Majdnem mindenki szereti a vonatokat és az indóházakat. Sokan fejből ismerik a régi pöfögők típusait, a menetrendeket, a vasúti szárnyvonalakat. Hogy miért? Talán kivetítjük rájuk a szabadság, az ismeretlen utáni vágyunkat, s a régi indóházakra is valamiféle nosztalgiával nézünk. Nem csoda, hogy a helytörténet után érdeklődők először a helyi vasutat keresik fel – ámde Somorján nincs vasút. De volt, és különleges története van. Lássuk!
Már csak néhány magasságmérő és kilométerkő jelzi, hogy bizony Somorja városának is volt – hacsak rövid időre is – vasútja. Kísérőnk, Méry Erzsébet helytörténész mutatja is a pomléi parkerdőben a nyomát: a szakasz ma már kerékpárútként szolgálja a természet és a tiszta levegő szerelmeseit. (Fotók: Dömötör Ede)
Az indóház a pályaudvart jelentette: a kifejezést az ind(ul) igéből alkották meg, összepárosították a házzal. Az indóházak jegyzéke hozzáférhető az interneten, sokan fel is keresik az oldalt, s nézegetik a régi képeket.
„Néhány éve még láthatóak voltak itt a sínek, azokra öntötték rá a betont. A pomléi úton találhatjuk a valamikori vasút épületét (ma lakóházként felújítva). Talán láttatva eredeti szépségét el tudjuk képzelni, milyen lehetett a múlt század hangulata ebben a mezővároskában.” Mi a története? – kérdeztük Méry Erzsikét.
A betonba öntött sín egy részlete
Kihagytak, leírtak?
A monarchia idején, 1895-ben átadják a Komárom–Dunaszerdahely vasútvonalat. Somorja akkor nagyon fontos város volt, sokan nem is tudják, mennyire. Csakhogy a nagygazdák meg a városi képviselők veszekedtek, hogy mennyi pénzért, mit és miért adjanak oda a vasúttársaságnak. Addig-addig veszekedtek, hogy a Magyar Királyi Vasúttársaság kihagyta a várost a vasút vonalából.
„Ekkor jött a képbe Wiener Welten lovag, aki a gombai és a bacsfai kastély tulajdonosa – mondja Erzsike –, aki azt mondta a vasúttársaságnak: »Uraim, én Önöknek ingyért felajánlom a saját uradalmam határát! Már amennyiben az én területemen húzzák fel a fő vasútvonalat, ami összeköti Budapest–Bécs–Pozsony városait.«”
A lovag lótenyésztéssel foglalkozott, gazdálkodott, s volt neki esze: tudta, hogy ha a saját uradalma területén fel tudja rakni az árut a vonatra, akkor nyert ügye van.
Logisztika már akkor is!
Akkoriban is már a logisztika volt a legnagyobb probléma, mert egy szekérre nem sok minden fért fel. S már akkor is sok árut kellett szállítani ide-oda.
„Mindenesetre így maradt hoppon Somorja: az a bizonyos vasútvonal négy kilométerre északra, Úszornál épült ki. Somorja ekkor hanyatlásnak indult, s tíz év elteltével egy helybéli úr, Ecker Sándor kérvényeztette Budapesten, hogy legalább egy keskeny nyomtávú vasútra csatlakozás létesüljön Úszor és Somorja között. 1905-ben megkapta az engedélyt, ámde korai halála okán nem valósult meg a terv. Az első világháború idején viszont kellett a hely a hadifoglyoknak, s mivel már mindegyik tábor betelt, a somorja kaszárnyára esett a választás.”
Az idegenvezetőnk, Méry Erzsébet
Tízezrek voltak itt egyszerre, olaszok, oroszok. Akkor került ide egy Pallai Tibor nevű tiszt, aki vasútépítő mérnök volt. Megszervezte, és kilenc hónap alatt a hadifoglyokkal megépíttette a régen megálmodott vasúti vonalat. Azok a hadifoglyok extra ellátásban részesültek, több élelmet kaptak, hogy legyen elég erejük. A hadifogolytábor a kaszárnya mögött (mai bevásárlózóna) hosszan helyezkedett el.
