Órákat töltünk a munkahelyünkön – és otthon vár ránk a második műszak. A láthatatlan, mégis kikerülhetetlen házimunka. Ideális esetben minden családtag részt vesz benne. De hogyan érhetjük el ezt, ha eddig minden a mi vállunkat nyomta?
Pár nappal ezelőtt a kilencéves fiam bejelentette: „Anya, elmosogattam helyetted.” Micsoda? Elöntött a méreg, de lenyeltem, és azt felelem: „Kisfiam, az nem az én munkám. Négyen vagyunk a házban, négy ember eszik, négy ember használja az evőeszközöket. Négy embernek kell rendet is tennie.” Legalábbis ennek így kellene lennie... A valóság viszont egészen más.
Igazából szinte minden házimunkát én végzek el. De változtatni szeretnék ezen. A kötelességek sokasodnak, én pedig hamar elfáradok. Mostanában egyre dühösebb vagyok, hogy ennek a munkának sosincs vége, és még hosszú évekig így fog ez menni. Soha nem lesz elég időm az írásra, a fiaim pedig olyan példát visznek tovább, ami egy feleségnek sem fog tetszeni. Jelenleg a terveim inkább csak elméletben sikerültek, nem pedig a gyakorlatban. De nem adom fel!
Kinek jut a csirkecomb?
Olyan családban nőttem fel, ahol a nagymamám és az édesanyám is főállásban dolgoztak, ugyanakkor minden házimunka és a kert gondozása is rájuk hárult. Ráadásul bizonyos értelemben a férjük jólétéért is ők voltak felelősek. Ma is gyakran hallom a közhelyet, miszerint „a férfi az asszony névjegykártyája”. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a feleség gondja, hogy a férje rendesen táplálkozzon, hanem az is, milyen a külseje, hogyan öltözködik. Természetes és megszokott volt ez a kiszolgálás – a társadalom elvárta és jóváhagyta. Vagy legalábbis nem tette szóvá. Édesanyám nagyon sokáig semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy a férje egy tojást sem tud megsütni, s neki kell megcsinálni helyette, sőt fel is tálalni.
A gyerekkori barátnőm is hasonlókról mesélt: a vasárnapi ebédet az anyukája főzte, ő tette a család elé, de először mindig a férfiak szedtek az ételből. Ha sült csirke volt ebédre, akkor a legjobb falatot mindig az apa kapta, mert „ő a család feje”. Édesanyáink pedig akaratlanul is továbbadták ezt a szemléletet, ami a mai napig hatással van az életünkre.
Emancipáció
Az egyetem elvégzése után egy életmóddal foglalkozó folyóiratnál kezdtem dolgozni, itt találkoztam először az emancipáció elveivel. Amikor megismerkedtem amerikai férjemmel, és külföldre költöztem vele, hirtelen a mélyvízbe kerültem. A férjem egy tipikus amerikai családban nőtt fel a múlt század hetvenes éveiben. Az édesapja dolgozott, az édesanyja háztartásbeli volt ‒ mindent ő intézett, és hitetlenkedve figyelte, ahogy a vele egykorú asszonyok némelyike a feminizmus zászlaja alatt elégette a melltartóit.
Brian sose mondta, hogy követni szeretné a családja szemléletmódját, de tudat alatt egyetértett vele, és feltételezte, hogy nálunk is minden úgy lesz. Házasságunk elején nem került szóba, hogyan szeretnénk működtetni a háztartásunkat. A szerepek hagyományos elosztására pedig a helyzet is rájátszott: az Amerikában töltött első éveimben még nem volt meg minden igazolásom, hogy autót vezessek vagy munkát vállaljak. A férjem viszont haladt előre a ranglétrán, eltartott engem, én pedig azt tettem, ami az adott körülmények között természetes volt: vezettem a háztartást.
Majd én, egyedül!
