Moldva partján sétáló emberek csak annyit láttak, hogy egy ázsiai kinézetű fiatalember izgatottan fel-alá járkál, s időnként bocsánatkérően a mellette szobrozó lányra néz. Közben magában motyog, még az sem érdekli, hogy megbámulják.
Zdenka üres tekintettel nézte Sorát (japán férfinév, jelentése: Égbolt), aki letérdelt a betontömbön ülő lány elé.
– Megfagysz, te lány! – mondta, és dörzsölni kezdte Zdenka jéghideg ujjait. Nyár volt, a legszebb évszak a világ legszebb városában, Prágában. Zdenka vérkeringésével gyerekkora óta gondok voltak, egy-két óra gyakorlás a hárfán, és meggémberedtek a kicsi ujjak. Az orvosok vigasztalták a mamát: megnőiesedik a kicsike, és elmúlik... Huszonhat éves vagyok, és mégsem múlt el – gondolta Zdenka szomorkásan, és szorosabbra vonta maga körül a fáradt rózsaszín nyári kardigánját.
– Lement a nap – jegyezte meg szenvtelenül, s elnézett a Károly híd felett. A fiú kétségbeesett arccal magyarázta tovább, hogy minden évben ez van. Valaki mindig beleesik Ryusei (japán férfinév, jelentése: Sárkány Csillaga) csapdájába. Egy ilyen szép és tehetséges lány, mint Zdenka, jobbat érdemelne, de hát ugye figyelmeztette...
– Figyelmeztettél? – Zdenkának valami rémleni kezdett. Igen, Sora, a világhírű Ryusei Molo japán karnagy fia már az első nap szóba elegyedett vele, de ő átnézett rajta. Még fenekén a tojáshéj, pelyhedző állú kamasznak nézett ki, pedig már elmúlt húszéves. Tehetséges hegedűs volt, apja büszke mellel feszített a zenekar előtt. Az én fiam játszik.
– Mit is mondtál pontosan? – Kiderült, hogy Sora már az első kocsmázásuknál elmondta Zdenkának, hogy apja virágról virágra száll, s minden mesterkurzuson – az idén a Prágai Filharmónia meghívását élvezték – megkörnyékez egy-két kedves lányt, aminek mindig dráma lesz a vége...
– Én már akkor tudtam, hogy az apám ki fog veled kezdeni. Szereti a szolid lányokat. Kisfiúként szégyelltem, hogy ilyen az apám. Én Amerikában élek anyámmal, de 12 éves korom óta minden nyáron pár hetet az apámmal töltök. Zdenka elfordult. Azt érezte, hogy fáj. Nagyon fáj. Gyorsan elköszönt a mea culpázó fiútól. Úgy várta ezt a nyarat, annyira boldog volt, hogy részt vehet a mesterkurzuson! Eleredtek a könnyei, kis csíkokat hagytak az arcán. El sem tudta képzelni, hogy másnap színpadra álljon a zenekarral. A hat hét méltó befejezéseképp holnap koncertet adnak a várban. Ryu vezényel...
– A szép hölgy melyik hangszer rabja? – bókolt Zdenkának Ryusei Molo japán karmester a zenészek bemutatkozóján. Apró puszit nyomott a lány kezére, aki levegőszerű, leheletfinom érintést észlelt a keze fején. Mindene belebizsergett. Ryusei sármos negyvenes férfi volt, elbűvölő kisugárzással.
– Hárfázom, Mr. Molo, hatéves korom óta. Óriási megtiszteltetés, hogy részt vehetek a mesterkurzusán.
– Hagyjuk ezt a távolságtartó magázódást – kacsintott huncutul a férfi. – Elvégre hat hétre össze leszünk zárva. Ryu vagyok.
– Zdenka. Nagyon örvendek, Mr. Ryu! – szégyenlősködött még egy sort a lány. Az első közös próba nagyon jól sikerült. A zenészek az előre elküldött partitúrákat szinte kívülről fújták, az összjáték is kiválóan ment. Már az első este egy tipikus prágai kocsmában végezték, ahol egyik sör a másik után csúszott le a torkukon.
Szegény Sora nem bírta sokáig, a sarokpadon várta, hogy apjával a szállásukra sétáljanak. Kótyagos fejjel figyelte, hogy Ryu Zdenka körül legyeskedik. A lány irult-pirult, izgalmában remegett. Apja már az első este a hajába csókolt.
– Menjünk már, Ryu! Részeg vagy. Hagyd azt a szegény lányt! Minden évben el kell ezt játszanod?
