A három Oscar-díjat nyert, 1917 című világháborús film újra a fókuszpontba hozta a két nagy világégést. Emlékképek és mozaikdarabkák a világot rengető hadviselésről.
A 98 éves lévai Alt Ernő köztiszteletben álló személyiség a városban. Az ő érdeme, hogy Léva városának nevét beírták a gyógyszertárak történetébe. Alt Ernő alapította meg Szlovákia első gyógyszerészeti gyűjteményét, amely a lévai Barsi Múzeumban található. Igazi ezermester, aki járási főgyógyszerészként futott be karriert, mellette pedig ötven évig méhészkedett. Családja pedig folytatja a gyógyszerészetet. De mindehhez Alt Ernőnek először a II. világháborút kellett túlélnie. Sokszor a szerencsén és az égieken múlott az élete.
– 22 évesen Várpalotán voltam katonaszolgálatban, ahol a péti hadiüzemet védtük Bofors ágyúkkal. (A gyár a háború előtt ammónia- és műtrágyagyárként üzemelt. A szerk. megj.) Átéltem az egyik pétfürdői bombázást, és csodálatos módon életben maradtam. Ugyanis Várpalotát és Pétfürdőt hosszú ideig nem bombázták. Első alkalommal 1945. június 14-én. Előző este telefonügyeletes voltam, amikor nagy vihar jött, és megszakadt a vonal. Jelentettem a hírt a parancsnokomnak, aki reggel még egy katonával elküldött, hogy javítsuk ki a hibát. A péti gyárnál megtaláltuk az elvágott vezetékeket, amelyeket szigeteléssel összekötöttek, hogy ne vegyük észre azonnal. Megjavítottuk, majd megpihentünk egy közelben lévő hatalmas fa alatt. Délelőtt tíz órakor megszólalt a sziréna. Nem ijedtünk meg, mert addig sem bombáztak, azt gondoltuk, hogy most is téves riasztás, és tovább pihentünk. Kisvártatva a berhidai úton megpillantottuk az egyik zászlósunkat, aki autóval haladt a szőlőhegynek. Gyorsan felhúztuk a bakancsunkat, és eléje szaladtunk, hogy visszafelé ne kelljen gyalogolnunk. Nagy szerencsénk volt, mert fél órájára rá pont arra a fára esett az egyik bomba. Tőlünk 500 méterre két tisztet így ért bombatalálat. Ők az erdő szélén nézték a bombázást, és az egyik épp rájuk esett.
Várpalotán, amikor éjjel harci gépek repültek fölöttünk, azokat ágyúkkal lőttük. Nem lőttünk le senkit se, de az egész olyan volt, mint egy tűzijáték, és én ezt sokszor végignéztem. Az egyik éjjel már a sátorban feküdtem, a fejem alatt az édesanyámtól kapott vánkos volt. Egyszer csak valami azt súgta, keljek fel, és nézzem meg az ágyúzást. Felültem a sátorban, és azt követően egy gránát, amelyet kilőttünk, átvágta a sátorvásznat, majd párnámba csapódott.
Menetindulás, katonai teherautók magyar katonákkal. Léva, 1940. (Fortepan)
A háború végeztével a franciaországi Cherbourg fogolytáborban voltam három hónapig. Olyan rossz körülmények között tartottak minket, hogy alig kaptunk enni, így nagyon legyengültünk, és mindenféle betegséget összeszedtünk. Innen a németországi lohr am maini kórházba kerültem, ahol kilenc hónapig feküdtem. Mindenféle betegségen átmentem. Többek között mellhártyagyulladásban is szenvedtem. Érdekesség, hogy a komáromi magyar kórház alkalmazottai közül néhányan itt teljesítettek szolgálatot. A magyar főorvos nagyon jól bánt velem. A mellhártyagyulladásomra naponta egy egész tubus aszpirint adott, azaz 12 darab gyógyszert meg kellett ennem. Ma nem merném a betegnek ezt ajánlani – nehogy a gyomrát tönkretegye –, de ő merte, és kigyógyított a mellhártyagyulladásból.
Itt ismerkedtem meg egy huszti zsidó fiatalemberrel, aki a tüdőosztályon feküdt tuberkulózissal. Mivel tudott csehül, magyarul, németül, így elbeszélgettünk, és elmesélte az életét. Az apja, aki huszti rabbi volt (Huszt település a Kárpátalján. A szerk. megj.), még a háború előtt elküldte őt a prágai rabbiiskolába tanulni. A fiú viszont mindent csinált, csak nem tanult. Miután egyszer az apja meglátogatta és rájött erre, megvonta tőle az apanázst. Ezután a zsidó fiú összeállt egy tehetséges magyar festőtanulóval, aki nagyon szép képeket festett. Megegyeztek, hogy a magyar fiú festi a képeket, ő pedig szerez neki műtermet, és értékesíti a képeit. A zsidó fiú úri körökben árulta a képeket, és mindketten jól jártak, összespóroltak egy csomó gyémántot. 1938-ban, mikor a németek megszállták Prágát, a zsidó fiú elszökött Amszterdamba, a gyémántok hazájába. 1940-ben egész Hollandiát megszállták a németek, és őt elhurcolták a dachaui koncentrációs táborba. Két bőröndöt vihetett magával. Akkoriban már olyan sok zsidót deportáltak, hogy a csomagokat nem nézték át, csak bedobálták a raktárba. A gyémántokat, hogy mentse, gyertyákba öntve rejtette a bőröndjeibe. Miután kiszabadult, a bőröndjeit megtalálta, a gyertyáknak viszont nyoma veszett. A gyertya abban az időben hiánycikknek számított. Aki megtalálta, az jól járt vele. Az is lehet, hogy a gyémántok elégtek a gyertya tüzében…
Már több mint nyolc hónapja feküdtem kórházban, és reumás lázam volt, az összes ízületem bedagadt. Az egyik lengyel beteg igen megkedvelt engem, és könyörgött, hogy menjünk el a közelben lévő Mariabuchenba. Az ott található kapucinus kolostor templomában meggyónhatok, áldozhatok, és a jóisten majd megsegít. Egykor megjelent ott a Szűz Mária a Kisjézussal, azt követően építették a kolostort. Nagy nehezen elmentünk. Az volt a szerencsém, hogy a kisvárosból Mariabuchenig útközben voltak padok, így többször is megpihenhettünk. Meggyóntam, imádkoztam, áldoztam, majd visszamentünk a kórházba. Lefeküdtem, és elbúcsúztam a többiektől, mert úgy éreztem, hogy reggelre meghalok, annyira kimerült voltam. Reggel jött az orvos, vett vért, ahogy szokta, majd negyedóra múlva újra megjelent, megint vért vett. Nem értettem, miért teszi ezt kétszer. Kiderült, hogy az eredményeim mind jók lettek, amit nem értett az orvos. Rá egy hétre már elhagyhattam a kórházat. Tudni kell rólam, hogy én vallásos gyerek voltam, otthon mindennap áldoztam és imádkoztam. Az ima a háborúban is megsegített, és a jóisten megmentett. 1946 júniusában végre újra hazakerültem. Kimondhatatlan öröm volt a családnak. Édesanyám egyetlen fiát újra visszakapta, pedig azt hitte, biztosan meghaltam. Így éltem túl a háború viszontagságait…
Lejegyezte: M. Ando Krisztina