Öt évvel ezelőtt Malajziába költöztünk. Mindjárt az első héten születésnapi meghívót kaptunk a dán szomszédjainktól. Miközben én végig az egy- és négyéves fiaim után rohangáltam, a szomszédasszonyom hasonló korú (és még több) gyerekével a medence mellett pezsgőt kortyolgatott. „Legközelebb fogadj bébiszittert, hogy te is élvezhesd a társaságot. Hiszen ez a mi ünnepünk, mi szültük meg őket!” – mondta hozzám fordulva. Teljesen ledöbbentem. Mivel a hasonló esetek csak szaporodtak, és a háztartási alkalmazott könnyen elérhető volt, hagytam magam rábeszélni. De csak akkor kértem segítséget, amikor munkában voltam. Mentálisan soha nem értem fel odáig, hogy akkor is mást dolgoztassak a háztartásomban, amikor éppen tévét nézek vagy a medencében úszkálok.
Viszont így is emancipáltabb voltam, mint a legtöbb magamfajta asszony, aki külföldön élt, mert a férje munkája oda kötötte a családot. A legtöbben továbbra is mindent maguk végeztek otthon. A mi asszonyaink egyszerűen megszokták, hogy törjék magukat. Ezt a szokást részben az anyjuktól és a nagyanyjuktól vették át, részben rászoktatta őket a hosszú szülői szabadság, ami nem sürgette őket, hogy korán visszamenjenek dolgozni. Ezáltal nem is gondoltak a háztartás átszervezésére vagy a bébiszitterre. Ebben természetesen ludasak a férfiak és maga a társadalmi elvárás is. Máig emlékszem, hogy mit mondott nekem az egyik ismerősöm. Elárulta, hogy a takarításhoz nem hívhat segítséget, mert a férje nem akarja, hogy valaki idegen legyen a lakásban, amikor ő nincs otthon. S hogy mi volt a véleményük az otthoni barátnőimnek arról, hogy takarítónőm van? Na, arról könyvet lehetne írni. Mindebből világos, hogy ilyen terhekkel megrakva nem könnyű megvalósítani az új gondolatokat és gyakorlati modelleket.
Ha a nők nem dolgoznának, nem lenne saját jövedelmük, amelyből félretehetnének a nyugdíjas éveikre. Arról nem is beszélve, hogy gyakran még nyugdíjas korukban sem szabadulnak a gondozói feladattól, mert a társadalom automatikusan elvárja, hogy ápolják idős szüleiket, sőt férjük szüleit is...
Az első lépések a változás felé
Pusztán azon elmélkedni, hogy „nincs jól ez így”, nem segít. De, amint látjuk, ez nem egészen a mi hibánk. Inkább nézzük meg, hogyan változnak a munkamegosztási szokások, és tanuljunk belőle. Nyissuk ki a szánkat, és mondjuk el otthon, mit hogyan szeretnénk. A gyerek nem nekem mosogat el, hanem a családnak. A takarítónő nem anya helyettdolgozik, hanem az egész családért, ezért nemcsak anya fizeti a munkáját, hanem apa is. A férj nem vigyáz a gyerekre, hanem részt vesz a nevelésben.
És amikor azt mondja, „meg kellene csinálni ezt meg azt”, akkor válaszoljuk azt, hogy „rendben, csináld meg, én addig megfőzöm a vacsorát”. Néha többször is figyelmeztetni kell a családot, és néha azt is el kell fogadni, hogy kezdetben talán nem történik semmi változás. Főleg a férjünk esetében, hiszen lehet, hogy egy ötvenéves emberrel állunk szemben, aki a régi normák között nőtt fel. De ez is lehet az egyik kiindulópont.
A tökéletesség mumusa
Létezik egy lista, amelyiken minden olyan tennivaló és elintéznivaló szerepel, amire egy háztartásban szükség lehet. Ez főleg mentális teher, de a férjek ezt nem értik. A méltatlankodásra általában azt válaszolják, hogy „miért nem szóltál”. Számomra az tűnt a legjobb megoldásnak, ha kinyomtatom a férjemnek a listát, és leteszem az íróasztalára. Ezt látva csak megvilágosodik, és rájön, mennyi dolog van, amire gondolni kell egy háztartásban! Akkor talán már eszébe jut, hogy segíteni kellene. Eljön ez a pillanat? Vagy csak remélhetem, hogy a férjem hajlandó lesz beszélni róla?
