Miközben a születések száma csökken, a házi kedvencek iránti kereslet nő. A trend élén az ezredfordulós nemzedék és a szinglik állnak, akik számára az állat nemcsak gyógyír a magányra, hanem egyben a gondoskodás szimbóluma is, és megbízható próbája annak, alkalmasak-e a családalapításra. Ha nem sikerül a partnerkapcsolat, és a kisbaba sem jön össze, még mindig ott van a házi kedvenc, aki szeretni fogja őket, és agyukban ugyanazt a jutalmazási központot simogatja, mint a család.
Gondoljuk csak az ismerősi körünkre: hány olyan ember van a környezetünkben, akinek sem kutyája, sem macskája nincs? A felfutó trendet a számok is mutatják, köztük egy olyan, amire felkaptam a fejemet: majdnem ugyanannyi hirdetésben keresnek kutyasétáltatót, mint amennyi szülő bébiszittert. Mit jelent ez? Olyasmit, aminek nagyobb figyelmet kellene szentelni?
Az elégedett cicás hölgy
Ahányszor csak számok jelennek meg a házi kedvencek népszerűségének emelkedéséről, a magyarázat mindig a magányosság. A magány összefügg azzal, hogy egyre több az egyszemélyes háztartás, ennek oka pedig az, hogy a szingliség ma már nem számít megbélyegzésnek, mint régen. Csábító a gondolat, hogy bár egyedül vagyunk, valaki mégis türelmesen vár ránk. Különösen akkor, ha a kis kedvenc még abban is segíthet, hogy kikerüljünk az egyedüllétből.
„Amióta van egy kutyám, sokkal több embert ismerek az utcából” – magyarázza a barátnőm. Számára a kutyus nemcsak társ, hanem az ismerkedés eszköze is. Nemcsak hogy bekerült a kutyatulajdonosok népes családjába, hanem megfelelő társaságot is talált, ahol az emberek életkora az övéhez hasonló, és akik olyan körülmények között élnek, hogy képesek gondoskodni valakiről. Van elég pénzük, hogy megvegyék a kutyaeledelt, kifizessék a kutyaröntgent – vagy a kutyaszállodát, ha szabadságra mennek. Amikor a barátnőmnek ahhoz van kedve, hogy beszélgessen valakivel, akkor velük van, ha pedig nincs, megvan a maga kuckója, ahol szintén jól érzi magát.
Mielőtt nekifogtam volna a cikkem írásának, megkérdeztem pár egyedülálló ismerősömet, hogy miért szerzett be házi kedvencet. Egyik barátnőm ezt válaszolta: „Nem a barátom helyett tartok macskát. Tetszik a cat lady megnevezés.”
Az angol „cat lady” vagy „dog man” ma már nem negatív kifejezés, amellyel régen a kétségbeesett és magányos nőket, férfiakat illették. A nagyvárosokban már neutrális, sőt pozitív jelentés kapcsolódik hozzájuk: olyan embereket jelölnek, akik az állatokat életük teljes értékű részének tekintik.
Egy még érdekesebb választ is kaptam: „Azért van kutyám, mert át lehet ölelni, hozzá lehet bújni anélkül, hogy akarna érte valamit. Sírhatok előtte, és nem ítélkezik felettem.” Amit ebből leszűrtem, az természetesen egyszerűsítés, de sokat mond: a házi kedvenc sok szeretetet ad viszonylag kevés munkáért és kis kockázatért cserébe.
Nincs kedvünk elköteleződni
A pszichiáter más szemszögből is látja a jelenséget. Véleménye szerint a házi kedvencek tartásának oka nemcsak a magány, hanem az anyagi biztonság hiánya, a saját lakás megszerzésének reménytelensége is. A fiatalok ezek miatt sem akarnak kapcsolatba lépni és gyereket vállalni. A trend mellett azonban van valami más is: a társadalom nem kíván megdolgozni a jutalomért. „Olyan világban élünk, ahol mindent és azonnal megkapunk – magyarázza. – Nemcsak az MI és a közösségi háló, hanem a mai kultúra egésze is az azonnali kielégülést propagálja, és ezzel szisztematikusan csökkenti az emberek hajlandóságát, hogy munkát fektessenek valamibe, ami időbe kerül és kitartást igényel. Fokozatosan eltűnik belőlünk a türelem és az a tudás, hogy az értékes dolgokért – kapcsolatért, családért, szaktudásért – dolgozni kell. Ehelyett azonnal akarjuk a dopamint, az oxitocint. Ebből a szempontból jobban megfelel a házi kedvenc, mint a gyerek vagy az élethosszig tartó házasság.”
A háziállat tartása sokkal előnyösebb, mint egy gyermek. A kutya, a macska vagy a nyuszi ellátása egyszerűbb, és rövidebb időre jelent kötelezettséget. A gazdi csekély gondoskodásért feltétlen szeretetet kap az állattól annak élete végéig, ugyanakkor nem kell sokat bajlódnia a neveléssel. A legtöbb házi kedvencet otthon lehet hagyni, amíg munkában vagyunk, s ha kell, dolgozni is lehet mellette. Nem is szólva arról, hogy sokkal kevesebb anyagi ráfordítást kíván, mint egy gyermek.
