őket az alárendelt szerepbe. Csakhogy én azt tanultam meg, hogyan tudnék ebben a testben, Nőként felszabadult, boldog és kiteljesedett lenni. És persze egyenrangú.
Nem volt egyszerű, sokáig tartott, és még bőven van mit tanulnom. Nem vagyok feminista – de akkor mi vagyok?
Irányzatok
Sokat gondolkodtam, hogy az én sajátos, „anikós” nőképemet hová, melyik fiókba tudnám besorolni. Merthogy rengeteg elmélet létezik, ami a nővel foglalkozik. Mindegyikben találok valamit, amivel egyetértek, de olyat is, ami nagyon zavar. Nézzük napjaink talán legfontosabb irányzatait. Csak a feminizmusnak létezik három nagy hulláma, ezen belül meg számtalan irányzata. Néhány a sok közül: radikális, humanista, esszencialista, konstruktivista, pszichoanalitikus, liberális, ökofeminizmus... Az egyes irányzatok sokszor ellentmondanak egymásnak, ugyanakkor egy-egy feminista több irányzatból is merít.
A feminista mozgalom a nők egyenrangúságáért küzd immár több mint száz éve. Az első feministáknak köszönhetjük, hogy nem kell fűzőt viselnünk, hogy tanulhatunk, hogy van szavazati jogunk, hogy dolgozhatunk, és pénzünk fölött nem a férjünk, hanem saját magunk rendelkezhetünk... Természetesen a száz év alatt a célok folyamatosan változtak. Közben létezik az antifeminizmus elmélete is, amelynek sokszor szintén nők a képviselői. Ők a feminizmust teszik felelőssé azért, mert a nők „kifordultak önmagukból”, úgymond, nem tudják, hol a „helyük”. Önzők lettek, és felborították a társadalom alapvető egységét, a családot, és ezzel valóságos katasztrófát okoztak. Itt is találhatunk érdekes gondolatokat, némelyikkel azonosulni is tudok.
De – akárcsak a feminizmus esetében – nem tudok teljes mellszélességgel kiállni mellettük! És vigyázzunk, mert léteznek antifeminista honlapok, amelyeket férfiak szerkesztenek! No, itt aztán minden butaság megtalálható, ami ellen a feministák – joggal – harcolnak.
Hogy a 21. századi nőkép még bonyolultabb legyen, a különféle egyházaknak és spirituális tanoknak szintén megvan a maga elképzelése arról, mi is a nő szerepe. Mivel napjainkban a spiritualitás igen fontos szerepet játszik, ez a kép (elvárás) sokakat befolyásol. Leegyszerűsítve ez a nőkép valami ilyesmit sugall: a férfi a Nap, a nő pedig a Hold, aki körülötte kering. A nő akkor lesz boldog, ha engedi, hogy irányítsák, a férfi pedig akkor, ha úgy irányít, hogy a nő boldog legyen mellette. Szép filozófia, csak kár, hogy a hétköznapokban nem lehet megvalósítani.
Láthatjuk, milyen sokféleképpen képzelik el, milyennek is kellene nekem, a nőnek lennem. Első pillantásra úgy tűnik, nagy a káosz – ugyanakkor ez a sokféleség összhangban áll a világ sokféleségével. Mindnyájunknak vannak olyan nőismerősei, akik csak a családjuknak élnek; olyanok is, akik szép karriert futottak be, de nincsen gyermekük; illetve akik több-kevesebb sikerrel egyensúlyoznak a család és a munka között. Akadnak, akiket állandóan megaláz a férjük, talán meg is ver – és olyanok is, akiknek a férje mosogat, porszívózik. Már nem lepődünk meg rajta, ha valaki boldog szingli, de azon se, hogy a nő csalja meg és hagyja el a férjét. (Egyre gyakoribb.)