Könnyebb megnyitni a témát a kapcsolat elején, amikor elkezdődik az együttélés. Mind a két fél dolgozik, és még nincs gyerek. Ez olyan alap, amire építeni lehet. Azok a férfiak, akik éveken keresztül megszokták a régi munkaelosztást (a férj keresi a pénzt, az asszony gondoskodik minden másról), ötvenévesen nehezen tudják elfogadni, hogy mostantól miért működne minden másképp. Azzal az ellenérvvel szoktak előhozakodni, hogy ők hozzák a több pénzt a családi kasszába.
Én személy szerint úgy kezdtem hozzá, hogy a munkákat nem ötven-ötven százalékban osztottam szét, és győzelemnek könyveltem el azt is, ha apróságokban következett be változás. Például, hogy hetente egyszer a férjem vásárolt be, és nem a kedve szerint, hanem azt vette meg, amire a családnak szüksége volt. Fontosnak érzem, hogy a fiaink jó mintát kapjanak, és ne csodálkozzanak, hogy ma már nem születnek olyan önfeláldozó nők, akik hajlandók látástól vakulásig gürcölni. A barátnőm is adott egy jó ötletet a hosszú ideig tartó feladatok elvégzéséhez. Például azt, hogy a szemetet mindig a fiaink vigyék le, az autóval kapcsolatos ügyeket pedig a férjem intézze, és hetente egyszer ő készítse el a vacsorát is. A feladatokat összeírtuk, és kifüggesztettük látható helyre, hogy ellenőrizhető legyen, ki mit végzett el, illetve mit nem.
Jól teszem?
Számomra a legnagyobb kihívás az volt, hogy engednem kellett az igényeimből. Meg voltam győződve arról, hogy mindent én csinálok legjobban és leggyorsabban. Nehezen fogadtam el, hogy mások végezzék el a munkát – miközben azt figyeltem, mit tesznek a maguk feje szerint (persze rosszul). Viszont közben felszabadultam.
Külföldön sok mindent megtanultam: elviselem, hogy az indiai bébiszitter ugyanazzal a ronggyal törölje meg az egyéves gyerekem száját, amelyikkel a konyhapultot törölgette, valamint azt is kibírom, ha a gyerekek pólói nincsenek tökéletesen összerakva. Inkább behunyom a szemem, és összeszorítom a fogam. Mert el kell viselnem – különben nem lesz semmiféle változás.
Egyenlőtlenségek a számok tükrében
- A világon 76 százalékban a nők végeznek minden házimunkát és gondozást.
- Naponta átlagosan 4 óra 25 percet töltenek ezekkel a munkákkal, miközben a férfiak mindössze 1 óra 23 percet.
Mi minden minősül házimunkának?
- Fizikai munkák: Minden munka, a takarítástól kezdve a lefolyó tisztításán keresztül a bevásárlásig.
- Szellemi munkák: A szervezés, a rövid és hosszú távú tervek készítése (pl. gyerekek oltása), a problémák megelőzése, a háztartás működtetése (a gyerek holnap úszni megy, tehát elő kell készíteni a törülközőt, a fürdőruhát, a papucsot, a tízórait), követni az új trendeket a gyereknevelésben, információt gyűjteni a gyerekek speciális szükségleteiről stb. Ez mind rengeteg időbe telik.
- Érzelmi oldal: Saját tevékenységek folyamatos háttérbe szorítása, a fáradtság leküzdése, állandó önmegtagadás, fegyelem és elhatározás, hogy mindent ki kell bírni, meg kell oldani ‒ s mindezt lehetőleg csendben és észrevétlenül.
