Kamaszkoromban farsang idején hacukákat vettünk magunkra, maszkot húztunk az arcunkra, és kerültük a falut. Űztük a telet, a rossz időt és a sötétséget. Most, ha beírom a számítógépembe, hogy maszk, százféle arcmaszkot dob ki a kereső. (Értsd: kozmetikait.) Pedig a farsangi maszkabálnak hosszabb történelme van, mint az agyonhájpolt szépségmaszkoknak.
Minden külön értesítés helyett: nem vagyok ám idős néne, a kisebbik lányom még óvodás. Csak épp jó időben születtem szép helyre, a jó palócok földjére. Régi szép idők: mondjuk ma. És valóban szépek voltak. Gyermekkoromban minden olyan más volt, nemcsak bámultuk a mulatságot a tévében, hanem csináltuk is: mi is résztvevők voltunk. Abban az időben én például őszintén hittem abban, hogy el tudjuk űzni a téli sötétséget.
Nézni vagy megélni?
Egy Ipoly menti kis palóc faluból származom, Füleksávolyból. Az itteni régi jó palócok mindennek megadták a módját, nem kevertek, maszatoltak: a farsang az volt, ami, fordított világ és télűző szórakozás. Abban az időben az emberek nem siették el a mindennapokat, sem az ünnepeket, hanem megélték! Tudták, mikor van ideje a vidámságnak, a táncnak és a mulatozásnak, de azt is tudták, mikor van ideje a lelki elmélyülésnek és az elcsendesedésnek. Mert ez a kettő kéz a kézben jár, s eme hagyományok formálták gazdaggá népi kultúránkat – de a nemesi, később polgári világot is. A fényes álarcosbálok a karneváli fordított világ termékei voltak, mikor úr és szolga ruhát és arcot cserélt (maszkot húzott, és a másik bőrébe bújt). Sajnos, eme szórakoztató elfoglaltságoknak egyre több értékes eleme mára feledésbe merült. Pedig az volt az igazi vidámság, mikor még egymást szórakoztattuk, együtt voltunk, s az elidegenedést hírből sem ismertük.
Böjtelő
A vízkereszttől, vagyis január hatodikától hamvazószerdáig tartó időszak a farsang. Ebben a rövid időben lehetett húst enni, tobzódni, mulatozni, mert utána jött a „sovány konyhát” jelentő böjt. Ezért is nevezték a farsangot böjtelő havának, hisz az a mulatságok, az eszem-iszom, a maskarás, táncos vigadalmak – és számunkra, füleksávolyi fiatalok számára a farsangi kerülés – ideje volt. Manapság már kevesen ismerik a kifejezést, inkább a nagyvilági mozzanatok mondanak nekik valamit – a fényes bécsi bált, a velencei karnevál színes forgatagát kötik össze a farsanggal. Gyakran töprengek azon, miért engedjük el olyan gyorsan a népi hagyományainkat; bár talán még itt-ott a nagymamák sütnek pampuskát (mifelénk így nevezik a farsangi fánkot). Talán mert a régi farsangi szokások nincsenek rajta a TikTokon? Valószínű.
Egyik riportom során megkérdeztem egy idős nénitől, mit gondol erről. Marika néni azt válaszolta: „Drága lyányom, ma nincs ideje az embernek semmire! Mindenki siet… a vesztébe! Én csak azt mondom. Vissza kéne csinálni kicsit, hogy az emberek többet legyenek együtt. Az én időmben több idő jutott az embereknek egymásra és a közös élményekre. Ez hiányzik a mai életből.”
Ma azt mondjuk, hogy semmire nincs időnk. A régi világban, még a szocializmusban is, télen több ideje volt az embereknek, mint most. Nem volt mezei munka, a föld pihent, így lassabban éltek. A falusi ember ellátta a háztájit (mert a gyári munka mellett az is volt neki), megetette az állatokat, elvégezte a legszükségesebbet, aztán estére kinyílt a közösségi élet kapuja. Az asszonyok az eladósorban lévő leányokkal elővették a kenderkócot, és elindultak fonni, fosztani, kukoricát morzsolni. A munka közben szólt az ének, ment a beszélgetés, a nevetés. Ahol pedig sok volt a lány, ott előbb-utóbb a legények is feltűntek.
Farsangfarkán nevetés és kerülés
Gyerekkoromban a farsang volt az év egyik legjobban várt időszaka. Már vízkereszt után izgalmat, készülődést lehetett érezni a faluban. Mindenki a „farsangi kerülőkről” beszélt, azokat várta... Farsangfarkán a faluban megszaporodott a nevetés, még a tél is meghátrált a jókedvünk elől. (A farsangfarkát a latin világban karneválnak nevezték, melynek jelentése „búcsú a hústól”, kezdődik a böjt.) Hamvazószerda után búcsúzni kellett a mulatságoktól is, mert böjtben az ember visszafogta magát.
