A nő kalapja

Manapság kevés nő hord kalapot. Brigi szaténszalaggal szegett rózsaszín kalapban érkezik. Ő az a nő, aki nem csupán hordja a kalapot, de készíti is. Vajon miért érzi úgy, hogy a mai világból pont a kalap hiányzik? Teplan Brigi (32) csallóközcsütörtöki, bár most Pozsonyban él, de Csütörtökben van a kalapkészítő műhelye.

Teplan Brigi (32) építészetet végzett Pozsonyban, ma látvány- és díszlettervező, filmes projekteken dolgozik. Sokoldalú ember, például kerámiacsészéket is készít. Annyi a kikívánkozó tartalom benne, hogy szereti önmagát többféle formában kifejezni. Zabtejes kávé fölött (a stílus mindenekelőtt!) mesél arról, hogy mennyire fontosak a történetek. Ha vele tartunk, a végére még azt is tudni fogjuk, mire való a treibezli. (Fotók: Dömötör Ede)

Főállásban látványtervezőként, díszlettervezőként filmekben dolgozik, életében tehát sokféle pálya keresztezi egymást. Viszont nem ért egyet Coco Chanellel, aki pályáját kalapkészítéssel kezdte, s aki kijelentette: „Minél rosszabbul állnak a dolgaid, annál jobban kell kinézned.” Mit gondol erről Brigi?

– Ha nem érzem jól magam, akkor nem érzem jól magam – válaszolja meg Brigi első kérdésünket. – És ilyen napokon nem veszek fel kalapot, mert nem szeretnék észrevehető lenni. Nem játszom el, hogy minden rendben.

– Mi a kalap szerepe? Aláhúzza a megjelenésünket?

– Inkább jelzi, hogy ki merek lépni a világ elé, merek látszódni.

Hiszen manapság kevesen hordanak kalapot, így borítékolható néhány kíváncsi vagy fürkésző tekintetet. Ezért vannak kalaphordásra nem alkalmas napok, amikor csak lenni szeretnék, elvegyülni a tömegben.

– Neked mit szimbolizál a kalap?

– Szabadságot, illetve önazonosságot. Mert azért látszik, hogy ki az, aki csak szeretné viselni a kalapot – és ki az, aki tudja is. Másrészt pedig vallom, hogy annyi ember, ahány kalap, tehát mindenkinek jól áll valamilyen kalap. Pont ezért kell személyre szabni: méretben, színben, formában egyaránt.

– Mi indította el a kalapok iránti rajongásodat?

– Édesanyám áll a dolog mögött. Mivel szereti a különböző fejfedőket, kislányként rám is barettsapkát adott. Én pedig élveztem viselni! Később, már az egyetem alatt olvastam Coco Chanel életrajzát, akinek kalapmodelljeiért rajongott a párizsi elit. Rájöttem, hogy a kalap olyan, mint az építészet: itt is a forma és a funkció találkozásán van a hangsúly. Kéz a kézben jár a kézművességgel is, amit imádok. Pont nekem való! Ezért is lett ez a B tervem. Kutatni kezdtem kalapkészítők után, akiktől tanulhatnék, de falakba ütköztem. Végül Budapesten, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen kötöttem ki, ahol egy hónapon keresztül tanultam a szakma csínját-bínját Várhegyi Évától. Éva vagy hetven éve készít kalapokat Budapest belvárosában.

– Hogyan kell ilyen nem szokványos munkába belefogni? Hogyan találod meg a vásárlóidat?

– Hazatértem Pestről, és a megüresedett nagyszülői házban rendeztem be a műhelyemet. Csináltam egy kalapot, majd kettőt, jött néhány megrendelés. Megszületett a saját márkám, a Bjorgi’s, majd meghívtak Pozsonyba egy dizájnpiacra. Persze sokan hárítottak, amikor felajánlottam, hogy próbálják fel a kiállított darabokat. Aztán rájöttek, hogy tényleg illik nekik. Így lett az álomból kézzelfogható valóság, üzlet.

– Milyen anyagból készülnek a kalapjaid?

