A serdülőkor nemcsak a tiniknek nehéz, de megterhelő a szülők számára is. Hogyan kezeljük a hangulatingadozásokat, a második dackorszakot, az elkülönülési hajlamot? Miről ismerjük fel, hogy mi tartozik a megszokott kamaszkori megnyilvánulások közé, és mikor kell szakmai segítséget kérni?
A kamaszok lelke igen sérülékeny. Ez az az időszak, amikor keresik önmagukat, próbálják megtalálni a helyüket a világban, miközben megannyi belső is külső inger van hatással rájuk. A változás, a fejlődés és az önmegismerés rögös útja ez, amely megannyi megpróbáltatással és frusztrációval jár ‒ az ezekben az években szerzett tapasztalatok pedig kihatással lehetnek akár az egész életükre is.
Hogy illusztráljuk, valóban egy nehéz korszakról van szó, idézzünk egy kamasz serdülőkori naplójából.
„Bevallom, hogy sokszor szeretnék kitűnni. És ez a tulajdonságom idegesít. Például, ha valaki szemében érdekesnek akarok látszani, akkor azt mondom neki, hogy National Geographic magazint olvasok, kerekasztal-beszélgetéseket hallgatok, és érdekel az aktuálpolitika. Közben meg a krimiket falom, és K-popot hallgatok. Soha nem leszek igazi értelmiségi, mert nem vagyok elég tájékozott, és nem is érdekel az, ami a világban történik. Csakhogy az embernek olyanokat kell mondania, ami fölkelti a másik érdeklődését, ha nem akar középszerűnek, egy nagy SENKINEK látszani. Én szeretnék VALAKI lenni, de sajnos nincsenek különleges hobbijaim. Eléggé átlagos vagyok. Persze hogy szeretem a természetet, a zenét, meg az ilyeneket, de ezeket mindenki szereti. Ugyanúgy, ahogy mindenki ír verseket vagy novellákat. Semmiben sem vagyok ügyesebb vagy jobb, mint bárki más.”
Ez a szöveg egyértelműen azt mutatja, hogy a kamasz nem tud mit kezdeni magával. Egy dolgot mindenképpen tisztán közöl: nem akar középszerű lenni, mert ez a legrosszabb a világon. De nézzük, mit ír tovább.
„A szobám falára zenekaros plakátok helyett egy világtérképet tettem ki. Úgy látszik, kezdek felnőni. Talán. Bár még mindig megijedek, és legszívesebben sírnék, ha valaki fölemeli a hangját. Mostanában vigyázok a testsúlyomra. Délután öt után már nem eszek. Elkezdtem dolgozni egy fagyizóban, de még mindig haszontalannak érzem magam. Általában busszal megyek haza. Kint már sötétedik, alig látni valamit, ilyenkor végre nem kell tettetnem, hogy jól vagyok. Otthon belevetem magam a fotelba, a birkabunda kellemesen melegíti a hátamat. Szegény báránynak föl kellett áldoznia magát, hogy nekem kényelmes legyen.”
Van-e szöveg, amelyik jobban mutatja a kamasz zilált lelkiállapotát?
Normális vagyok?
A serdülők lelke nagyon érzékeny. „Kamaszkorban a gyermek több fázison megy keresztül, miközben kutatja, mi a normális, illetve mi nem az” – magyarázza a gyógypedagógus. Azt azonban, hogy mi a „normális”, általában a kortársai állapítják meg, akik nagy hatással vannak a serdülő szemléletmódjára. Ugyanakkor a kamaszkor egyik legfontosabb szakasza az, amikor a gyermek keresi a helyét a világban. „Egy fiatal ebben a korban drasztikus lelki és fizikai változáson megy keresztül. Keresi önmagát, próbálja megállapítani, kicsoda és milyen is ő valójában. Gyakran változik a hangulata, makacs és dacos lesz, néha sír is.”
A szülők számára sem könnyű ez az időszak. Hol a határ a gyermek személyének tisztelete és a szülői tekintély között? Mit tegyünk, ha addig szófogadó és könnyen kezelhető gyermekünk már nem hallgat ránk, és elutasítja a tanácsainkat? „A gyermekekben nagyon erős a saját belső rendjük. Ha ez a belső rend kiegyensúlyozott, érthetőbb és felfoghatóbb számukra a világ. A serdülők ekkor mennek keresztül a közösségi normák elfogadásának folyamatán, miközben egyes szabályok ellen harcolni kezdenek – mondja a gyógypedagógus, és azt javasolja, hogy a szülők vonják be a gyermeket is a szabályrendszer felállításába.
