Milyen egy nő, ha sorsa a médiához köti? Bizonyára sok olvasónknak ismerős Both Enikő neve. Évekig volt lapunk gazdasági vezetője, jelenleg a Pátria Rádió igazgatója. Azt mondja: minden új feladatban kihívást látott, s gőzerővel vágott bele, s talán ezért nem érezte hátrányát annak, hogy a gyengébb nemhez tartozik.
– Ipolyságról származol. Mi jut eszedbe ma a szülőhelyedről?
– Édesanyám családja Kassa, édesapámé Párkány környékéről származik. A szüleim a főiskola elvégzése után az ipolysági iskolát választották. Egy helyen szerettek volna tanítani, és éppen ott adódott rá lehetőség. Visszamenőleg úgy érzem: Ipolyság meghatározó volt számomra. Mikor hazamegyek, keresem a régi helyekhez kötődő hangulatokat. De már nincs meg, nem találom… Ismerősökkel találkozom, és az idősebb generáció jut róluk az eszembe, pedig ők már a gyerekeik. Mert közben eltelt csaknem harminc év... Tizennégy évesen elmentem Pozsonyba, a Duna utcai gimnáziumba, egy nagy fejesugrással.
– Milyenek voltak ezek az évek?
– A gimnazista osztálytársakkal már inkább tartjuk a kapcsolatot. A gyerekeimnek néha elmondom, hogy igazi barátságok a középiskolában köttetnek: és visszük magukkal ezeket egy életen át. Osztályunk fele kollégiumban lakott, tanulgattuk az önállóságot. Nagyszerű tanáraink voltak. Dávid Béla, az iskola későbbi igazgatója úgy tanított, hogy a diákok többsége imádta a kémiát. Osztályunkból többen jelentkeztek orvosira, gyógyszerészetire. Én is biokémiát tanultam, és vegyészmérnöki diplomát szereztem. Már akkor időnként benéztem a régi Nő szerkesztőségébe, Jandáné Hegedűs Magdához. Ő Janda Iván bácsi feleségeként a gimnáziumból ismert engem. Mindig azt mondta: tanuljál csak valami tisztességes szakmát, és ha olyan nagyon akarod, akkor majd megtalál az újságírás. És milyen érdekes: igaza lett. Ennek ellenére soha nem írtam: ez a vonal kimaradt.
– Ezek szerint vegyészmérnökként kezdtél?
– Igen. Gimnáziumi nagy szerelmemmel – mint annak idején sok főiskolás pár – elsősként, illetve másodikosként szülők lettünk: lányunk született. Ám erős volt bennem a bizonyítási vágy: csak azért is megmutatom! Szerencsére a nagyszülők mindkét részről sokat segítettek, a férjem szüleinél laktunk Pozsonyban. ’89-ben végeztem. Két évet dolgoztam a Gombai Állami Gazdaság biokémiai laboratóriumában. Jól gondolta az akkori vezetés, hogy nem nyersanyagot érdemes árulni, hanem valami terméket. Egyik konzultánsunk a grúz tudományos akadémiától kapott ajándékba egy baktériumkultúrát. Ezt elkezdtük szaporítani, és ebből született egy joghurtféleség.
A tejkeveréstől kezdve, a poharakba töltögetésig mindent csináltam. Aztán egy vegyszereket, fogászati eszközöket, kozmetikumokat értékesítő külkereskedelmi céghez kerültem. Megrendelést írtam, a bécsi repülőtérről elhoztam, majd kínáltam a termékeket. Kemény iskola volt: ekkor találkoztam először a marketinggel és az értékesítéssel.
– Mi volt a következő állomás?
– Közben – még Gombán dolgoztam – elváltak az útjaink a lányom édesapjával. Később újra férjhez mentem. Ekkor már a második munkahelyemen dolgoztam – egészen a fiam születéséig. Kati lányommal nem tudtam annyit lenni, amennyit szerettem volna (hat hónapos korában már bölcsődébe kellett adnunk), ezért Ádám fiammal három évig otthon maradtam. Úgy éreztem, hogy az addigi munkámat két gyerek mellett nem tudnám folytatni. Volt olyan hónap, hogy tízezer kilométert is levezettem. A Magyar Külkereskedelmi Bank épp akkor nyitott képviseletet Pozsonyban. Ott lettem mindenes titkárnő. Egy évig dolgoztam ott. Nem volt nekem való, mert kevés volt az új feladat. Amikor ’96-ban hirdetési osztályvezetőt kerestek az Új Szóba, megpályáztam az állást. Ez volt az első nagy lépésem a média felé. A kiadó, illetve a gyártó rész minden médiánál markánsan elválik a kreatív szerkesztőségi résztől. A kiadó pénzkeretek közé akarja szorítani a kreativitást, és elsősorban profitra orientálódik. Itt láttam meg először, hogyan áll össze a hirdetési piac, hogyan értékesítik a hirdetéseket. Nagyon jó csapatba kerültem. Két évig dolgoztam az Új Szóban.