– A filc vagy nemez a kalapkészítés legrégebbi alapanyaga. Én Csehországból rendelem az anyagot, a Tonak cégtől. Ők több mint kétszáz éve foglalkoznak kalapkészítéssel, a filceik nyúlszőrből és báránygyapjúból készülnek. Időtállóságra törekszem: azon vagyok, hogy kalapjaim örök darabok legyenek. Egyszer egy menyasszony a nagyapja kalapját hozta el, hogy alakítsam át a vőlegényének az esküvőjükre. Itt a filc valóban generációról generációra öröklődött, s ezt nagyon szeretem.

– Nem szokványos munka a kalapkészítés. Amúgy is jellemző rád, hogy kevésbé járt utakon járj?

– Nem vagyok lázadó típus, sosem volt rá szükségem, otthonról mindig támogattak, bármilyen ötlettel álltam elő. Inkább azt szerettem volna megmutatni a világnak, hogy megéri az álmaink után eredni, azt csinálni, amit igazából szeretünk. Még akkor is, ha bután hangzik, hogy egy huszonéves lány kalapokat akarjon készíteni. Sokan mondták, hogy minek, manapság már senki nem hord kalapot. Ám attól, hogy valaki így gondolja, még lehet, hogy nem így van. Vagy nem így lesz.

Jött egy párocska, nem ugyanonnan származtak, fontosnak tartották, hogy jelenítsem meg a hegyeiket és dombjaikat a kalapon. Ezt hímzéssel oldottam meg. A minta az egyik karimából átment a másikba, így mikor egymás mellé álltak, a hímzés egymásba fonódott.

– Pozsonyban végeztél építészként – a kalapkészítés viszont arra utal, hogy szeretsz a kezeddel is dolgozni, megfogható dolgokat alkotni...

– Sokáig nem tudtam, hogy mihez kezdjek, merre induljak. Az építészetit egy ismerősöm ajánlotta a figyelmembe, aki szintén ott végzett. Kíváncsivá tett, így belevágtam. Paradoxon volt, ellentmondott a józan észnek, mert addig nem rajzoltam; viszont egy építészhallgatónak rendkívül sokat kell rajzolnia. Kisiskolás koromtól fogva hímeztem, gyöngyöt fűztem, hímes tojásokat készítettem, az üvegfestéssel is kacérkodtam. Szerettem kreatívkodni, csak kicsiben. Már az egyetem alatt is inkább a formatervezés, az installációk izgattak. A trencséni Grape fesztiválra egy négyméteres szőlőfürttel készültünk az egyik osztálytársnőmmel közösen. A papír mindent elbír, de a kivitelezés nem is volt olyan egyszerű: fitneszlabdák köré szőttünk több ezer CD-t, majd mindezt belehelyeztük egy hatméteres, kocka alakú konstrukcióba.

A trencséni Grape fesztivál megaszőlője 2017-ből.

– Ma főleg díszlet- és látványtervezéssel foglalkozol. Ez testhezállóbb számodra?

– A díszletezés egy gyors, nagyon gyors pálya. Azt mondanám, hogy néha már fájdalmasan gyors. Azonnal kell reagálni, rengeteg a váratlan helyzet, néha egy tárgy nem úgy hat, ahogyan elképzeltünk, drágábbra meg nincs pénz, de fontos a luxushatás... Csapatban kell dolgozni, és bár az itthoni filmes közeg elég kicsi, a stáb minden projektben máshogyan áll össze, így mindig új és új embereket ismerek meg. Számomra fontos ez a dinamika; ráadásul a filmes munkáknál minden egyszeri és megismételhetetlen. Összejövünk, úgy dolgozunk, mint egy nagy család: egy a célunk. A reklám vagy a film a szemünk előtt készül, és ez nagyon jó érzés. Ám mikor vége van, akkor nincs folytatás, hiszen készen van a film.

– Hogyan lettél látványtervező? Friss diplomával a kezedben nekiindultál a munka világának, s egy filmes stábba botlottál?