Amikor szembetalálkozunk a feminizmussal
Nemrég egy helyes, okos, nőies feminista lánnyal beszélgettem. „Tudod, én nem vagyok feminista” – mondtam neki, de ahogy elhagyta a számat ez a mondat, azonnal szerettem volna visszaszívni. Mert hát akkor mi vagyok? Hiszen világéletemben a férfiakkal egyenrangúnak éreztem magam. Így gondolkodok, és így is élek. Erre a hölgy lekanyarított egy bonyolult meghatározást a feminizmus céljáról. Mire a mondat végére ért, megállapítottam: nem, talán mégsem vagyok feminista... Aztán eszembe jut Zsani, aki fura bőrszerkókban és hatalmas bakancsban mászkált. Az volt a mániája, hogy a férfiak mind szexista vadállatok. Férfisovinizmust látott még abban is, ha egy srác kinyitotta előtte az ajtót, és jaj volt annak, aki véletlenül levágta előtte a szokványos „csajozós dumát”.
Zsani még számomra is félelmetes volt, és egy kissé nevetséges is. Például szerzett egy tölcsért, amelynek segítségével állva pisilhetett... Zsani nem akart nő lenni, egyszerre irigyelte és gyűlölte a férfiakat. Vagy egyszerűen csak feltűnési mániában szenvedett? Ma már tudom, hogy valószínűleg a feminizmus egyik szélsőséges ágát képviselte. (Ilyen szélsőséges csoport például az orosz punkcsapat, a PussyRiot, illetve a nemzetközi Femen. Ez utóbbiak azok a lányok, akik meztelenül szoktak tiltakozni. Egyik tagjuk Budapesten is vetkőzött, Putyin ellen.) Sokan úgy vélik, a nők már mindent elértek, megvalósíthatják önmagukat, ezért a feministák követelései nevetségesek. Viszont ha megvizsgáljuk a tényeket, megértjük, hogy még bőven akad tennivaló.
Élete során minden negyedik-ötödik nő kerül legalább egy bántalmazó párkapcsolatba. Ez magyarán azt jelenti, hogy a partnere veri. Minden negyedik nő találkozik a szexuális zaklatás valamilyen formájával, minden kilencedik nőt meg is erőszakolják. A rendőrök, a bírák, az orvosok még minidg nem kapnak kielégítő képzést a nők elleni erőszakról. (Miért van az, hogy a nő benne marad a bántalmazó kapcsolatban? Mi ennek a lelki háttere?)
A nők nehezebben helyezkednek el a munkaerőpiacon, ugyanazért a munkáért kevesebb bért kapnak. A nők csak ritkán kerülnek prominens vezető pozíciókba a politika, a gazdaság és a művészetek területén. Az ENSZ adatai szerint nők végzik az összes elvégzendő munka háromnegyedét, de érte csak a bérek egytizedét kapják! Az összes vagyon csupán egy százalékát birtokolják nők. De hogy valójában miért is nem vagyok „vegytiszta” feminista, holott a célkitűzések zömével egyetértek, azt egy televíziós beszélgetés alkalmával értettem meg. A műsorba két feministát, egy újságírónőt, valamint egy macsó színészt hívtak meg. A macsó, hogy bizonyítsa, mennyire imádja a nőket, elmesélt egy sztorit. Egy alkalommal nagyon sietett valahová autójával, azonban előtte egy szőke nő vezetett. Ha jól emlékszem, be akart parkolni. A lényeg, hogy ott bénázott a siető színész előtt. A férfi kis híján dührohamot kapott, már-már kiszállt az autóból, hogy elküldje a buta szőkét oda, ahová való.
A hölgyike azonban megelőzte. Tűsarkúban, miniszoknyában kilibbent az autóból, és odatipegett a színész járművéhez: „Drága művész úr – selypítette –, tudom, tudom, ne mondjon semmit! Az én kezembe nem volán való!” És az előbb még ordítani akaró férfi hirtelen mosolyogni kezdett. „Hát lehet haragudni egy ilyen tündérkére?” – tette fel búgó hangján a költői kérdést. A közönség elnevette magát, én is a tévé előtt. Csak a feministák néztek savanyú képpel. Az egyikük szigorú hangon meg is kérdezte: „És ha az a nő ötvenes és kövér lett volna, akkor is így reagál?” Mire az őszinte válasz: „Nem!” Mire a feminista: „Köszönöm, ezt akartam hallani!” Véleményem szerint a feminista hölgy túllihegett egy férfi és egy nő közötti hétköznapi szituációt. És meggyőződésem, hogy egy ötvenes, duci hölgy is lehetett volna „tündérke”, amennyiben ápolt, csinosan öltözött, és tud mosolyogni. Ismerek ilyeneket.