– Miért váltottál mégis?
– Második férjem kapott egy állásajánlatot, illetve egy féléves ott-tartózkodási lehetőséget Calgaryben, Nyugat-Kanadában, és vihette magával a családját is. Választanom kellett: megyek vagy maradok. A kalandvágy győzött. A reklámszakmából nem lehet csak fél évre úgy kiesni. Kinn hamar szembesültem azzal, hogy könyvből megszerzett angoltudásom nem sokat ért. Egy hónapot Ádámmal voltam az oviban, ahol egy ötéves fekete bőrű kislány – Barbarának hívták, – mindig az ölembe ült a könyvével, és mondta, hogy „please, repeat it”, ismételd. Így tanítgatta velem a mindennapi élet kifejezéseit. Később jártam nyelviskolába, üzleti angolra is, majd egy mobiltelefonos cégnél gyakorlatoztam két hónapot.
– Gondolom, mást is adott ez a pár hónap.
– Sokat utaztunk, bejártuk Kanadát. Tudni kell, hogy az Egyesült Államok és Kanada nagyon különböznek egymástól. Az előbbi inkább egy olvasztótégely: amerikai nemzetté próbálja tömöríteni az embereket. Kanada pedig azon igyekszik, hogy minden ember megtartsa saját nemzeti hovatartozását – mindamellett kanadainak vallja magát. Mindenképpen azon voltak: ne sértsék senkinek az érdekét. Mondjuk, az oviban nem volt olyan, hogy ha valamilyen tevékenységet kínáltak a gyerekeknek, akkor az mellett ne lett volna legalább egy alternatíva. Aztán jött a hazajövetel. Hirtelen úgy éreztem: légüres térbe pottyantam.
– ’99 szeptemberében az Új Nő lapigazgatója lettél.
– A kiadó megkeresett, és én nagy lehetőségnek tartottam ezt az ajánlatot. Az első pillanattól kezdve rajongtam az Új Nőért. Úgy érzem, hogy az emotív viszonyom a laphoz hasonló volt, mint az olvasók érzelmi viszonya. Az volt a fontos, hogy jöjjön egyfajta hirdetési forgalom a lapba, és az Új Nő találja meg a mediális piacon a helyét. Ebben az időszakban kapta meg az Új Nő a fejlécét, ekkor történt a lap grafikai újjászületése, papírt váltottunk… Az én feladatom a háttér megteremtése volt, az Új Nő-klubok,
-bálok, Új Nő Szépe megszervezése. Abban az időben több mint két évig ment a rádióban a Keresd a nőt! című műsor. Ami rádiós tapasztalatom volt mikrofon mögött töltött időből, az innen származik.
– Nem szerettél volna – főleg egy női lapnál – belekóstolni az újságírásba?
– Mindig annyi tennivalóm volt, hogy nem maradt rá energiám. Viszont évek óta hordozom magamban egy könyv gondolatát. Egy kimondottan nőkről nőknek szóló könyvet szeretnék írni. Hatalmas adag közlési kényszer van bennem. Azt hiszem, hogy amiről gondolkozom, és amire rájövök: azt nekem át kell adnom másoknak is. 2003 végén a German Marshall Fund alapítvány segítségével kijutottam egy hónapra az Egyesült Államokba.
Ott – és utazásaim során is – sokféle érdekes nővel találkoztam. Úgy érzem, valahogy ennek kéne most már papírra kerülni. Mindenestre „mindenidős várandós” vagyok a könyvvel...
– Négy évvel ezelőtt búcsút vettél lapunktól.
