A nők többsége gyengének, butuskának és védtelennek mutatja magát. Pedig nem is az. Csak éppen az anyjuk arra tanította őket, hogy a nő gyenge és védtelen.
És mi úgy érezzük, ha ilyennek látszunk, rögtön ott terem egy erős férfi.

Miért ne támogassuk a taktikázást?
Azért, mert övön aluli ütés: a férfi feleségül vesz egy angyalt, aztán csak a száját tátja, milyen hárpia bújik elő belőle. A szerepjátszás egyébként is rettentően kényelmetlen. Lehet, hogy van nő, akinek megfelel, főleg kisvárosban. De annak, akinek a színjátszás nem természete, a taktikázás a személyiségébe kerülhet. A bengáli tigris nem játszhatja örökké a házimacskát. Egyszer csak kibújik a vad a cica bőréből. De közben felmerül a következő kérdés is: nem maguk a férfiak igénylik az efféle szerepjátszást?
Nos, e tekintetben a férfiak bizony tudathasadásosak, mert maguk sem tudják, mit akarnak. A társadalom szemléletében még mindig elevenen él az a szabály, hogy a férfinak kell eltartania a nőt. A valóságban már senki sem hisz ebben, kivéve azt a néhány naiv leányzót, aki sutba vágja az iskolatáskát, mert azzal számol, hogy örök életében otthon fog ülni. (Majd a férjem eltart! – mondja.) Pedig dehogy tartja el! Esetleg tíz év múlva lecseréli egy még butuskábbra. Ha tetszik, ha nem, el kell fogadnunk: a mai család fenntartásához szükség van mind a férj, mind a feleség fizetésére. Az iskolázatlan nők értéke csökkenőben van, mert aki képzetlen nőt vesz feleségül, az élete végéig keményen dolgozhat, hogy eltartsa a családját.
Seherezádé életben maradt, mert okosabb volt, mint a szultán, de ezt elhallgatta előtte. Mégsem szabad mindig a férfiakat hibáztatni. Sok nőnek nagyon is megfelel, hogy a háttérből mozgatja a bábukat. Sok nő nem vállalja az egyenes kiállást, nem tudja elviselni a közvetlen felelősséget. Ezért aztán előnyben részesíti a taktikázást.
Gondoljunk csak arra, hogy nő nőt még manapság sem igen támogat célja elérésében. Sőt még meg is tapossa a másikat, hogy maga kedvezőbb elbírálást nyerjen!
Sok nő nem meri bevallani, hogy túl sok esze van. Eljátssza a butuskát, mert nem akarja elijeszteni a férfit. A szép és ügyes nők árfolyama nem a legjobb a házasság piacán. A rátermett nők ugyanis meglehetősen magasra teszik a mércét. Ugyanakkor ketyeg a biológiai órájuk (hiszen mialatt kortársaik szültek, azalatt ők tanultak), és sietniük kell. A férfiaknak viszont nem.
Sokan vagyunk, akik egy szép napon rádöbbenünk: ostoba liba voltam, hogy akkor ezzel a fiúval, és nem a másikkal randevúztam… Rosszul tettem, hogy ráálltam az abortuszra… Rögtön el kellett volna költöznöm… Ilyenkor jusson eszünkbe, hogy akkor nem ötvenévesen, gazdag tapasztalatok birtokában döntöttünk, hanem húszévesen! Ha magunkba tekintünk, rájövünk, hogy valószínűleg mai fejünkkel is ugyanúgy döntenénk. Erika Young, a híres amerikai pszichológus egyik könyvében elmondja: sajnálja, hogy nem szült több gyereket. De menten hozzáteszi: „De akkor nem lettem volna azzá, aki ma vagyok. Egy más ember lennék. Döntéseinkben mutatkozik meg egyedülvalóságunk.” Ha ez igaz, akkor miért szorítanánk le tudásunkat és képességeinket az átlaghoz?
Hillary Clintont nagyszerű képességei ellenére nem szerette a „nép”. Talán azért, mert nem alakoskodott: ország-világ látta, hogy erős és ügyes nő, sokkal ügyesebb és okosabb, mint a férje. „Csak” éppen nő volt, s az amerikai közvélemény szerint (amely sokkal konzervatívabb, mint az európai!) a nőnek elsősorban a konyhában a helye. *Hillary* végül még arra is hajlandó volt, hogy kötényt kössön, mint *Barbara Bush*, és nekiálljon süteményt sütögetni. Szerepet váltott, s máris ő lett az amerikai nép üdvöskéje!
A magányos nők azzal próbálják megfogni a férfiakat, hogy eljátsszák: támogatásra és védelemre szorulnak. Miért teszik ezt? Elsősorban azért, mert így nevelték őket. Mert mire tanította az édesanyja a mai negyvenévest? Arra, hogy színleg adjon igazat a férjének, aztán pedig tegyen mindent úgy, ahogy jónak látja. Ha a férfi nem jön rá a turpisságra, minden rendben van.
A fiatal édesanyák ugyanezt a szemléletet adják át lányaiknak. Függetlenül attól, hogy közben megváltozott a világ. Ezzel a társadalmi norma elfogadta, hogy a női intrika értékes és elismert viselkedési mód.
Ha belemegyünk a játékba, akkor elfogadjuk, hogy a férfi ellenség, akit át kell ejteni. Valamint azt, hogy ehhez mérten ostoba is.
A hatvanas években az amerikai egyetemeken készült egy felmérés, amelyből kiviláglott, hogy az egyetemista lányok csalnak az írásbeli vizsgákon: szándékosan helytelen válaszokat adnak. Miért? Mert féltek attól, hogy ha túl okosnak látszanak, évfolyamtársaik szemében csökken női vonzerejük.