Ráadásul – lehet velem vitatkozni – a helyzet nyertese a Nő volt. Az a nő, aki egy pillanat alatt „kezes bárányt” csinált az „ordító vadállatból”, a legkisebb erőfeszítés nélkül. A kisujjából rázta ki a „női fegyvereket”, ez esetben a miniszoknyát, a tűsarkút és a mosolyt. Sőt, mindennek tetejébe mindkét fél úgy érezhette, hogy ő egy Igazi Férfi, illetve egy Igazi Nő... Nos, lehet az eset kapcsán buta „szőkenőzni”, a férfiakat szexizmussal vádolni, de sokat lehet tanulni belőle a nőiességünkről. Arról, hogy egy nő mitől más, mint egy férfi. (Csak attól, hogy ő a szebb – s ezzel leveszi a férfit a lábáról.)
A szent asszony őrzi a tűzhely melegét
Hogy az antifeminizmus miért nem való nekem, azt egy magyarországi kirándulás alkalmával értettem meg. Csoportunkban sok polgárias, konzervatív gondolkodású, jól szituált nő jött össze. No, ezek aztán szidták a feminizmust, mint a bokrot! „Csak azt nem tudom, ki volt az hülye, aki ezt kitalálta! – mondta fennhangon az egyik. – Hát nincs nekem jó dolgom otthon? Gyorsan megfőzök, kitakarítok, aztán egész nap azt csinálok, amit akarok. A férjem tart el, nem szégyellem!” Én csak néztem nagyokat. Gondoltam, ha nekünk ennyi pénzünk lenne, talán én is így élnék. Csakhogy a kirándulás végére kiderült: mindegyik „antifeminista” boldogtalan! Az egyiknek az volt az álma, hogy fessen, csakhogy a férj, az a derék ember, megtiltotta neki. A másikat arra kényszerítik, hogy állandóan fogyókúrázzon, merthogy kövér (!). A harmadiknak meg minden egyes vásárlásról be kell mutatnia a számlát, ugyanis ura és parancsolója szerint az asszony nem vigyáz az ő pénzére! Számomra ezek nagyon megalázó helyzetek. Brrr! Nem szeretnék a helyükben lenni!
Ugyanakkor ez az életstílus jól működhet, ha egy nő elég okos ahhoz, hogy háztartásbeliként megvalósítsa önmagát, és a férje van annyira okos, hogy segítse őt ebben. Például válhat belőle főzőblogger; elkezdhet foglalkozni varrással; tanulhat valami új munkát, amit otthonról végezhet. Mindegy, mit választ. A lényeg, hogy ki tudjon teljesedni, sikeres és értékes embernek érezze magát. Ám a való életben nagyon-nagyon kevés ilyen „háztartásbeli” nőt ismerek. Biztosan nem véletlenül. Személy szerint valahol a két irányzat között teszem le a voksomat. Számomra az a megfelelő, ha a férfi irányítja a családot, tehát övé a döntő szó. A férjem ugyanis sokkal egyszerűbben gondolkodik, egy-egy helyzetet nem bonyolít agyon érzelmileg, mint én.
S egy ideig, amíg a gyerekek fel nem cseperednek – akár akarom, akár nem –, ők a főszereplői az életemnek. Mert mindennél jobban szeretném, hogy egyszer boldog és sikeres felnőttekké váljanak. De ez nem azt jelenti, hogy alárendelt vagyok, vagy hogy a férjem nem porszívózik, hogy nincs véleményem, esetleg megmondja, milyen ruhát viseljek. Pillanatnyilag ez az én elképzelésem az életről (ami persze a helyzettől és éveimtől függően változik). Nem kell más nőnek is követni az én ideálomat. Az a fontos, hogy mindenki megtalálja, őt személy szerint mi teszi boldoggá. A 21. század elején sokféle női minta közül választhatunk.
Mindenki megvalósíthatja az Igazi, Boldog Nőről szőtt álmát, de a női kiteljesedés felé vezető úton majdnem mindenkinek szembe kell néznie két nagy „mumussal”. Meg kell velük harcolni, s bizony nagyon kell vigyázni, nehogy alulmaradjunk. Az egyik a párkapcsolati alárendeltség, a másik pedig a szépségmánia.