– Nem hiszek a fülemnek! Az én felnőtt fiam! – nevetgélt Ryu, aki abban a pillanatban mindennek kinézett, csak épp világhírű karnagynak nem. Ám azért szófogadóan követte a fiát, bár még visszaintett a mulatozó társaságnak, hogy holnap reggel kilenckor próba. A szállásra vezető úton felfrissítette a hűs éjféli szellő, nosztalgikus kedve kerekedett, a fia vállára tette a karját. Mesélni kezdett egy szép amerikai lányról, akibe húszévesen szeretett bele, az első világ körüli turnéján... Amarilla varázslatos lány volt, alig két évvel idősebb a kamasznak kinéző zenezseninél (a húszéves japán fiúk kamasznak néznek ki – ez alól Ryu sem volt kivétel, ahogy a fia sem). A nagyra hivatott tehetség vöröslő füllel andalgott első – és szavai szerint egyben utolsó – nagy szerelmével a langy éjszakában. Románcuk ugyanolyan rövid volt, mint amilyen vad, és nem volt jövője. Ilyen szerelemcsoda az életben csak egyetlenegyszer esik meg az emberrel. Az összes többi utána csak játék, a pillangó tánca a lángoló fahasáb körül.
– Gyerekek voltunk. Én visszamentem Kiotóba, Amarilla meg New Yorkba. Csak később tudtam meg, hogy akkor már hárman voltunk. A harmadik te voltál, fiam. Huszonöt éves koromban tudtam csak meg, hogy van egy négyéves fiam. Akkor láttalak először. Anyáddal megpróbáltuk feléleszteni a lángot, de az már nem volt ugyanaz. A szerelem láng, a szeretet parázs; az egyik lobogva ég, a másik csak melegít. Azóta csak kis lángocskák pislákolnak a szívemben. Már férfi vagy, megértesz. Imádom ezeket a kis nőket!
Zdenka a következő hetekben két méterrel a föld felett járt. Délelőtt próba, majd gyors ebéd, kis pihenő után a zenészek még délután is gyakoroltak, elvonulva a kisebb zenetermekbe. Zdenka alig kezdte tökéletesíteni a futamokat, már kopogott a férfi, ott szeretkeztek a zongora tetején.
Néha még a terem ajtaját is elfelejtették bezárni, minden porcikájukkal kívánták egymást, a férfi vadul rátapadt a szájára, ő pedig készségesen hagyta. Nem taktikázott, nem viselt álarcot. Ryu esténként koncertre, kiállításra vitte, vagy beültek egy elegáns helyre vacsorázni, s mesélt neki Japánról, ahol nem ismerik az európai értelemben vett szerelmet, és nem mondják azt egymásnak a szerelmesek, hogy szeretlek. A zene hatalmáról mesélt Zdenkának, mert tudta, hogy még egy ártatlan lélek, s a világ néha nagyon gonosz tud lenni. A zenének nagy a hatalma, de csapda is lehet... – mondogatta. Szerette végigsimítani a lány arcát, szeretett játszani a hajával, dallamfoszlányokat dudorászott a nyakába.
Zdenka ilyenkor alig várta, hogy kis hotelük romantikus szobájában újra és újra eggyé váljanak.
Sietve szedte a lépcsőfokokat a zeneakadémia ódon épületében, szandálja talpa csattogott. Éppen befejezték a próbát, egyik nagy kedvencének, Antonín Dvořáknak a művét csiszolgatták. Ezzel zárják majd a koncertet, egy lágy hárfaszóló gazdagítja majd a hangzást. Zdenka repülni tudott volna a boldogságtól, hiszen ő mégiscsak diák, doktorandusz az egyetemen... Viszont Ryusei Molo szeretője, ami kiváltsággal jár: ezt már mindenki tudta a zenekarban. Néhányan kerülték is, rosszalló tekintettel méregették, számítónak nevezték. Zdenka viszont boldog volt, mert volt kit szeretnie.
– Szia – köszönt rá a lépcsőfordulóban Sora. – Jössz ebédelni? Csak ide a sarki bisztróba, most nincs több időm.
Zdenka hátranézett, tekintete Ryut kereste, aki valahol lemaradt mögötte.
– Szia! Miért, hová sietsz? – fordult vissza kedvesen Sora felé, mert nagyon megkedvelte a fiút.
– Kettőkor van egy találkánk a japán nagykövet asszonnyal. Megbeszéltük apámmal, hogy egykor a bejáratánál találkozunk. Addig dolga van.
Dolga van? Zdenka semmiről nem tudott. Mi dolga lehet? Semmit nem említett. Húsz perce még fent szeretkeztek... Ryu a kanapé kényelméért vitette fel Zdenka gyakorlóhangszerét a legfelső emeleti irodába.
Ma reggel már oda kopogtatott be a Mester, persze azért dolgoztak is, nem olyan egyszerű Dvořák zenei nyelve. Mikor ezt bővebben ki akarta fejteni Ryunak, a férfi a fülébe súgta, hogy ebben a pillanatban csak a saját nyelvével hajlandó foglalkozni.
Végigszeretkezték a délelőtti próbát, de a férfi egy szóval sem említette, hogy később találkája lesz. Sorával már visszafelé sétáltak az ebédről, mikor Ryu kilépett a kapun. Egy szép szőke lány derekán pihent a karja, előzékenyen engedte előre. A lány elolvadt, alig vette észre a fiatalokat.