– Azt terveztem, hogy a saját lábamra állok. De aztán másként alakult. A Szlovák Televízió akkori igazgatójában, Richard Rybníčekben abban az időben érett meg a gondolat, hogy a magyar adást kissé át kéne alakítani. Nagy Ildikó akkor került a nemzetiségi tanácsadói posztra, és vele együtt többször találkoztam Rybníčekkel. Letettem a koncepciómat az asztalra, elmondtam, mit szeretnék a magyar adástól. A regionalitást szerettem volna erősíteni, úgy gondoltam: a napi aktualitásokat kisebbségségi szemlencsén keresztül kell megmutatni. A magyar adás csapata egy napi hírműsort, minihíradót és egy félórás magazint készített – és lehetőséget kaptunk egy hatvanperces vitaműsor készítésére is. Ez lett a mai napig műsoron lévő Terítéken. Ennek dramaturgiája abban az időben készült, amikor a főszerkesztői poszton voltam.
– 2006 januárjában kineveztek a Szlovák Televízió gyártási igazgatójának. Mesélnél erről az időszakról?
– Ez már szélesebb körű felelősséggel járt. Picit illúzióromboló is volt, mert ha ott vagy, hátulról látod, hogy a képernyőn semmi sem történik véletlenül. A háttérben néha több tíz vagy száz ember dolgozik, hogy a néző azt az élményt kapja, amit vár. A tévében kezdtem a leginkább tudatosítani, hogy milyen mérhetetlen a felelőssége annak, aki az információt a nézőhöz, a hallgatóhoz közvetíti. Ugyanis a néző nem tud a háttérből semmit, ő azt az információt hallgatja végig, amelyet mi hírértékre emelünk, és a magunk megformálásában átadunk neki. A közszolgálati tévét kötik a törvények: fontos szempont az információ objektivitása. Az információ kialakulásának minden pontjáról ki kell választani a megfelelő nyilatkozót, minden lehetséges véleménynek teret kell adni. Elfigyelve a bulvárműsorokat, rájöttem: a bulvár tulajdonképpen semmi mást nem tesz, csak kiragad egy részigazságon alapuló információt, és annak valamilyen aspektusát felnagyítja. A többit pedig, ami fontos lenne a komplett képalkotáshoz, elhallgatja. Szerintem minden főszerkesztő napi dilemmája, hogy a példányszámra vagy az objektivitásra hajtson-e.
– A tévénél mi volt számodra a legnagyobb élmény?
– Fantasztikus tapasztalat volt maga a technológia, annak az átlátása, megtanulása, hogy milyen műsorhoz milyen tévés technika kell, mi az, amit igazából egy-egy költségvetés részévé kell tenni. Amikor a tévé gyártási igazgatója voltam, kialakult a költségvetésben egy olyan rész, hogy tudtunk koprodukciós szerződéseket kötni nagy filmekre is. Hat ilyen film volt, és kapcsolatba kerülhettem ezek alkotóival. Ez volt számomra a legnagyobb élmény. Megismerkedtem Deana Jakubiskovával is, aki a Báthory című filmben Darvulia szerepét játssza: és a koprodukciós szerződés megszületésénél jócskán bábáskodtam. És most nagyon jó érzés látni a filmet a mozikban!
– Tavaly visszatértél a nyomtatott sajtóhoz, jelenleg pedig a Pátria magyar adásának főszerkesztője vagy.
– Előtte ismét váltottam: a Slovenka, a Dorka, a Star és a La Femme szlovák lapok kiadóinak, illetve az ezek mediális felületeit értékesítő kft. fúziójának a megoldását kaptam feladatul. Ha visszanézek, ez volt a legrövidebb munkám, nyolc hónapig tartott. A tulajdonossal nem tudtuk összeegyeztetni az elképzeléseinket, ezért elbúcsúztunk egymástól. Ekkor pár hónapos szünet következett, ami nem volt haszontalan idő: már a tévés időszak után elindultam a magánvállalkozás irányába. Aztán többszöri megkeresés után 2008 februárjában beléptem a Pátria Rádióba, ahol jelenleg is dolgozom. A kollégákkal végzett munkám eddigi eredménye, hogy július elsejével megszületett egy „újraformátolt” műsorstruktúra. Most a rádió az, ami foglalkoztat. Mindamellett vannak még más terveim, ötleteim is. Biztos, hogy nem a rádióból fogok nyugdíjba menni.
– Köszönöm a beszélgetést!
