Bármikor bármi történik, Réz Andrást mindig megkérdezik. Ismerjük véleményét filmekről, sorozatokról, valóságshow-król, színészekről, rendezőkről, könyvekről, divatról. De róla szinte semmit sem tudunk. Pár évvel ezelőtt tett egy próbálkozást arra, hogy felfedjen valamit önmagáról. Válogatott szorongásaim című könyvét nemrégiben hangoskönyv formájában is kiadták.
– Kétszer fordult elő velem, hogy olvasás közben hangosan felkacagtam. Az első eset egy Rejtő-könyvnél esett meg, a második pedig az Ön könyvénél. Szorongásainak történetével nagyon sok vidám órát szerzett rajongóinak. Hiszi-e, vagy sem, nehéz elhinni Önről, hogy szorong. Mi a titka?
Réz András
– Ez olyan, mint amikor az ember házasságot köt. Kezdetben a szerelem sok mindent elfed, de utána azért világossá válik, hogy kinek milyen problémája van. Ilyenkor a házasságok egy része megroppan. De vannak olyanok is, akik rádöbbennek: el kell fogadni a másik embert hibáival és erényeivel együtt. Valahogy a szorongásaimmal is így voltam. Kezdetben nem tudtam, hogy én szorongó ember vagyok. Sodort az élet, kit érdekelnek ilyen marhaságok! Aztán egyszer csak szembe kellett néznem azzal, hogy a világgal valahogy meg tudok békélni, de saját magammal már nem lesz egyszerű. Megpróbáltam kicsit tudatosabban viszonyulni saját szorongásaimhoz, rájönni arra, melyek azok a helyzetek, amelyektől én nagyon tartok. S ahogy az évek során a lajstrom egyre hosszabb lett, rájöttem: az ember a szorongásait csak akkor tudja jól elviselni, ha tisztában van azzal, hogy szorong. A többi pedig játék: mikor az ember tréfát űz saját szorongásaiból. Ehhez viszont egy furcsa dolgot kell megtanulni: az öniróniát. Hogy az ember ne csak lássa a saját hibáit és fogyatékosságait, hanem még nevetni is tudjon rajtuk.
– Hosszú a szorongásainak listája, egy lényeges momentum mégis hiányzik belőle: az anya hiánya. Szülei elváltak, édesanyja új férjével kivándorolt Izraelbe. Milyen volt a viszonya édesapjával?
– Szegény apámat nem arra a szerepre találták ki, hogy egy gyerekkel kitartóan foglalkozzon. De volt egy házvezetőnk, Erzsi néni, aki anyám helyett nagyanyám volt. Ő pátyolgatott, ő tartott életben, mert azért nem voltam olyan nagyon életrevaló. Apám mindig zavarban volt, nem tudta, hogyan viszonyuljon hozzám. Ezért aztán úgy döntött, értelmes felnőtt lényként kezel, és elkezdett mindenféle tartalmas kiselőadásokat tartani nekem. Nem nagyon értette, hogy ezeket az okos rendszereket a hülye gyerek miért nem érti… Pedig csak annyit kellett volna megértenie, hogy én nem 50 éves vagyok, hanem csak tíz. Ezért hát megpróbáltam őrületes gyorsan felnőni, hogy egyenrangú partnerként tudjunk beszélgetni.
Nem éltünk valami parádésan, hiszen egyedüli keresőként saját magán kívül még két embert kellett eltartania, de voltak olyan dolgok, amikben nem ismert tréfát. Ha például szükségem volt egy könyvre, akkor apám a zsebébe nyúlt, és megkérdezte: mennyi?
– Viszont mikor Erzsi néni panaszkodott a rongyos lepedőre, a válasza ez volt: „Ha meg lehet még foltozni, akkor foltozza meg!” Apámnak gyerekkönyvei nem voltak, így hát elkezdtem olvasni azt, ami otthon fellelhető volt. Ez aztán rendesen öregíti az ember lelkét! Olyan morális konfliktusokkal, szélsőséges emberi helyzetekkel találkoztam, amire a felnőttek azt mondják: nem gyereknek való. Egyébként akkor értettem meg, hogy talán nincs is olyan, hogy gyerekirodalom. Rájöttem, nekem nem az a feladatom, hogy saját gyerekproblémáimat rágjam újra meg újra, hiszen volt egy elkerülhetetlen jövőkép: én is felnőtt leszek. Úgy gondoltam, nem fog összedőlni a világ, ha már gyerekként megpróbálom megérteni, miből fakadnak a felnőttek konfliktusai. Néha apámhoz fordultam, aki rendszerint ezt válaszolta: „Nézd meg a lexikonban!” Nem mondhatnám, hogy az apám ne szeretett volna, csak a maga módján. Sokat köszönhetek neki. Elhurcolt kiállításokra, így egyfajta beavatást kaptam a képzőművészetbe, az építészetbe, a dizájnba. Jókat dumáltunk az irodalomról is, csak politikai kérdésekről nem vitatkoztunk, mert akkor elveszítette a türelmét. De ha jobban belegondolok, én is kerülöm ezt.
