76 évvel ezelőtt, 1932-ben Pozsonyeperjesen született egy tízgyermekes szegény paraszti család kilencedik gyermekeként. A második világháború borzalmai elől – már tizenévesen – az irodalomba, a szó művészetének világába menekült. Talán ennek is köszönhető, hogy jó kedélyű, széles látókörű, fogékony felnőtté cseperedett.
„Gazsi bácsira” mindenki mint vidám, kedves emberre gondol vissza. Fiatalabb korában szakadatlanul gitározott, fütyörészett és énekelt – a kollégák legnagyobb örömére. A gitárt a tájolásokra is magával vitte: ilyenkor zengett a busz. Ha meg-megállt? Az sem zavarta: képes volt kiülni a búzatábla szélébe, és ott folytatni, ahol abbahagyta… Lehetetlen volt nem köréje ülni, jókedve átragadt a többiekre is. Társai sok szép nótát megtanultak tőle, valóságos két lábon járó nótafa volt.
Szeretett jókat nevetni, a többiek meg sokszor azért nevettek, hogy a Gazsi milyen jót nevet. Soha senkiről nem mondott semmi rosszat, sem a szemébe, sem pedig a háta mögött. Sosem áskálódott vagy kötekedett. Ha rosszkedve volt, inkább félrevonult. Ilyenkor csöndesen, csak úgy magában danolászott.
Híres volt precizitásáról és lelkiismeretességéről. A színházban az ő órájához igazították a napot, talán ezért is lett ügyelő. Nála aztán nem volt pardon: még a legnagyobb primadonnák sem késhettek. Szakszervezeti elnökként odafigyelt az ünnepekre és a születésnapokra. Igazi társasági ember volt: fontos volt számára, hogy mindenki jól érezze magát.
Így volt ezzel akkor is, ha a családról volt szó. Egy szem lányával (dr. Héder Ágnes, a Selye János Egyetem könyvtárigazgatója) nagyon büszkék voltak egymásra. – Apunak köszönhetem tartásomat és azt, hogy nyelvész lettem – mondja Ágnes. – Belém nevelte az anyanyelv és a költészet iránti szeretetet. Szabadidejében horgászott, műszaki dolgokkal foglalkozott, barkácsolt, olvasott és verseket írt. Édesanyámmal és férjemmel mindig számíthattunk rá. Imádta a gyermekeimet is, pici koruktól rábízhattam őket.
Bugár Gáspár 1952-ben lett a pozsonyi Faluszínház, majd 1959-ben a Matesz, később Komáromi Jókai Színház tagja. Színházi anekdotákból persze van elég. Az egyik legaranyosabb a Házmestersirató bemutatójának esete. Az előadás úgy kezdődött, hogy egy óriási függőágyon feküdtek Lőrincz Margittal. A függöny felvonult – az ágy meg, reccs, leszakadt… – Na, ez is jól kezdődik! – dörmögte oda Lőrincz Margitnak, aki azt sem tudta, most nevessen vagy sírjon-e. Mindenesetre, mikor néhány év múlva találkoztak a piacon, Gazsi bácsi jó hangosan odaszólt neki: „Aztán emlékszel-e, Margitkám, mikor leszakadt alattunk az ágy?” A kofák ugyancsak gyanúsan méregették őket… Gondolhatták magukban: nahát, ezek a színészek…
Igazi epizódszínész volt. Tudomásul vette, hogy nem hősszerelmes típus, és sosem követelőzött vagy morfondírozott. Fontosabb szerepei: Montanó (Othello), Bárgyú, a békebíró (A windsdori víg nők), Tanfelügyelő (Revizor), Firsz (Cseresznyéskert), Simon bán (Bánk bán), Abbé (Osztrigás Mici), Sárkány úr (Doktor úr), Tódorka Szilárd (Nagymama), Suffenus (CAliguLÓ), Vézinet (Olasz szalmakalap), Polgár (Házmestersirató). Nyugdíjasként is örömmel vállalt kisebb szerepeket. Utoljára 2001-ben lépett színpadra, az Édes Anna Rendőrjeként.
Szívesen járta a falvakat kabaréjelenetekkel. Szülőfalujában, Pozsonyeperjesen igencsak örültek neki. Itt alig várták, hogy fellépjen „a mi Gazsikánk“.
Bugár Gáspár hosszan tartó betegség után, életének 77. évében hunyt el. Maradjon meg emlékezetünkben olyan kedves, vidám embernek, kiváló színésznek, amilyen életében volt.
