Zsolt vagyok. A barátnőm Szabina. Egy borús napon kicsi babám megelégelte, hogy kopott, rongyos gatyeszban járok, rám parancsolt hát, hogy szombaton elmegyünk új nadrágot venni. Rendben.

Gyanútlan vagyok. Szabina azt mondta, majd magának is néz valamit. Persze, ez így helyes. Egyet nekem, egyet neked. Lekvitteltük.

irany-a-bolondokhaza-kezdo.jpg

Amikor beléptünk a plázába, Szabina szinte feléledt... Orrlyukai kitágultak, szeme villogni kezdett, a szája sarkában fehér hab jelent meg. Se látott, se hallott, vágtatott előre, míg meg nem látott egy farmerboltot. Helyben vagyunk! Nekem sem tartott sokáig a keresés. Odaléptem a polchoz, levettem egy gatyát, és irány a próbafülke. Már húztam magamra a farmert, mikor berobbant Szabina, tizenkét újabb gatyával a karján. Megvetőn félrehúzta a száját, és leráncigálta rólam az általam választott darabot. Ez ronda! – jelentette ki. – Ebben csak szégyent hozol rám! Ezeket próbáld fel – adta ki az ukázt. 

Engedelmeskedem

Nekiálltam próbálni. A gatyák iszonyúak voltak, magamtól rájuk se néztem volna. De ott állt felettem Szabina, tehát föl kellett próbálnom mindet. Az utolsónál már fájt szegény, nyomorult férfitagom, mert a nadrágok olyan szűkek voltak, mintha eunuchokra szabták volna azokat. Se ülni, se lehajolni nem lehetett bennük. De az utolsó előttinél Szabina felkiáltott: Ez jó lesz! Megvesszük! Kikapta a kezemből, és rohant a kasszához. Nem baj, vigasztaltam magamat. Majd véletlenül leöntöm vörösborral, vagy rácsepegtetem a pörkölt levét. 

Rosszat sejtek

Az én gatyám már megvolt, most Szabina került sorra. Villámgyorsan végigfuttatta szemét a fogyasztás templomának villódzó „cégérein”, és kitágult pupillával rohamra indult. Levette a fogasról az egyik szoknyát, aztán a másikat, a harmadikat… Mindegyiket magához próbálta, és közben kacéran megkérdezte: Tetszik?

Hogy gyorsabban végezzünk, szaporán bólogattam, igen, tetszik. Mégis vásárlás nélkül léptünk ki a butikból. Csak nem megyünk egy másikba?! – kérdeztem magamban rémülten.

Túl nagy a fenekem?

Édes istenem! Már a harmadik boltot túrjuk fel. Szabina még mindig nem vett semmit. Mint az őrült rohangál az üzlet egyik sarkából a másikba, kezét tördelve nézi a nadrágokat, aztán elfordul, és egy másik polchoz szalad. Én nyelvét lógató kiskutyaként utána. Nem érdemes szólni hozzá, úgysem hallja. Végre bevonul a próbafülkébe. Felveszi a farmert, ide-oda forog a tükör előtt. Aztán megkérdezi: Mit szólsz hozzá? Nem túl nagy benne a fenekem? Egy kicsit... – válaszolom óvatlanul. Szabina hisztériás rohamot kap.

Halál a plázában?

Továbbmegyünk. Ez már a tizedik bolt. És a szőke kis plázacicám még mindig nem vett semmit. Belép a következő boltba, én pedig gyorsan szemlét tartok. Még legalább tucatnyi hasonló butik van az emeleten. Úgy látszik, ebben a plázában fogok kinyújtózni... És Szabina még mindig nem vett magának mást, csak egy harisnyát. Újabb nadrágot próbál fel. Most már dörzsöltebb vagyok, háromszor is meggondolom, mit ejtek ki a számon. Szabina mint egy fürge kis mókus szökdel a polcok között, nekem viszont már fájnak a bütykeim, beállt a hátam, és szaggat a fejem is. Miért nem rendeznek be pihenősarkokat a plázacicák megfáradt pénzeszsákjainak?! 

elofizetes_uj_no_0.png

Tomi jó tanácsai

Elveszítem az időérzékemet, hallucinációim támadnak. Szabina közben kétszáz ruhát rakott a kosarába, és ismét a próbafülke felé veszi az irányt, hogy mindegyiket felpróbálja. Hol ülhetnék le? Hol akaszthatom fel magam?! Mégis ott állok mellette, és hörögve szajkózom: Igen, ez szép. Persze, nagyon jól áll… Abban a naiv hitben, hogy végre kiválaszt valamit. Közben meglátom a kétszáz kilós Tomit a szomszéd házból, aki szintén a nőjét kíséri. Ők is reggel óta császkálnak, és a csaj eddig mindössze egy pár kesztyűt vett. A félájultan fujtató Tomi eldadog pár trükköt: Támaszd neki a fejedet a falnak, hunyd be a szemed, és gondold azt, hogy a tengerparton vagy... Kérdeztem volna mást is tőle, de a nője elrángatja mellőlem...

Kitör rajtam a fáradtság

Az ötödik órát töltjük a fogyasztás csillivilli templomában. Szabina végre vett egy sálat. Legalább valamit! Ennél iszonytatóbb élményem még nem volt életemben. A végén már csak hörgöm az „Igen, nagyon jól áll!” szöveget. De valamit csak kell mondani!

A cipőboltban filozofálgatok

Ebben a plázában sose zárnak be az üzletek? A ruhaboltokból átszáguldunk a cipőkhöz. Bár Szabinának annyi cipője van, hogy tele van velük két konyhaszekrény, plusz háromzsáknyit tárol a pincében is, most szemmel láthatóan újabb lovaglócsizmát keres. Nekem csak egy cowboycsizmám van, annak is lyukas a talpa... Itt a mustra még strapásabb, mint a ruciknál. Pedig szerintem csak kétféle női cipő létezik: magas sarkú és alacsony sarkú. Különbség csak a színben lehet. Ráadásul sose sikerült megértenem, vajon miért hordanak a csajszik tűsarkú cipőt.

A tűsarok tök értelmetlen, és rendesen járni sem lehet benne. A véleményemet Szabinával is közlöm, aki röviden csak annyit mond, hogy „Mit értesz te ehhez!”, és már vége is a vitának. 

Az illatszerbolt előtt fellázadtam: elééég! És a drága hangos tiltakozása ellenére kivonszoltam a plázából, és betuszkoltam az autóba. A bejárat előtt ott állt a gyorsmentő, éppen az eszméletlen Tomit vitték hordágyon. Gyorsan beszálltunk a kocsiba, a hátsó ülésre dobtam az új gatyámat és Szabina egy szál harisnyáját, no, meg a sálat... Irány a bolondokháza! 

 

Varga Klára
Cookies