– Bárhol megjelenik, a neve mellé odaírják a hangzatos filmesztéta titulust, de azt már kevesen tudják, hogy magyar–orosz szakos bölcsészdiplomával rendelkezik. Hogyan került a filmhez?
– Nem volt kalandos út. Amikor gimnáziumba jártam, volt egy filmesztétika nevezetű kötelező tantárgy, amelyet átkozottul élveztem. Tegyük hozzá: vad moziba járó gyerek voltam. 23 éves koromig Erzsi nénivel éltem egy szobában, amiből aztán logikusan következik, hogy elrohangáltam mindenfelé, legfőképpen moziba. Így amikor jött a filmesztétika, kiderült, hogy egész jó vagyok belőle. Amikor egyetemre készültem, akkor még nem volt filmelmélet, így az oroszt és a magyart választottam. Harmadévben aztán felvettem két érdekes szemináriumot. Az egyiket Bíró Yvette tartotta a modern filmművészetről, a másikat pedig Király Jenő a tömegfilmről, amiről akkor jobb társaságban még beszélni sem volt illő. Szorgalmasan látogattam ezt a két órát, és mire a félév végére értünk, eldőlt, hogy én filmmel akarok foglalkozni. Három és fél évig nem találtam állást, akkoriban éppen túlkínálat volt magyar–orosz szakos tanárból. A filmszakmában pedig az volt a legrangosabb ajánlat, hogy az animációs filmstúdióban kezelhetem a fénymásolót. Jártam Nemeskürty Istvánnál is a filmgyárban, aki ajánlott egy éppen akkor induló, kétéves forgatókönyvírói tanfolyamot. Élveztem, hiszen közben mozizni is lehetett. Filmklubot vezettem, elkezdtem írogatni pár lapnak. Majd három és fél év elteltével csoda történt: megpályáztam, majd el is nyertem egy tudományos segédmunkatársi állást a Magyar Filmtudományi Intézetnél.
– Hogyan fedezte fel Önt a tévé?
– Engem akkor szoktak felfedezni, amikor van egy meló, amit senki más nem vállal el. Így talált rám a televízió is. A 70-es években a katasztrófafilmek első nagy divathulláma söpört végig a világon. Volt akkoriban egy Stúdió című televízió-műsor. Érdeklődni kezdtek, ki tudna mesélni a katasztrófafilmekről. Erre minden tisztességes filmkritikus azt mondta, kikéri magának, ez az amerikai kultúrmocsok tombolása, tessék őt békén hagyni. Megkérdezték tőlem is, mit szólok hozzá. Imádom őket, válaszoltam. Ezzel kezdődött az egész.
– Mennyire fontosak Önnek a külsőségek? Tudható, hogy karláncot hord, szimbolikus az agyaras nyaklánca, a fülbevalója…
– Igenis számítanak a külsőségek! Fontos, hogy az ember azonosítható legyen. Csendesen azt szoktam mondani: ha valakinek ilyen tucatarca van, mint az enyém, gondoskodjon róla, hogy egyéb külsőségei alapján meg lehessen őt ismerni. De kicsit keserűbben azt is mondhatnám: ha valaki a világ legmutatósabb egymilliárd férfija versenyen nem jutott be a válogatottba, törekednie kell, hogy ezek a furcsa külsőségek eltereljék a figyelmet az ő vitathatatlan csúfságáról. Komolyan vallom, hogy ha valaki a kamera elé kerül, vagy felmegy egy pódiumra, akkor kötelessége meghatározni önmagát külsőségekben is. Nem hiszek abban, amikor azt mondják: mit számít, hogyan nézek ki, hiszen az én gondolataim megismételhetetlenek. Az ember tartozik a többieknek azzal, hogy világos üzeneteket küldjön arról, kicsoda ő egyáltalán. Én minden egyes alkalommal azt üzenem, hogy nem szeretném, ha skatulyába zárnának. Szeretném, ha tudnák, hogy én egy dafke, kekec figura vagyok, aki nem tiszteli különösebben a tekintélyt.
– Ezért tartotta fontosnak egy stílusakadémia elindítását is?