– Az egyetem utolsó évében már egy építészirodában dolgoztam. Körülbelül két évet töltöttem ott. Tudták, hogy kreatív emberke vagyok, ezért szóltak, hogy egy díszlettervező asszisztenst keres. Ugrás volt a mély vízbe, egy hónapig voltunk úton. Szerdán szóltak, vasárnap már pakoltam, indultunk Kelet-Szlovákiából. Jó kaland volt, ez volt az első találkozásom a filmes világgal, és ajtókat nyitott ki előttem. Jöttek a felkérések, a reklámfilmek.

Volt csoporttársammal szövetkeztünk, aki most már a kolléganőm: egyszer ő ment, aztán én, mert még mindig az építészirodában dolgoztam. Sőt, a pandémia alatt maradt csak az építész munka, otthon, a számítógép előtt. Hamar kiderült, hogy nem ez a szívem csücske.

– A látványtervezés annál inkább. Így igaz?

– A pörgés előnye – és egyben hátránya is a munkámnak. Az első időszakban nagyon tetszett, hogy nem kell nyolctól négyig egy irodában ülni: csörög a telefon, és mehet a menet! Viszont most, öt intenzív év után azt mondom, hogy túlfeszült a húr. Nemrég tudatosítottam, hogy foglalkoznom kell a stresszel, másként leterít. A kalapokhoz futok előle, megyek a csütörtöki műhelyembe.

– Bennünket még kicsit a film érdekelne. Milyen lépések vezetnek el a kész látványig?

– Első lépésként megkapjuk a forgatókönyvet, elolvassuk. Ilyenkor rajzolódik ki a fejünkben a látványvilág. A következő lépés, hogy elkezdünk hozzá helyszíneket keresni. Ha ez megvan, elkészítem a látványterveket. A lényeg, hogy a berendezéstől kezdve az utolsó kávéscsésze színéig mindent összehangolunk. Fontos, hogy a képi benyomások kiváltsák a nézőben az érzést, amit a látvánnyal megcéloztunk. Ezután következik a kivitelezés. A kellékesekkel karöltve beszerezzük a szükséges kellékeket. Hatalmas segítség, hogy léteznek nagy raktárhelyiségek, ahol tudunk válogatni, de néha napokig bújjuk az internetet egy-egy elképzelt tárgy után. Végül egy nappal a forgatás előtt, legrosszabb esetben aznap reggel négytől berendezzük a helyet. Innen már foroghat a kamera.

– Látványtervezőként melyik munkád tartod a legjelentősebbnek?

– A kommerszek közül az egyik üzletláncnak készített reklám a kedvencem a szellemes nagymamáról, aki megvicceli a családját. A mai napig elmosolyodom, mikor meglátom a tévében. A diákfilmek is fontosak számomra, amelyeket végzős hallgatók készítenek. Szépet, nagyot akarnak mindig alkotni, de nincs rá pénz. Az egyikben Gombán, a kastély körül építkezést szimuláltunk. Először ki kellett tisztítani a területet, levágni a füvet. Ezt is mi csináltuk, még apukám is besegített, édesanyám kölcsönadta nagyapám kőművesszerszámait, hiszen egy diákfilmben nincs külön kellékes. Nagyobb filmekben is volt szerencsém dolgozni. Itt hatalmas erő működteti a több mint száztagú stábot, mindenki szétfut a térben, s azonnal tudja, mi a dolga. Mintha egy hangyabolyt figyelne az ember. Ennek is megvan a varázsa.

Brigi kedvence, a Kaufland reklámfilmje.

– Jobb film születik akkor, ha egy baráti társaság dolgozik a projekten? Vagy ez konfliktusforrás inkább?

– Az a tapasztalatom, hogy mikor úgy jöttünk össze a stábbal, hogy ismertük egymást, mindig jobb volt a munka. Persze ettől a végeredmény még lehet csalódás. Nagy dilemma ez bennem. Miért van az, hogy egy nehéz forgatáson hónapokig csak túlélünk, rengeteg a konfliktus, nem érezzük jól magunkat, a film mégis díjakat nyer. Illetve felmerül a kérdés, hogy mi a jobb: egy olyan forgatás, ahol remek dolog stábtagnak lenni, de a végeredmény szakmai szemmel nem annyira jó – vagy a fordítottja? A kolléganőm együtt dolgozott egy cseh rendezővel, aki azt mondta, hogy nyomás alatt kell tartani a kollégákat, erős kézzel fogni, mert így ad bele a stáb apait-anyait. Én meg azt vallom, ha nem bánnak jól velem, akkor eszem ágában sincs kihozni magamból a maximumot.