A családanya nem lábtörlő!
Sajnos, azáltal, hogy a gyermekgondozási szabadság alatt olyan kevés pénzt kapunk, a szülés után automatikusan elkezdünk „függni” párunktól. Ráadásul, mivel otthon vagyunk, csak mi takarítunk, főzünk, mi neveljük a gyereket. Ha eddig nem rontottuk el – azaz nem mi végeztünk el minden „női munkát”! –, akkor most nagyon észen kell lennünk. Mert ha egyszer kialakítjuk azt a családi rendszert, hogy mindent mi csinálunk, azon később már nagyon-nagyon nehéz lesz változtatni. Szegény barátnőimért néha komolyan aggódom. Reggeltől estig rohannak, nyakukon az egész család. Egyik kezükben porszívó, másik kezükben főzőkanál, a hűtőn meg egy hosszú lista, melyik nap van a gyereknek zongoraórája, mikor kell befizetni a csekkeket, mikor kell orvoshoz menni... Közben a munkahelyükön is teljesíteni kell. És mit csinál a kedves férjecske? Hazajön, és morog, mert nem elég ízletes a krumpli. Aztán leül a számítógép elé – állítólag dolgozik. És ha csak ennyi − s nem más, jobb szagú, szebb szavú nőkkel chatel −, örülhet az asszony...
Sajnos, sok barátnőmet szabályosan terrorizálja a férje. Becsmérlő megjegyzéseket tesz a testükre („Túl nagy a segged!), ostobának nevezi őket („Már megint melléöntötted a tejet? Csak te tudsz ilyen ügyetlen lenni!”), felrója nekik, ha hisztis a gyerek („Mert elkényeztetted!”). És még örülhetnek, ha jól meg nem pofozza őket... Hogyan lehet elkerülni, hogy ne jussunk ilyen helyzetbe? Szerintem csak egy módon: egészséges önbecsüléssel. Erre az önbecsülésre nem árt még a házasság előtt szert tenni, és állandóan odafigyelve vigyázni rá, mint valami kincsre. Ha valamit meg kell tanulnunk, akkor az nem a középiskolai tananyag.
Azt kell megértenünk, hogy azzal a testtel, amink van, azzal a gondolkodásmóddal, ahogyan gondolkodunk, azzal a tehetséggel, amit kaptunk, tökéletesek és egyedülállóak vagyunk. És senki, de senki nem gázolhat belénk! Ez a kiindulópont.
Ezért fityiszt mutathatunk, ha a párunk legközelebb a „nagy seggünkre” tesz megjegyzést. Kérjük ki magunknak! S – ez fontos! – ne várjuk meg, hogy tízszer mondja, mindjárt az első alkalommal szóljunk rá! És értsük meg: nem feladatunk, hogy a család összes terhét a vállunkon cipeljük. Világosan mondjuk meg a férjünknek, hogy mit várunk el tőle. Kijár nekünk a tisztelet, a gyöngédség – és nem azért, mert szültünk vagy ilyesmi. Hanem azért, mert ugyanolyan emberek vagyunk, mint ő. (Persze, nekünk is tisztelettel kell beszélnünk a párunkkal, sőt, annak szüleivel, szüleiről is! Nem szabad elsárkányosodni.) Tudom, ez nem egyszerű. Rengeteg jó könyv jelent meg a témáról, ezért olvassunk sokat, tájékozódjunk. S nem utolsósorban: ne higgyünk az édesanyánknak, ha azt állítja, a mosogatástól kezdve a vasaláson keresztül a szemét lehordásáig minden a mi dolgunk. Ez egyszerűen nem igaz! A párunk azért van, hogy segítsen. Hogy megosztozzunk jóban-rosszban, munkában, szórakozásban.
