A világ hihetetlen nagyot változott. A szakemberek csak kapkodják a fejüket a megmagyarázhatatlan társadalmi jelenségek láttán. Az egyik tanulmányt még meg sem írják, s már érvényét veszítették a belefoglaltak.
Veronika anyja nem bírja megemészteni, hogy a lánya kerek perec kijelentette: még nem akar férjhez menni. Előbb szeretne dolgozni, aztán kicsit világot látni. Veronika huszonöt múlt, kozmetikus, és nagyon szereti a szakmáját. Az anyja pedig naphosszat azon sopánkodik, hogy az ő lánya vénlány marad, ha így folytatja. Mi lesz vele (na nem Veronikával, hanem az anyjával), mikor lesznek végre unokái? Nika csak a szemét forgatja, de azért rosszulesik neki, hogy édesanyja nem akarja megérteni: ma más világ van!
Ildikó huszonkét éves, és – édesanyja végtelen boldogságára – nemrégiben eljegyezték. Az esküvőt februárra tervezik, sok vendég lesz, nagy mulatság és gyönyörű esküvői ruha. Ildikó örül, bár a szíve azért kicsit fáj. A lány nagy szerelme ugyanis Zoli, aki két évvel ezelőtt úgy döntött: elmegy világot látni. Keres egy kis pénzt, hogy lakást tudjon venni, mert nem akar a semmibe ugrani, aztán összeköltöznek. Sietni nem kell, gondolták mindketten, hiszen még csak huszonévesek.
Ildikó anyukája azonban mást gondolt: ő azon a véleményen van, hogy a fiatalok házasodjanak minél előbb, mert az életnek ez a rendje. Vénlány maradsz, mondogatta a lányának. Zoli biztos megcsal, míg nincs veled – ilyen megjegyzésekkel mérgezte lánya lelkét. Az anya ismert egy jó partit: Tibort, a huszonkilenc éves aranyifjút. Már áll a háza, és autója is van. Mint jó szülő addig szervezkedett, míg összehozta a fiatalokat. Ildikó néha még sírdogál éjjelente a kispárnáján, de úgy gondolja: tényleg az lesz a legjobb, ha Tibor felesége lesz. Igaz, hogy kicsit bunkó, mert modortalan, nem beszél hozzá olyan kedvesen, mint Zoli, és soha, de soha nem fogja olyan jól érezni magát vele, mint Zolival. De anyukája szerint megfogta az isten lábát, hát legyen meg az ő akarata...
Sok fiatal azt gondolja: önálló életet kezdeni csak akkor szabad, ha a fiatal párnak már van lakása és valamiféle egzisztenciája
Andi vékony, szőke hajú, érzékeny teremtés. Jövőre lesz huszonegy, de úgy néz ki, mintha még a tizenhatot se töltötte volna be – pedig fél éve férjes asszony. Neki is azt szokta volt mondogatni az anyukája: férjhez kell menni, minél előbb! Andi anyja is alig várja, hogy nagymama le-gyen, de ez az éretlen lány csak nem bír teherbe esni! Az anya dühös, és egyre azt hajtogatja: szülni fiatalon kell, nem harmincévesen! Andika pityereg, mert úgy érzi, senki sincs a világon, aki megértené az ő finom lelkét. Mert ő jobban szeretett volna tanulni, nem azonnal férjhez menni. De „anyuka“ mindig azt bizonygatta, hogy ez a Béla milyen rendes ember.
Ehhez képest a százkilós Béla egyre többet támogatja a kocsmapultot, mert éppen munkanélküli (őszintén szólva nem szeret dolgozni). Andinak van egy bátyja, Csaba, aki huszonhét éves, őt az anyukájuk bezzeg nem sürgeti, neki azt mondja: ráérsz még, fiam, a nősüléssel!