– Melyik volt eddig a legabszurdabb filmed?

– Az egyik filmhez Észak-Szlovákiában, egy erdőszélen alakítottunk ki temetőt. A mostani filmünket egy prágai krematóriumban forgattunk. Körbevezettek, megmutatták, melyik koporsót használhatjuk kellékként, de voltak már foglalt darabok is – persze lezárva. A halottakat nem láttuk, de ott sorakoztak egymás mellett. Eggyel még lifteztünk is.

Szerencse, hogy az ember agya ilyenkor kikapcsol, hogy ez most kulissza. További adalék az abszurditáshoz, hogy a krematórium igazgatója a pán Anděl, Angyal úr nevet viseli.

– A temérdek tennivaló mellett hogyan kapcsolódsz ki?

– Alszom. Kimosom a szennyest. Meglátogatom a családom. Elmegyek a műhelyembe, megöntözöm a még élő növényeim. Megpróbálok eljutni masszázsra. Újra alszom. Nem valami érdekes, tudom, de gyakran csak erre van szükség. Illetve az utazásra. Legjobban a déli, laza helyeket szeretem, mint Portugália és Spanyolország. Az Alice Csodaországban című műben a Kalapos elmeséli, hogy nem bánt jól az idővel, ezért az megharagudott rá, emiatt kell állandóan uzsonnázniuk.

– Mit gondolsz, veled milyen viszonyban van az idő?

– Próbálok nem haragudni az időre, és szerintem ő is tudja a dolgát, hogy minek mikor kell történnie az életemben.

– Brigi, a kalapkészítő ki előtt emeli a kalapját?

– A családom előtt, hogy olyan türelmesek velem, hogy teret és lehetőséget adtak arra, hogy azt csináljam, amit szeretek.

– Mit gondolsz, mi a legnagyobb kihívás egy nőnek?

– Megtalálni és megtartani az egyensúlyt az életben.

Történetek

Néha rengeteg munka van a látványban – például a néző napsütést lát, pedig a valóságban a forgatáskor fagyott, és mindenki vacogott. Egy nyolcvanas évekbeli kirakathoz egy éppen arra járó néni segített megírni nekünk az árcédulákat, akinek ez volt a munkája vagy harminc évig. Rengeteg történetből áll össze a látvány: ezeket a történeteket szeretem a legjobban.

Munkafázisok

Hogyan készül a női fej éke?

– A filcet keményítővel bekenjük, majd gőz fölé tartjuk – meséli Brigi. – Így az anyag formálhatóvá válik. Ezután kaptafára húzzuk, ez többféle alakú, formájú lehet. A készülő kalapot körülbelül két napig hagyjuk száradni, majd levesszük a kaptafáról, és tovább formázzuk. Ha szükség van rá, itt még lehet változtatni rajta. Majd elérkezik a végső fázis, a belső bélés bevarrása, a díszítés, majd a szalagok, tollak felhelyezése, attól függően, hogy a megrendelő mit szeretne.

Kellékek és treibezli

Fontos kellék a már említett kaptafa és a gőzölő, illetve a treibezli – ez talán a legkülönlegesebb mind közül. Ez egy kicsi, leginkább egy kanálra hasonlító fémeszköz, amit a karima és a fejrész találkozásánál található terület kidolgozásánál használunk. Vastagabb zsinórt kötünk erre a részre, amit a treibezli segítségével lefelé nyomunk, a karima irányába. Ezzel a módszerrel szép, egységes vonalat kapunk. A többi hozzávaló minden háztartásban megtalálható: olló, tű, cérna, centi, kalapács, fogó, drót.