Őrült hajsza a szépség után
Ez a téma minden nőt érint. Egy felmérés szerint a nők csupán 3 százaléka tartja magát szépnek. Még megdöbbentőbb egy ausztrál adat: a 12-18 évesek között minden ötödik lány éhezteti vagy hánytatja magát, esetleg hashajtókat szed, hogy „szinten tartsa” a súlyát. Ezek nagyon szomorú tények: azt jelenti, hogy a legtöbb nőnek nem egészséges az önképe. A médiából áradnak felénk az ,,ideális" női testek. Azonban ezek a nők nem „igaziak”: a modellek éheznek, a filmcsillagok felvarratják ráncaikat (néha élő múmiát csinálnak magukból, vagy a rajongók megdöbbenésére megváltoztatják vonásaikat, mint ahogy történt Renée Zellwegerrel). A férfimagazinokban megjelenő nők szőrtelenek, mintha „az ott lenn” valami szörnyen undorító dolog lenne. És ez még mind nem elég. Mert azokat a képeket, amelyeken az agyonéheztetett, agyonsportolt és műmellekkel ellátott nőket láthatjuk, még ki is retusálják! Így született meg napjaink szépségeszménye: a kisportolt, a lányosan karcsú, a szőrtelen, azaz a mesterséges női test.
A szüfrazsettek a női egyenjogűságért és választójogért harcoltak
A feminizmus harmadik hullámának legismertebb nője, az amerikai Naomi Wolf A szépség kultusza című sikerkönyvében arról ír, miként köt minket gúzsba a szépségkultusz. A nők milliói, hogy elérjék az elérhetetlent, önkéntesen vállalt kínzásokba és fájdalmakba hajszolják magukat (kényszeres fogyókúra, anorexia, bulimia, plasztikai sebészet, a szőrtelenítés különféle fajtái). Mert valakik azt sulykolják belénk: „Rajtad áll, hogy tökéletes legyen a tested!” Csak az a baj, hogy ez a hazug jelmondat nők millióinak az önértékelését ássa alá. Ha női társaságba megyünk, előbb-utóbb fölmerül a fogyókúra témája, mintha ez lenne életünk kardinális problémája. Normális dolog ez? Egyáltalán nem.
„A szépség mítosza testileg és lelkileg is tönkreteszi a 21. századi nőt” – mondja Naomi Wolf. Érdemes néhány mondatát idézni: „A szépség maga a mennyország vagy kegyelmi állapot; a bőr vagy a zsírsejtek száma a lélek, a csúnyaság pedig a pokol.” „Mint a szűzhártya állapota a múltban, az elhízás állapota is közösségi érdek; az „imádkozzunk együtt nővérünkért” szólam átváltozott: „mi majd mindannyian bátorítunk, hogy megszabadulj kilóidtól.” Szerencsére egyre többen mennek szembe ezzel a bénító szépségmítosszal. Érdemes például megnézni Jade Beall amerikai fotográfus fotósorozatát az interneten: kismamákat fényképezett, nem sokkal a szülés után.
Így néznek ki a hús-vér nők. Persze, biztosan vannak olyan anyukák is, akik nem lesznek striásak, és terhesség után is kislányosan karcsúk és hamvasak maradnak. (Ez azért elég ritka.) Amikor Cindy Crawford vállalta fel retus nélkül a testét, kapott hideget is, meleget is. Sokan nem akarják megérteni, hogy egy idősebb női test soha nem lesz (nem lehet) olyan, mint egy 18 éves lányé.
Kik legyünk hát?
Igyekeztem összefoglalni a legfontosabb jelenségeket, amelyek a mai nőképet befolyásolják. Érdekes, hogy a nagy férfi-női összevetésben soha senki sem beszél arról, hogy milyen emberek vagyunk. Még pontosabban: senki se tartja fontosnak, hogyan váljunk jó emberré! Márpedig – szerintem – az egész kérdésnek ez a kulcsa. Ha jót csinálunk másoknak, értéket hozunk létre. Persze, ne akarjuk mindjárt megváltani a világot, az úgyse fog sikerülni. Kezdjük valami hétköznapi dologgal: például adjuk át a helyünket a buszon egy idősebb nőnek; hozzuk haza a barátnőnk gyerekét az oviból, ha ő nem tud érte menni. Ha észrevesszük a többi embert magunk körül, előbb-utóbb mosolyt, visszajelzést fogunk kapni. Tudtunkra fogják adni, hogy jó érzéssel gondolnak ránk. Valaki értékes embernek, talán példaképnek fog tartani bennünket. Egyetlen ilyen élmény is nagyot lökhet az önbizalmunkon! És egy önbizalommal rendelkező ember nem engedi meg, hogy megalázzák. Mint ahogy annak is tudatában lesz, hogy nem a teste a legfőbb erénye. Mert elsősorban emberek vagyunk – és csak utána nők vagy férfiak.
