– Elkészült az uraság áruja, te lány?! – kiabált az asszonyság Klárára immár harmadszor aznap. Akárhány alkalommal jött megrendelő a szabászat boltjába, az asszonyság annyiszor kiáltott torkaszakadtából a lányra. Ám Klára nem volt lusta teremtés, akit ekképpen kellett ösztönözni a munkára. Nem. Szegény asszonyság mellett felrobbant egy épület a polgárháború idején, s azóta nagyot hall. Egyébként jó lelkű, kövérkés hölgyemény volt, a maga fénykorában még szép is lehetett, de fia halála, az évek nyomorúsága mély barázdákat szőtt pufók arcára. A szabászatot azért jól vezette. Szerettek is az uraságok nála vásárolni, hanem kisegítője nemigen akadt, mert kevés lány viseli méltósággal, ha mindenért leszidják.
Klára azonban más volt. Ő úgy szerette az asszonyságot, mint tulajdon nagymamáját. Ha zavarta is annak hangos beszéde, semmi jelét nem mutatta. Vattát nyomott a fülébe, s máris nem jutottak el hozzá az ingerlő kurjantások, melyek mások hallását jócskán sértették.
– Hogyne készült volna, drága néném. Már két napja, hogy befejeztem. Kinyújtottam a megmerevedett anyagot, hogy az uraságnak kényelmesebb legyen a viselése.
Az asszonyság nagy műkomolysággal bólogatni kezdett, mert tudta ő, hogy nem az anyag merevedett meg, hanem az uraság szélesedett legutóbbi találkozásuk óta két méretet. Miután Klára felpróbáltatta az urasággal mentéjének szélesebb változatát, az asszonyság két krajcárt kért érte.
Aznapra már nem maradt munkájuk, az utolsó megrendelő zakóját is elkészítették előző este, így Klárának volt némi pihenőideje. A lány nem kérette magát, azonnal olvasni kezdte a félbehagyott könyvét. Üvöltő szelek. Nem csupán szerelem, de tragédia is. Bizonyíték arra, hogy a szerelem nem mindig jár kéz a kézben a boldogsággal. Épp a legizgalmasabb résznél tartott, amikor tompa csilingelésre lett figyelmes. Valaki belépett a szabászat ajtaján. Gyorsan becsukta a könyvet, lesimította összeráncolódott ruháját, s a füle mögé tűrte elszabadult, arcába lógó tincseit. Amint kilépett a hátsó helyiségből, földbe gyökerezett a lába.
Rudolf ezredes állt előtte. Rudolf, akit gyermekként olyan jól ismert, akinek annak idején az anyja volt a dajkája, s aki megannyi csínyt követett el a lány ellen. Rudolf, aki most már felnőtt férfi, tökéletesre vágott mézbarna hajjal, íves, telt ajkakkal és ragyogó, aranyszínű szempárral. Rudolf, aki most méltóságteljesen meghajolt előtte.
– Kezit csókolom, kisasszony! Remélem, nem érkeztem túl kései órán.
A lány megmerevedett. Eltűnődött, vajon felismerte-e őt Rudolf, de ennek semmi jelét nem mutatta.
– Ezredes úr! Legyen üdvözölve nálunk. Miben lehetek a szolgálatára?
Az ezredes éppen válaszolni készült, amikor az asszonyság hirtelen felbukkant Klára háta mögött, s hangosan elkiáltotta magát.
– Ezredes úr! Köszönjük, hogy megtiszteli jelenlétével szerény szabászatunkat!
A férfi összerezzent a rikácsoló hang hallatán, de nem tett megjegyzést, pedig az újonnan érkezőktől ez megszokott volt. Bizonyára már megszokta a hangos szót. Enyhe meghajlással illette az idősebb hölgyet is, majd felvázolta jövetele célját.
– Ünnepi uniformisra lenne szükségem. El tudnák készíteni nekem a hölgyek a jövő hét második napjáig?
Mielőtt Klára válaszolhatott volna, az asszonyság újra elkiáltotta magát.
– Olyan tökéletes munkát adunk a kezéhez, melyhez foghatót sehol a környéken nem talál, jó uram! A kisasszony felveszi a méreteit, erre parancsoljon.
Meg sem várta az ezredes válaszát, már tolta is beljebb a próbahelyiségbe, ahol elő voltak készítve a különböző szabásminták és a méricskéléshez szükséges egyéb eszközök. A férfi azonnal nekiállt, hogy lehámozza magáról az oldalán lógó övtartót és a nehéz kabátot. Amíg ő vetkőzött, Klára diszkréten elfordult, az asszonyság pedig kisurrant az ajtón, magára hagyva kettejüket.