A lányos anyák sopánkodnak, amiért huszonéves lányuk még nem ment férjhez. Mikor örülhetnek már végre az unokáknak? Fiatalon kell férjhez menni és gyereket szülni! Lám, ők már tizennyolc évesen asszonyok voltak, a lányuknak meg szégyenszemre udvarlójuk sincs – keseregnek. Érthetetlen, miért akarják, hogy lányuk ugyanazt a sorsot élje, amit ők, amelyről számukra már ezerszer kiderült, hogy mindennek lehet nevezni, csak könnyűnek, boldognak és elégedettnek nem.
A fejlett társadalmakban az egyes életszakaszok jobban elkülönülnek, és a felnőttkor előtti és utáni életszakaszok meg is hosszabbodnak. A kutatók szerint új jelenség figyelhető meg a társadalmunkban, ezt posztadoleszcenciának, vagyis utóserdülőkornak nevezzük. A lényege, hogy a kamaszkor és a fiatal felnőttkor közé beépült egy újabb életszakasz, ami korábban nem létezett. Ez a jelenség Európa-szerte megfigyelhető. A tizennyolc-húszévesek nagy része még tanul, nem dolgozik, szüleivel él, tehát „gyermekstátuszban“ van.
Tanulmányaik elvégzése után kezdődik csak számukra a felnőttkor. Először élni szeretnének az eléjük kerülő lehetőségekkel – tanulnak és dolgoznak, karriert építenek, beutazzák a földkerekséget, nyelveket tanulnak stb. Úgy tartják, bőven van idejük a családalapításra, hiszen annyi mindent kell még kipróbálniuk. Az idősebbek és konzervatívabbak katasztrofálisnak tartják ezt a gondolkodást, a demográfusok és a szociológusok természetesnek. Hiszen csupán arról van szó, hogy a családalapítás ideje későbbre tolódott, ami – tekintve az átlagéletkor emelkedését – logikus és törvényszerű változás.
Komolyabban kéne venni a fent említett jelenséget, és többet kéne foglalkozni vele, hogy mindenki számára érthető, világos és nyilvánvaló legyen: a régi normák egyszerűen elavultak. Az idő múlásával minden megváltozik, hiába kapálózunk ellene, hiába próbáljuk visszaforgatni az időt. Tudatosítanunk kell, hogy más problémákkal küszködtek dédanyáink, megint másokkal édesanyáink, és teljesen újszerű kérdések foglalkoztatják napjaink emberét. Gyermekeinket egyszerűen nem kényszeríthetjük olyan helyzetekbe, amelyek számunkra normálisnak tűnnek, mert számukra bizony nem azok. Tehát míg húsz-harminc évvel ezelőtt „normális“ volt, hogy a tizenkilenc éves lánynak férjhez illett (kellett?) mennie, ma már nem az. A mai tizenévesek (annak ellenére, hogy érettebben néznek ki), lelkileg tovább maradnak gyermekek. Ha pedig rájuk kényszerítjük a felnőttes életvitelt, azt a lelkük sínyli meg. Talán nem is véletlen, hogy napjainkban egyre nő a pszichés betegek száma. (Persze ennek azért több oka van.)
Egyre több fiatal lány (és anya!) keres pénzes férjet, aki majd eltartja (a lányát). A többséget az anyagi bizonytalanságtól való félelem vezérli: nem társat, hanem vastag pénztárcát keresnek. Úgy érzik, ha pénz van, akkor boldogság is van. Azt már elfelejtik, hogy az ilyen feleségnek az élete csupa szorongás, mert – kiszolgáltatott. Egyetlen hozománya a szépsége, amely hamar elmúlik, s mögötte ott tülekednek a még szebbek, még fiatalabbak. A lányok akkor döntenek bölcsen, ha önálló egzisztenciát teremtenek, és ennek biztonságában keresnek társat.
A fiatalok többsége ma már bizonyíthatóan később köt házasságot, mint a korábbi nemzedékek. Ez pedig ésszerű viselkedésnek tűnik, hiszen (a fentebb említetteken kívül) mást se látnak, csak azt, hogy az emberek házasodnak és elválnak, újra házasodnak és megint elválnak. Sokan nevelkedtek egyszülős családban – talán nem akarnak hasonlóképp járni.