Pallai Tibornak köszönhető a vasútállomás szép épülete, de tulajdonképpen a pomléi út hármas hársfasora, illetve a pomléi út kiépítése is. Ez szintén a hadifoglyok munkája.
Az indóház épülete ma (Fotó: Iványi Csaba [wlab])
„Az állomás épületétől állítólag szűkebb nyomtávú sínek vezettek – átvágva néhány utcát – egészen a táborig. Minden szükséges dolgot ezzel szállítottak. Maga a mozdony típusa a Kacsa névre hallgatott: ez egy könnyű kis közlekedési eszköz volt, ámde nagy tömeget el tudott szállítani. Rekordidő, egy év alatt visszahozta a ráfordítást az ügyes tiszt – meséli Erzsike. – Vasúti részvénytársaságot alapítottak, és kiadták ezeket a részvényeket. Kész csoda, hogy sikerült megszereznem egy ilyen részvényt.”
A kordokumentumok szerint 30 évig kellett volna kapni a részvényeseknek a nyereségből, de vége lett a háborúnak, és leépült a somorjai vasút. „Néhány éve még látszódtak az Úszor felé vezető sínek, de ma már ezekre ráépítették a kerékpárutat, ezért csak néhány magasságmérő és kilométerkő jelzi, hogy egy rövid ideig hol volt Somorjának vasútja.”
Egyéb történetek
A hadifogolytábor még arról is híres, hogy volt itt még egy nagyon ügyes tiszt, aki megszerezte a bécsi bútorgyárakból a maradék faanyagot. Egzotikus fáról beszélünk, mellyel a bécsi mesterek dolgoztak, és ebből – a hulladék faanyagból – a hadifoglyok közül a legügyesebb fafaragók mindenféle apró dísztárgyat faragtak. „Olyannyira ügyesek voltak, hogy Budapesten még díjakat is nyertek. Különféle aukciókon is felbukkantak ezek az apró tárgyak: egy somorjai kis cigarettadoboz, mütyür, tintatartó... Néha olyan borsos volt az áruk, hogy képtelenség volt őket megvenni. Somorjai családoknál még a mai napig maradtak ilyen tárgyak, mert anno a lakosság és a hadifoglyok között árucsere zajlott: egy darab kenyérért lehetett szerezni ilyen faragott dísztárgyat.”
Az indóház egy régi képen
A pomléi kút kincsmondája
A Pomlé parkerdőben a valamikori vasúti sín közelében van egy nagy gödör. Kevesen tudják még a somorjaiak közül is, hogy az egy kút helye, amelyet valószínűleg tűzbiztonsági okok miatt alakítottak ki. Erről a kútról szól egy legenda.
Sok somorjai nem tudja, hogy régente a Pomléban volt egy olyan domb, mely csak minden év karácsony éjjelén tűnt elő. Tizenkét órakor, az éjféli mise alatt a pap a somorjai templomban kitette a szentséget, megnyílt a barlang szája, és kívülről is látni lehetett, hogy az kincsekkel van tele. Megtudta ezt egy szegény asszony, és egy alkalommal hozott is fel a kincsekből. A következő év karácsony estéjén elvitte magával a kislányát is. Lement a mélybe a kincsért, s a leányka is vele tartott.
A kút helye ma
Az asszony egy zsákot színültig megtöltött a drága holmival, és szerencsésen fel is cipelte, csakhogy észrevette, hogy a kislánya lent maradt a mélyben. A domb nyílása bezárult, így a szerencsétlen asszony nem mehetett le a gyermekéért. Hiába kereste napokon keresztül, hiába ásta fel a környéket, a kislány nem került elő, a dombbal együtt eltűnt. A boldogtalan anya várta a következő év karácsony estéjét, s midőn eljött a várva várt nap éjjele, kisietett arra a helyre, ahol a dombnak elő kellett tűnnie. Szokás szerint a domb újra láthatóvá vált, s midőn megnyílt a szája, az anya lesietett a nyíláson a mélybe, és nagy örömére ott találta gyermekét viruló egészségben egy hordó tetején ülve, amint éppen egy szép piros almából falatozott. Én ezt a mesét a nagyapámtól kutas verzióban ismertem, de lényegében véve mindegy, ez egy helyi legenda.