A lány nem vette észre, hogy a férfi elkészült. Csak akkor ugrott nagyot ijedtében, amikor az mögé lopakodott, és megszólította. Nem sejtette, milyen közel állt meg hozzá az ezredes. Annyira közel, hogy az bizony ellent mond minden illemszabálynak. A lány hirtelen megfordult, és a férfi mellkasának ütközött. Szemtől szemben még magasabb volt, mint amilyennek első pillantásra tűnt. Fel kellett emelnie a fejét ahhoz, hogy a szemébe nézhessen. Ahogy pillantásuk találkozott, Klára észrevette, hogy az ezredes gátlástalanul bámulja. Hátrébb próbált húzódni, mire a férfi elsuttogta a nevét.
– Klára!
A lány meglepetten lépett hátra, tágra nyílt szemmel meredt a férfira. Tán csak nem? Felismerte őt? Emlékszik rá? Gyorsan összeszedte magát, s magára öltötte a tekintetet, amit eddig egyetlen férfinak sem sikerült kiismernie – azt a bizonyos közönyös női tekintetet.
– Megbocsásson! Tán ismernem kellene? Honnan tudja a nevemet az ezredes úr?
Ám Rudolfot nem lehetett becsapni a színjátékkal, mint a többi férfit. Nem. Rudolf ennél csavarosabb eszű volt, s értett a nők nyelvén. Ismerte Klárát, gyermekkorában szerelmes volt belé. Csak a lány átkozottul csökönyös volt, igazi Jéghercegnő. Ezért is bosszantotta annyit, játszott vele, mint macska az egérrel. Pont, mint most. Azt akarta, hogy a düh leolvassza arcáról azt a tökéletesen semmilyen jégcsaptekintetet.
– Pontosan tudom, hogy ki vagy! Ahogyan te is tudod, hogy én ki vagyok, drága Klára.
Ha lehet, a lány arcára még nagyobb meglepetés ült ki. Hogy meri ez a férfi drága Klárának nevezni, mintha legalábbis a szeretője volna? Arcátlan!
– Tartózkodjék, kérem, a bizalmaskodástól! Nem ismerem önt, és ön még kevésbé ismer engem. – Klára azt hitte, hogy zavarba hozza a férfit, de az csak csúfondáros mosolyra húzta a száját. Hiába kéreti magát a lány, ő bizony kiugrasztja a nyulat bokorból.
– Kicsi Bimbó, tán csak nem haragszol? Hiszen már jó tíz év eltelt. Igazán megenyhülhetnél az irányomban.
Klára dühösen összehúzta a szemöldökét. Tíz éve látta Rudolfot utoljára. Katonai iskolába küldték a fiút, aki egy levelet hagyott neki az édesanyjánál, melyben arra kérte, találkozzanak pirkadatkor az erdei tónál, a holdsarló alatt. Ő balga!
Ott várta a fiút egész délelőtt, de az csak nem jött. Cserben hagyta. Nem volt magyarázat, nem jött levél. Tizennégy éves volt akkor, a fiú tizenöt. Civakodások és csínytevések talaján szökkent szárba a szerelmük, aminek Rudolf hátat fordított. Dél tájékán Klára otthagyta a tavat. Nem sírt, nem nézett hátra. Örökre kulcsra zárta szíve kapuját, és többé senki előtt nem nyitotta meg. S most idejön ez a férfi, és azt kéri tőle, hogy emlékezzen? Mire? Anno búcsú nélkül eltűnt: ami neki csínytevés volt, abba ő majdnem belerokkant. Klára odacsörtetett az asztalhoz, s lekapta róla az első keze ügyébe akadó mérőszalagot.
– Ide álljon az ezredes úr, s tárja szét a karját.
Hangja pengeélesen csattant a hirtelen beállt csendben. Rudolf úgy tett, ahogy a lány kívánta, s Klára nekilátott levenni és feljegyezni a méreteit. Vágni lehetett volna a szobában a feszültséget, de aztán az ezredes nem bírta tovább, s újra megszólalt.
– Kicsi Bimbó, meg tudom magyarázni... – kezdte, de a lány felcsattant.
– Ne nevezz így! Nincs jogod hozzá!
Klárát magát is meglepte keserű kirohanása. Azonnal elfordult, hogy a férfi ne láthassa kibuggyanó könnyeit. Azokat a könnyeket, amelyeket soha nem sírt el. Rudolf nem hagyta magát, utánament. Ellágyult, ahogy meglátta a Klára arcán végigcsorgó könnyeket. Átölelte, amivel Klárát annyira meglepte, hogy az nem tudott tiltakozni. A benne kucorgó kislánynak jólesett az elveszett fiú közeledése, végül mégis győzött a Jéghercegnő. Minden erejét összeszedve eltaszította magától a férfit. Dacosan a szemébe nézett.
– Viszlát! – mondta, s azzal sarkon fordult. Szélsebesen megindult kifelé a szűkössé vált helyiségből.