A házasodásnak egyébként a lányos anyák tulajdonítanak (túl) nagy jelentőséget. Érdekes viszont, hogy míg lányaikat a férjhez menésre ösztönzik (gyakran szinte kényszerítik), addig fiaikat igyekeznek megóvni a házasságtól. (Kedves nőtársak, ideje lenne tudatosabban élni az életet, és elgondolkodni ezen a jelenségen!) Ezért aztán nem csoda, hogy „a nők vadul kapálóznak, hogy rabságba kerüljenek, a férfiak meg nem akarnak megnősülni“. Vigasztalásképpen azért meg kell jegyeznünk, hogy még vannak férfiak, akik igenis házasságpártiak. No nem az érzelmek miatt – hanem mert értékrendjükben a család az első helyen áll. S ha már elmúltak ennyi meg ennyi, s éppen nem szerelmesek, keresnek egy megfelelő feleségjelöltet, és oltár elé vezetik (ez a gyakoribb!) Más férfiak azonban tanulni akarnak, ta-
pasztalatokat gyűjteni, vagy világot látni.
A nyugati típusú társadalmakban egyértelműen megfigyelhető a házasodási kedv csökkenése. Jellemző az is, hogy a házasságkötésre később kerül sor: tizenéves korban már alig házasodnak. A nők átlagosan 25-29 éves korban mennek férjhez, a férfiak pedig 30-34 éves korban nősülnek. Többen határoznak úgy, hogy nem a házasság, hanem az együttélés a legmegfelelőbb számukra, egyre többen döntenek a szingli életforma mellett, és nagyon sok nő választ olyan „családformát“, amelyben egyedül vállal gyermeket. Általános európai je-lenség, hogy a nők idősebb korukban szülik meg első gyermeküket, és a gyermekek egyre nagyobb hányada születik házasságon kívül.
A témával foglalkozó szakértők szerint a hagyományos házasság keretei ma már egyik félnek (sem a nőnek, sem a férfinak) sem felelnek meg, mert statikussá váltak, és jogilag is változtatásra szorulnak. A házasság krízise tehát tény! A hagyományos családmodell, amelyben a férfi volt az úr, elfogadhatatlanná vált a nők számára. A férfinak ugyanis ma már nem kell olyan erősnek lennie (fizikailag), mert a nehéz munkát elvégzik helyette a gépek.
A nők pedig a háztartás mellett dolgoznak is, és egyre inkább igénylik, hogy a sorsukról maguk dönthessenek. Manapság már egyáltalán nem biztos, hogy egy jól kereső, modern felfogású nőnek a holtomiglan-holtodiglan biztonsága hiányzik. (Egyébként meg a válási statisztikákat nézve: vajon melyik nő érezheti magát igazán biztonságban a házasságban?)
Tehát a mai kor embere jobban odafigyel a saját érdekeire, míg régebben az önmegvalósítás nem kapott ilyen hangsúlyos szerepet.
S ha már a házasságnál tartunk, ejtsünk néhány szót a családról is! Egyes szociológusok három véleményt különböztetnek meg. Az első, a kritikus tábor szerint a család olyan intézmény, melyben a nők el vannak nyomva, a gyerekek személyisége pedig torzul. Szerintük a nemek közti kapcsolatok lényege a harc, és kívánatos lenne a csa-lád eltűnése. A második, a neotradicionalista felfogás ellenzi a családok felbomlását – és az abortuszt is. A harmadik, a szakmai tábor szerint a család válsága súlyos probléma, és beszélni kéne róla.
A család továbbra is fontos intézmény. Lassan el kell fogadnunk, hogy jelenleg már többféle családforma is létezik: a hagyományos, kétszülősön kívül az egyszülős, sőt az egytagú (szingli) család is. Tudatosítanunk kell tehát, hogy a gyors változások korát éljük, és ezek a változások lassan begyűrűznek az intim szféránkba is. Tovább már nem lehet nem venni róluk tudomást, hiszen mindannyian érintettek vagyunk.
Póda Erzsébet