– Á, bemutatom a fiamat. Igazi hegedűvirtuóz, még sokra viszi. Talán többre, mint én – sorolta a Mester, majd nagy gesztusokkal bemutatta a fiát.
– Fiam, ő Jasmína! Jasmína nagy ígéret, egyszer úgy fognak róla beszélni, mint az operaénekesek legfényesebb csillagáról... – Ryu belegabalyodott a sok dicséretbe, s inkább Zdenka felé fordította a tekintetét.
– Itt egy másik csillag, Zdenka hárfaművész. Ezért szeretem én a zenét. Ilyen csillaghullás között tengethetem a napjaimat.
Miután a bemutatás kissé teátrálisra sikeredett, Ryu sietősen távozott. Jasmína kirobbanó lelkesedéssel fordult Zdenka felé, el volt telve Ryu dicséretével. Szóval máris. Meg tudnék esküdni, hogy alig fél órája találkoztak. Zdenka hiúságát megsértették. Elhatározta, hogy duzzogni fog, gondolatban Ryuval feleselt. Nem lesz könnyű dolgod, nem ismered te még a cseh lányokat! De egész nap rosszkedvű volt, főleg hogy Ryutól üzenetet kapott. Szerelmecském, ma este nem tudunk találkozni, dolgom van. Holnap reggel majd kopogok... A megszokott jelünkkel, tá-titi-tá-tá. Bár Ryu másnap valóban kopogott, s csókolta a lányt, a hárfajáték után nem tértek rá az erogén zónák játékára.
Ryu sietett, dolga volt, ahogy másnap is és a rákövetkező napon is. A közös programok elmaradtak, mindig akadt valami kifogás. Három nap után Zdenka két papírpoharas kávéval a kezében, két kakaós csigával a táskájában becsöngetett Ryu szobájának ajtaján. Az ég ezen a reggelen valószínűtlenül kék volt. Zdenka az iskolai fizikaórákra gondolt, arra, hogy a napból érkező kék fény hullámhossza rövidebb, mint a többi színé, ezért jobban szóródik, miáltal az ég kéknek látszik... Hiába próbálkozott többször, senki nem nyitott neki ajtót, csak Sora kukkantott ki a szomszéd ajtón.
– Gyere be, apám nincs itt. Épp hajat mostam – mondta, miközben törölközővel a kezében beinvitálta a lányt.
– Hol van Ryu? – Zdenka össze volt zavarodva. Sorát elöntötte a sajnálat, ezért falazni kezdett az apjának.
– Apámat keresed? Nem tudom, a tegnapi próba óta nem láttam. Ma igazán különleges próbánk lesz, átvesszük Mozart Éj királynőjét...
– Jasmínával – suttogta Zdenka maga elé. A fejében kigyulladt a vészjelző lámpa.
– Igen, igen, nagyon tehetséges, apám odáig van érte – szaladt ki a fiú száján, s már nem tudta visszaszívni. Erre Zdenka felállt, és se szó, se beszéd, kisétált az ajtón.
A jól sikerült délelőtti próba után, amire Ryu és Jasmína az utolsó pillanatban estek be, Zdenka Ryu elé állt. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ennyi volt. Szenvedett. Hisz őket a sors is egymásnak szánta, annyi mindenben egyeztek.
– Á, a művésznő! Nagyon szép volt a hárfafutam, a koncerten is hozd a formád! – bókolt nevetgélve Ryu. Megölelte a lányt, jobbról puszi, balról puszi, majd eltolta magától. Tudta, hogy baj van.
– Beszélnünk kell! – Zdenka dühe a kivert farkasé volt.
– Mi van veled Ryu? Dobtál egy szőke ribanc miatt, csak mert ki tudja préselni magából a magas át? Esténként ezt gyakoroljátok az ágyban? – Zdenka már kiabált, eleredtek a könnyei. A mellettük állók érdeklődve figyelték a jelenetet.
– Ne most! – súgta neki Ryu egész közelről, a felhevült lány karját szorongatva. – Nézd, szép volt, jó volt, de ennyi! – Zdenka szeme előtt összemosódott a világ, megszédült, közben Ryu karon fogta a szőke szépséget, Zdenka pedig lerogyott a próbaterem előtti kemény fapadra.
A koncert fantasztikusan sikerült. Zdenka lágyan pengette a hárfa húrjait. Ryu egy varázslatos mosolyt küldött felé a szólója után, Zdenka szíve majdnem megszakadt. Örökre megtanulta, hogy minden ember megkapja egyszer a mennyország kulcsát, de ugyanaz nyitja a pokol kapuját is. Megismerte a szerelem mámorát, de a pokol kénköves tüzét is. A zenébe temetkezik, ez legalább majd Ryura emlékezteti. A szerelmükre, ami egy szezonban virágzott, aztán elpusztult, mint az egynyári virágok. Vége a nyárnak, készülnie kell a vizsgakoncertjére, és Ryuval ezerszer átbeszélték, hogy mire figyeljen...