Minden nő valahol feminista
Ezeket a sorokat egy arab országban írom, ahol a nők hosszú lepelben járnak. Először ez a fekete csador ijeszti meg a másik világból érkezőt. Itt, ahol az autók is fehér színűek, hogy kevésbé nyeljék el a napot, a fehér lepel a férfiaknak jut. A nőké a fekete. Mert valahogy úgy alakult ebben a világban, hogy a nőknek mindig a kevésbé jó jut. A feminista nő semmi mást nem akar, csak azt, hogy neki is a jó jusson. Az élet naposabbik oldala. A fehér lepel az ötvenfokos hőségben – és nem a fekete. „A feminizmus az a radikális gondolat, hogy a nő is ember.” Ezt Simone de Beauvoir írta. A nő is megtehesse azokat a dolgokat, amit a többi ember. Járhasson például iskolába, élvezhesse a szerelmet. Ez nekünk ma itt, Európában már természetes – más nőknek, a Föld kevésbé szerencsés országaiban még mindig nem. Az arab nők kétségbeesve mondták nemrég egy konferencián: hagyjatok már bennünket békén azzal a csadorral, az a legkisebb bajunk. A mi legnagyobb bajunk az, hogy nem vezethetünk autót, nem járhatunk az utcán egyedül. Nem dolgozhatunk – és aki nem dolgozik, az kiszolgáltatott. Függ attól, aki eltartja.
Naomi Wolf az amerikai újfeminsták pápája
Unokatestvérem a minap sírva fakadt. Megszületett a második gyereke, s nem győzi a munkát. Elindítani a nagyobbikat az iskolába, utána szakkörökre rohanni vele, közben főzni, mosni, takarítani, kiszolgálni, s háromóránként szoptatni. Senki nem segít, ordította. Hat évig büszkén szolgálta ki a férjét, még a szalonnázókést is kivette a kezéből, még a széket is letörölte alatta. Most meg azt mondja: a legnagyobb igazságtalanság a világon, hogy nőnek született! Legközelebb férfinak akar születni. A férje nem is érti, mi lett hirtelen a baja. Hiszen nem ő akarta, ő csak megszokta, hogy a felesége még a széket is alárakja.
Hát igen, nem vagyunk egyformák. Más a problémája a pakisztáni Malalának, akit fejbe lőttek, mert iskolába akart járni – és más problémája van Zsuzsának, aki beleesett a saját csapdájába. Egy dologban egyeznek csak meg: mindketten a jobbat szeretnék. A jobbik életet. Ezért is nehéz a feministát bekategorizálni. Más után vágyakozik a feminista Szaúd-Arábiában, s más után a szlovák parlamentben. Ott, az arab világban még a férfiaktól kell kérni: engedjék meg, hogy a nő is vezethessen autót. Itt nálunk már nem a férfiaktól kell kérni. Itt már a nőktől kell kérni, hogy helyzetbe hozzák azokat a nőket, akik az érdekeiket képviselik. Hiszen több nő van, mint férfi – a vezető székekben mégiscsak még mindig férfiak üldögélnek.
A nők meg az asszisztensi székekben kiszolgálnak. S nem csak azért üldögélnek férfiak ott, azokban a parlamenti és egyéb döntéshozó fotelekben, mert nem engedik be maguk közé a nőket. Azért üldögélnek ott, mert a nők őket választották.
Rajtunk múlik tehát. Minden nő feminista a maga módján, mert a jobbat akarja. S ahogy halad előre élete útján, annál többet felfedez a maga korlátaiból és lehetőségeiből. Aki még csak életútjának felén jár, s ahogy halad majd előre, annál többet akar majd. S a végén már nem fogja csodálkozva megkérdezni: Ki is vagyok én, mi is vagyok én akkor, feminista? Hanem elveszi, amit akar. Mert igenis, vegyük el, amit szeretnénk! Senki sem fogja odaadni, ezentúl nekünk kell megküzdeni érte. Nincs más út.