– Én nem akartam semmit se csinálni, mert egy lusta dög vagyok. Engem mindig rádumálnak. Megkeresett egy barátom, és azt mondta: mit nyafogok arról, hogy a Stílusmagazinhoz milyen nehéz jó embereket találni. Ha keveslem őket, akkor neveljem ki. A suli létrejött, a hallgatóinkat pedig folyamatosan azzal fertőzöm, hogy az ember a külsőségeiben is felelős önmagáért. Rengeteg ember van a világon, aki nagyjából meg tudja mondani, hogy kicsoda. Ehhez képest, amikor reggel beleugrik a ruhájába, következetesen téved. Azt hiszik róla, hogy félénk, noha nem is az. Azt hiszik róla, hogy rossz életű cemende, pedig nem az. Azt hiszik róla, hogy nekivadult macsó, pedig nem igaz. Nekem azért volt könnyebb, mert noha az apám vállalati jogtanácsos volt, a textiliparban dolgozott. Ő az a figura volt, aki szerette érteni mindig annak a területnek a működését, ahol dolgozott. Igenis foglalkoztatta, hogy egy kelme mitől szép, mitől jó, melyek a divatszínek. Én meg rájöttem, hogy a mai világban ez a fajta tudás nélkülözhetetlen. Úgyhogy most ezzel foglalkozom a Werkakadémián. És nem azt tanítom, hogyan lehet belesimulni a világba, inkább azt, hogyan lehet kitűnni, különbözni.
Ma azt sugallják: itt vannak a receptek, és ha ezeket elfogadod, olyan leszel, mint mindenki más. Mi viszont azt mondjuk: amennyiben úgy gondolkodsz magadról, hogy te egyedi vagy, és megismételhetetlen, akkor neked kell kitalálni a saját receptjeidet.
– Maradjunk a recepteknél! Könyvének ínycsiklandó fejezete a fogyókúrákról szóló rész. Bámulatos, ahogy a fogyókúrás ételeket felturbózza, még egy kőlevesből is fűszeres – nem kimondottan diétás – mámort kreál.
– Imádok főzni! Töredelmesen bevallom, hogy kreatív tevékenységeim közül talán ez a legértékesebb, mert ezzel a legközvetlenebb módon lehet örömet szerezni. A főzőtudományom onnan indult, hogy Erzsi néni nagyon jól főzött, és az egész falusi rokonsága is, akiknél sokat forgolódtam. Megtanultam, hogyan kell megkopasztani, felbontani egy csirkét, a disznóöléseknél is ott sertepertéltem. Erzsi néni pedig hagyta, hogy én gyúrjam meg a tésztát, pucoljam meg a zöldséget. Később aztán elkezdtem manipulálni Erzsi nénit. Mondtam, kicsit már uncsi a dolog, nem lehetne-e valahogy feldobni a kaját. Elmentem a gyógynövényboltba, hoztam pár új fűszert, és elkezdtünk kísérletezni.
– Amikor a feleségemmel elköltöztem otthonról, teljesen megszokottá vált, hogy piacra jártam, és főztem. Elkezdtem gyűjtögetni a szakácskönyveket. Már huszonévesen egészen ehető ételeket tudtam összerittyenteni, ám vannak ételtípusok, amelyekkel a mai napig nem tudok, mit kezdeni. Például biztos, hogy nem leszek egy süteményes ember. De ezen nincs mit magyarázni, hiszen már a nagy Levin (Rejtő Jenő A három testőr Afrikában című könyvének egyik hőse – a szerk. megj.) világosan kifejtette: kinek mihez van tehetsége! Én például nem vagyok házasságszédelgő alkat! Húsokban viszont erős vagyok, a levesekben felülmúlhatatlan, és a bográcsban készítendő egytálételekben is tudok emlékezetes ízeket létrehozni. Igazság szerint nekem kezdettől fogva örömet okoznak az ízek és az illatok. Egy sereg ember ízvak: akármit elé lehet lökni. És vannak olyanok, akik el tudnak ábrándozni egy kis morzsán is. Azt szoktam mondani, hogy az érzéki benyomások univerzuma azért jó, mert a képeket és a hangokat tetszés szerint lehet manipulálni, de az ízek, az illatok és a tapintás világa már nehezebben manipulálható. A szemünket könnyebb becsapni, mint az orrunkat! Nagyon megbecsülöm tehát én ezeket az ősi észlelési formákat, mert a dolgok itt még nagyon valódiak tudnak lenni. Ez lehet az a mozzanat, amikor az apám meggyűrt egy hernyóselyem anyagot, és ezt mondta: „Hát ezt azért csak a kínaiak tudják!”
– Köszönöm a beszélgetést!
Bernád Emese