Így előtte még egy nagyot mulatott, maszkabálokat rendezett, kifordította sarkaiból a világot. A szüleim például kártyapartikat tartottak. Olyankor hangos nevetéssel telt meg a ház, a konyhában vágni lehetett a füstöt, a hamvadó cigaretta füstjét. Késő estig tartott a nótázás, mi gyerekek pedig örültünk, hogy míg a szüleink vigadnak a konyhában, mi addig a szobában kedvünkre bújócskázhattunk. Emlékszem, milyen türelmetlenül vártam a farsangolókat. Figyeltem az utcát, hallgattam, mikor porzik fel az út, mikor csendül fel az ének: „Porzik, porzik a sávolyi utca, mikor végigmegyek rajta. Nyílik, nyílik a babám ablaka, mikor kopogtatok rajta. Nyisd ki babám ablakaidat, hagy mondjam el panaszaimat! Megyek katonának, bánatos a szívem, nincsen, akit megöleljek.” Amikor meghallottam a hangos nótázást, már szaladtam is az udvarra, hogy kaput nyissak a „kerülőknek”.
Maskarás fiatalok jöttek, festett arccal, vicces gúnyában, nagy zajjal, kereplővel, nevetéssel. Egyszerre voltak ijesztőek és mulatságosak, de inkább az utóbbi. Mindig zavarba jöttem tőlük. A házhoz érve énekeltek, verseltek, a gazda és a gazdasszony nevét belefoglalták a rigmusokba. Mi pedig jókat derültünk rajtuk: „Laci bácsi házán tőketüzet raktam, futok, megyek a Dunába, fényes halat fogtam. Teszem tányérkámba, küldöm Istenkének. A jó néni, a jó bácsi hajtsa ki a kiskutyát, mer’ ha ki nem hajtja, majd kihajtom én! Se nem itatom, se nem etetem, csak úgy bömböltetem. Bömzik a farsang, kövérzik a farsang, látom a Gazdát, fenyi a baltát. Menjen fel a padra, vágjon egy darab szalonnát, tűzze a nyársamra. Az ágy alatt kilenc tojás, zsupsz, a tarisznyámba!” Apukám erre elővett egy oldalszalonnát, egy szál kolbászt, anyukám tojást és pampuskát adott nekik, borral és pálinkával kínálta meg őket.
A fiatalok megköszönték az adományt. A kapuból még felcsendült a télűző versike, melyen még ma is nagyokat kacagok, ha eszembe jut. Olyan, mint egy varázsige. Bár lehet, hogy az is volt: „Epiperke píperke, bú a bocikája, kutya ül a küszöbön, macska nyalogassa!”
A csapat aztán továbbindult, lakodalmas dalokat énekeltek: „Végigmentem a főutcán, tunikos a szoknyám. Szembejött velem a babám, nevetve szólt hozzám. Rég megmondtam barna legény keress mást magadnak, engem pedig ne csalogass, ne tarts galambodnak!"
Én is maszkot húztam
Ahogy felserdültem, már nem vártam a kerülőket – én magam is tagja lettem a csapatnak. Maszkot húztam, szerepet kaptam, és beálltam a többiek közé. Lakodalmat játszottunk el, ahogy a régiek: volt menyasszony, vőlegény, vőfély, aki maga előtt tolta a feldíszített gumikerekű kocsit, koszorúslány, keresztanya, aki a paraszttálat tartotta a kezében a pénzadománynak. Valóban úgy néztünk ki, mint egy lakodalmi nászmenet, csak épp abban különböztünk, hogy fiú volt a menyasszony és lány a vőlegény. Házról házra jártunk, énekeltünk, rögtönöztünk, bevontuk a háziakat is a bolondozásba. Ha jól sikerült a köszöntés, kaptunk szalonnát, kolbászt, tojást, néha egy üveg bort vagy egy kis aprópénzt. Annyi adomány gyűlt össze, hogy a gumikerekű kocsi sem volt elég. Este pedig együtt elfogyasztottuk mindazt, amit összeszedtünk. Táncoltunk, vigadtunk reggelig.
Azt az önfeledt kacagást, vidámságot, azt a szabadságot, hogy ilyenkor szinte mindent lehetett, mindent kicsit másképp, nem lehet szavakba önteni. Csak azt éreztem, hogy jó együtt lenni! Énekelni, nevetni, és egy estére megfeledkezni a téli szürkeségről, a mindennapok nyomasztó monotonitásáról. Akkor még hittem abban, hogy a nevetés, a zaj, a rigmusok valóban el tudják űzni a telet. És ha ma már nem is úgy van, mint régen volt, szívemben ma is ott élnek a régi telek emlékei. És addig, míg lesz, aki emlékezik, a füleksávolyi farsang élni fog.
