Valóságos „energiabomba”. Bevágódik jókedvűen, vidáman. Könnyeden elegyedik szóba velem, mintha már régóta ismernénk egymást. Nem rejti véka alá véleményét, de nem lépi túl az udvariasság határait. A Perbenyikből származó Nagy Kornélia tavaly végzett a pozsonyi Színművészeti Főiskolán.
Jelenleg a Kassai Thália Színház tagja, ahol elsősorban a Dankó Pista Julikájaként, az Ancónai szerelmesek Luciájaként és a Rózsa és Ibolya mesejáték boszorkányaként ismerhette meg a felnőtt- és gyermekközönség.
– Hogy döntötted el, hogy színésznő leszel?
– Ha én azt tudnám! Amióta az eszemet tudom, színésznő akartam lenni. Talán hihetetlen, de ez az igazság: gyerekkorom óta erről álmodtam. Tagja voltam az összes iskolai színjátszó csoportnak, és részt vettem az összes szavalóversenyen.
– És mindig nyertél?
– Á, dehogy! Ez azonban nem vette el a kedvem. Nem olyan lány vagyok én, aki könnyen feladja! A Színművészeti Főiskolára is ötödszöri nekifutásra sikerült bejutnom. Csak Pozsonyban próbálkoztam, mert Pest nem vonzott, a tanodák pedig szóba sem jöhettek. És ha nem vettek volna fel, akkor sem keseredtem volna el. Akkor diploma nélkül lennék színpadon.
– Tehát elhatároztad, ha törik, ha szakad, akkor is Pozsony. Hogy érezted magad a főiskolán?
– Elég furcsán, mert akik előttem végeztek, ódákat zengtek a stúdiómunkákról. Őszintén szólva, nekem nem volt szerencsém.
Az osztályfőnökünknek hol volt ideje, hol nem, hol családi gondjai voltak, hol pénzt keresett – mi meg még harmadikban is a dialógusokat gyakoroltuk. Viszont a féléves budapesti részképzésen rengeteget fejlődtem.
– Évekig a komáromi színházban voltál stúdiós. Végül mégis Kassán kötöttél ki.
– Az az igazság, hogy szerettem volna Komáromban játszani. Ez természetes, hisz innen indultam, idekötnek az emlékek. Nem így történt, de most már nem bánom. Kassán is megtaláltam a helyemet. Pedig milyen rossz érzéssel indultam útnak, tele voltam előítéletekkel! De nagyszerű emberekkel találkoztam, akik a nehéz pillanatokban kiállnak egymásért. Egyszóval: elégedett vagyok. Nem érzem, hogy bármiről lemaradok azért, mert a „keleti végeken” dolgozom.
– Ebben az évadban a Rózsa és Ibolya boszorkányát, a Dankó Pista Julikáját alakítottad, az Ancónai szerelmesekbe Kiss Szilvia helyett ugrottál be. Milyen figurákat szeretsz játszani, mit gondolsz, milyen szerepek állnak neked jól?
– No ezt valaki okosabbtól kellene megkérdezni! Úgy tűnik, a kétcopfos, rohangáló, energikus „vidéki szolgálólány” típusát látták meg bennem. Azt hiszem, belőlem soha nem lesz primadonna. Szubrett vagyok, a táncos-komikus párja. Nem mintha nem tudnék mást, csak egyelőre még nem jött össze. De azért szeretném megmutatni, hogy másra is képes vagyok.
– Például?
– Konkrét szerepálmom nincs. Amiben viszont – egyszer, harmincon túl – szeretnék szerepet kapni, az egy jó amerikai dráma. Legyen az O’Neill vagy Williams, mindegy. Hogy miért? Mert ezek a szerepek nagyon emberiek. Megvillantják az emberi személyiség mélységeit – ami színészi szempontból rendkívül nagy kihívás. Erre azonban még érnem kell. Nekem egyelőre az a fontos, hogy legyen az évadban legalább egy olyan darab, amelyben jól érzem magam. Amellyel meg kell küzdenem, amelyben át kell lépnem a korlátaimat.
– Ebben az évadban volt ilyen?
– Dankó Pista Julikáját emelném ki. Julika amolyan tenyeres-talpas, pofozkodós, „nem adom az igazamat” cserfes szolgálólány, akinek közben nagyon nagy szíve van. Az egyik búcsúzkodós jelenetben például rendszeresen sírunk, könnyezünk a színpadon.
– Ha itt lenne egy angyal, aki teljesítené három kívánságodat, mit kívánnál?
– Elsősorban haza szeretném vinni Perbenyikre a színházat! Ne kelljen olyan sokat távol lenni a szüleimtől, én ugyanis eléggé „anyukás” vagyok... Második kérésem: továbbra is szeretném magam olyan jól érezni a kassai csapatban, ahogyan most. Szeretnék évente legalább egy olyan szerepet, amelyre büszke lehetek. És szeretnék boldog lenni. Csak ez néha olyan soknak tűnik! S hogy miben állna ez a boldogság? Szeretném, ha lenne valaki, akinek reggelit készíthetek.