– Szabják saját családjukhoz a szabályokat, amelyek figyelembe veszik minden családtag érdekét. A szülő feladata eközben az, hogy betartassa ezeket, és következetes legyen.”
A beszélgetés jelentősége
Adél (37) a saját kamasz fiáról mesélt.
„Amikor hazajön az iskolából, a kérdéseimre csak annyit mond: »sorry, most nem tudok veled beszélgetni«. Fogja a feltálalt ételt, bezárkózik a szobájába. Este bújik elő a kuckójából, amikor én már majd’ összeesek a fáradtságtól, és lefeküdni készülök. Utánam jön a hálószobába, hogy anya, beszélgessünk. És én boldogan beszélgetek vele, mert nagyra tartom, hogy hozzám fordul.”
A kommunikáció alapvető tényező abban, hogy a szülő támaszt adjon serdülő gyermekének. Ugyanakkor ebben is határt kell szabni.
„Teljesen természetes a szülőnek az a vágya, hogy teret adjon saját magának. Ugyanakkor a gyermek számára is megfelelő teret kell biztosítania az életében. A gyereknek éreznie kell, hogy ha szüksége van a szülőre, megkapja a támogatást. A szülő mindig fejezze ki érdeklődését a gyereke iránt, hallgassa meg figyelmesen, amit mond, csak így értheti meg a gondjait. A serdülők nehezen tudnak uralkodni az érzelmeiken, ezért nagyon fontos, hogy a szülő fenn tudja tartani a kommunikációt, és erősítse gyermekét minden igyekezetében.”
Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy jól meg kell gondolnia, hogyan viszonyuljon a gyermek gyengébb oldalaihoz. Soha ne tegyen megjegyzést a látható testi változásokra, amelyek a serdülőkorban természetesek. „A megjegyzések szorongást kelthetnek a gyermekben. Se a magasságát, se a súlyát ne kommentáljuk. A kamaszokhoz csak nagyon tapintatosan szabad közeledni. A pozitív változásokra helyezzük a hangsúlyt, amivel erősítjük a gyermek önbizalmát és önértékelését” – tanácsolja a gyógypedagógus.
Az elmondottakon kívül a szülő óvakodjon a túlzott kontrolltól is. Hangsúlyozza inkább, hogy megbízik a gyermekben, és bánjon vele úgy, mint egy értékes emberrel, akinek szuper adottságai és tulajdonságai vannak. Ne legyenek túl nagy elvárásai vele szemben, ehelyett emelje ki azt, amiben jó, hogy személyisége biztos támogatással épüljön.
Mire figyeljünk fel?
Néha azonban nem elég a szülő jóakarata, és a kamasz sehogy sem boldogul önmagával. Ilyenkor nem szégyen szakmai segítséget kérni. Milyen jelekre figyeljünk?
„Az első dolog az szokott lenni, hogy megváltozik a gyermek napirendje, elveszti érdeklődését korábbi kedvtelései iránt. Észrevehetjük, hogy szomorú, rosszkedvű és nyugtalan. Egy másik jel lehet az üresség, a közöny. Testi változásokban is megmutatkozhat, ilyen például a fáradtság, a fogyás vagy a hízás. A serdülő gyermek reménytelenséget is érezhet, és az önpusztítás jeleit is láthatjuk rajta. Sajnos az öngyilkos gondolatok sem ritkák.
„Rendkívül fontos, hogy a serdülő biztonságban érezze magát a szülő mellett, s szabad legyen beszélnie bármiről. Ha a szülővel ez nem sikerül, keresni kell valakit, akiben a gyermek megbízik. Ez lehet az iskolai pszichológus vagy egy pszichiáter is. Ha a fönt említett tünetek több hétig tartanak, akkor lehet, hogy depresszióról van szó. Ez kezelhető, de mindenképpen csak szakember bevonásával” – hangsúlyozza a gyógypedagógus.