Ez nemcsak a pénzre vonatkozik, hanem természetesen az időre és a befektetett energiára is. Az állat nem követel, mint egy gyermek. Emellett a kutatások bebizonyították, hogy a kutya vagy a macska gondozása ugyanazokat az agyközpontokat aktiválja, mint egy gyermek ellátása.
„Az emberi agy nem tud különbséget tenni az állat vagy a gyermek gondozása között. Az állat tartása ugyanazt a neurológiai jutalmat adja az embernek, méghozzá kisebb kötöttség és felelősség mellett” – összegzi a pszichológus.
Felkészülés a gyermekvállalásra
Ha a születési arányszámokat nézzük, azok bizony egyáltalán nem biztatóak. A tavalyi évben alig több, mint 46 ezer gyermek született Szlovákiában, és immár negyedik éve tart a csökkenő tendencia. Másrészt viszont azok az emberek, akiket megkérdeztem, hogy miért tartanak kutyát vagy macskát, azt válaszolták, hogy számukra az állat nem gyermekpótlék, hanem felkészülés a gyermekvállalásra, kapcsolati próba.
Nyitva marad azonban a kérdés, hogy végül hányan határoznak úgy, hogy gyermeket vállalnak. Az elhatározást még jobban nehezíti az emelkedő életkor, a partnerkeresés bonyodalmai, a teherbe esés bizonytalansága – és közben persze nem tűnik el a lakás megszerzésének gondja sem.
A lélekdoktor még hozzáteszi: „Nagyon könnyű megszokni azt az életstílust, amely csupán a karrierről és a kötetlenségről szól – főként egy olyan társadalomban, amelyben egyre csökken a család és a szülői szerep értéke, és a családalapítás nem számít általánosnak. A kötetlenség és gyermektelenség már nem megbélyegző.”
Természetesen vannak olyan vélemények is, amelyek szerint teljesen más az a kapcsolat, ami az embert az állathoz – és ami a gyerekhez fűzi. A kettőt össze sem lehet hasonlítani. „Kapcsolatom a kutyámmal egészen más, mint egy emberhez fűződő kapcsolat. Minőségileg más” – mondta az egyik barátom, aki jelenleg egyedül él. Számára elképzelhetetlen, hogy a kutyájához fűződő viszonya teljes értékűen helyettesíteni tudna egy partnerrel kialakított kapcsolatot. Az egész fölvetést értelmetlennek tartja. Eredetileg nem is akart kutyát, véletlenül került hozzá, amikor az a család, amelyik megvette, már nem tudott gondoskodni róla. Magához vette a kutyát azért is, mert egyedül lakott – de határozottan nem azért, hogy feloldja a magányát.
„Azt mondtam magamban, hogy a kutyáról gondoskodva legalább megtanulom, hogy mit jelent a felelősség, a gondoskodás, a határok felállítása, a következetesség” – mondja. Sok pozitív dolog is együtt járt ezzel – a kutya rákényszeríti, hogy naponta többször felálljon a számítógép mellől. Ezenkívül pedig a nők attraktívabbnak tartják azokat a férfiakat, akiknek kutyájuk van, ezáltal nő az esély egy új kapcsolat kialakítására. (Hát, ebben van valami. Nézzük meg a Facebookon a kommenteket azoknál a férfiaknál, akik valamilyen állatot tartanak.)
Jobban, mint a saját lányomat
Persze a társadalom által teljesen elfogadott döntés, ha azt mondom, hogy nem vállalok gyereket, inkább kutyát tartok. Eszembe jut, milyen libabőrös lettem, amikor a buszállomáson várakozva egy nő komolyan azt mondta, karjában a mopszlijával, hogy a kutyus többet jelent számára, mint a saját lánya. És nem ő az egyetlen.
A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett kutatás szerint a gyermektelenek 19 százaléka és a szülők 10 százaléka úgy nyilatkozott, hogy a kutyáját többre tartja, mint bármelyik embert. Ezért ha valaki úgy érzi, hogy számára egy kutya többet jelent, mint egy gyermek, akkor jól teszi, ha kutyát tart, és nem kell bonyolultan magyarázkodnia a választása miatt.
A magány és a gyorsan elnyert jutalom iránti vágy talán a legelterjedtebb, de határozottan nem az egyedüli ok a házi kedvenc beszerzéséhez. A választásban szerepet játszik a kultúra és a divat is.
Hét apró dalmata
Környezetünkben olyan sok az állat, hogy már állatos jógára is jelentkezhetünk. Ki is próbáltam. Érdekes megtapasztalás volt, amint a kutyapóz gyakorlásakor hét kicsi dalmata szaladgált körülöttünk. A jógaoktató megszólalt: „Tudják, két kutyuslánynak még nincs gazdája.”
Őszintén szólva csak pár lélegzetvételnyire voltam attól – szerencsémre két másik kislány is –, hogy az egyiket hazavigyem. Különösen akkor, amikor a kislányok dédelgetni kezdték a kutyusokat. Férjezett barátnőim erre úgy reagáltak, hogy ők is szívesen vennének egy-két kiskutyát, ha ezek rá tudnák venni a gyerekeiket, ne rágják a fülüket azért, hogy vegyenek nekik mobiltelefont. De ez már egy másik téma. (Hogy a társadalom ilyen gondolkodás mellett hová fejlődik – arról majd máskor.)