– Odamentem aznap... – még hallotta a férfi hangját. – Ott voltam a tónál. Vártam rád, de helyetted az anyád jött. Elolvasta a levelemet. Azt mondta, hogy nem ítélhetlek örök várakozásra. Hisz még az sem volt biztos, hogy egyáltalán visszatérek… Azt mondta, el kell hogy engedjelek, jogod van a boldogságra. Egészen ma reggelig azt hittem, hogy már családod van. Amikor ideértem, az első utam a házatokhoz vezetett. A szomszédtól tudom, hogy édesanyád és édesapád meghalt a háborúban. Ő mondta, hogy nem mentél férjhez, és itt dolgozol.
Klára hallgatott. A magyarázat egyszerre törte össze a szívét – s gyógyította be a régi sebeket. El sem tudta képzelni, miért mondott ilyeneket az édesanyja. Miért kárhoztatta örök boldogtalanságra? Miért vette el tőle az egyetlen férfit, akit valaha szeretett? Az a fajta nő volt, aki életében egyszer szeret, s nem tűri a vereséget. Most össze volt zavarodva, nem tudta, mit gondoljon, érezzen. Mélyet sóhajtott, s kilépett az ajtón. Rudolf nem ment utána, Klára csak a háta mögül hallotta a férfi hangját.
– Adj esélyt, hogy bebizonyítsam, sohasem felejtettelek el! Találkozzunk ott, ahol minden véget ért. Pirkadatkor a holdsarló alatt.
A férfi ezután elhagyta az épületet, Klára pedig egyedül maradt a gondolataival. Gombóc volt a torkában. Fogta a seprűt, és felsöpörte a padlóra hullott anyagdarabokat, majd elrendezte a szabásmintákat, elegáns sorokba rendezte a méterárut. Amikor végzett, kellemes fáradtság vett rajta erőt, de nem csillapodott a lelkében dúló vihar.
– Te lány, már réges-rég lejárt a munkaidőd. Eredj haza, s pihenj! Holnap zárva leszünk, dolgom van. Szabadnapot kapsz! – kiabált nagy hangon az asszonyság.
Klára nem akart hazamenni, nem akart gondolkodni, s még kevésbé akarta meghallani a szirénhangokat, melyek arra csábították, hogy kimenjen a tóhoz. Az igazság az, hogy félt. Félt, hogy a történelem megismétli önmagát. Félt, hogy a szívébe újra remény költözik, s végül újra csalódni fog. Még egyszer nem bírja ki, ha összetörik a szívét.
– Hallod, amit mondtam, te lány? Tán csak nem a jóképű ezredes körül járnak a gondolataid? – Klára erre már felkapta a fejét. Bár félig siket az asszonyág, de azt meg kell hagyni, szeme akár a sasé. A figyelmét nem kerüli el semmi.
– Ne haragudj, néném. Már indulok is, csak kissé elkalandoztam. Hogy képzeli, hogy az ezredesre gondoltam? Éppen azon méláztam, hol is felejtettem a könyvem.
Klára hárítását az asszony mindentudó, gúnyos mosollyal fogadta. Klára elszaladt a könyvért. Kezébe vette, magára kanyarította a fogason lógó köpenyét, fejébe tűzte az asszonyságtól kapott kacér kis kalapját.
Megindult az éjszakai lámpák világította úton. Sokszor dolgozott késő estig, megszokta már az éjszaka fényeit, kifejezetten megnyugtatónak találta. Kivéve most. Nem élvezte a mezei virágok illatát, a madarak csicsergését... Egyre csak az elkövetkező hajnalra gondolt. Győzködte magát, hogy pórul fog járni, szíve mélyén azonban találkozni vágyott a férfival.
Hazaérve rögvest befeküdt az ágyába, és várta, hogy elnyomja az álom. Egész éjjel forgolódott, hánykolódott, révetegen az ablakot nézte. Amikor végül az éjszaka sötétje ritkulni látszott, úgy pattant ki az ágyból, mintha puskából lőtték volna ki. A szíve vitte, nem a lába; rohant, hogy elérje a pirkadat első sugarait. Rohant, hogy a tóhoz érjen. A férfi már várta. Az előző napi ruháit viselte, mintha egész éjjel kint álldogált volna, nehogy elszalassza a találkozót. Amikor megpillantotta a közeledő lányt, széles mosoly terült szét az arcán.
– Eljöttél! Eljöttél! – kiáltott fel megkönnyebbülve.
– Rudolf! – zokogott fel a lány.
S akkor, annyi év után, feltört belőle minden elfojtott érzés, düh, szerelem, csalódottság. Szíve szaporán vert. Az a rengeteg el nem sírt könny most patakokban folyt a szeméből. Végre ott volt, ahol mindig is lenni szeretett volna: a férfi ölelő karjai közt.
