Margaret Atwood kanadai írónő mondta: „A változókor egy rövid életszakasz, amikor eldöntheted, mi legyen ezután a férfiakkal.” Nincs ennél jobb definíció.
Nem lehet megmondani, mikor kezdődik, mert az időpont minden nő esetében más. Van, akit a metróban önt el a hőhullám, pedig december van. A másik nő sírva fakad a moziban, pedig nem szokott elérzékenyülni. A harmadik pattanásos lesz, a negyediknek hullani kezd a haja. És van, aki felébred hajnali négykor, pedig mindig éjfél után kerül ágyba.
Ha csak egy tünet jelentkezik, azt mondjuk: agyondolgoztam magam. Aztán elérkezik az a nap, amikor rá kell döbbennünk, hogy elkezdődött a változókor. Föl-le ugrál a hormonszint, s az ember igyekszik nem kizuhanni a körhintából. Valami úgy van, mint régen – és valami egészen másképp.
A másképphez sokszor a férfiak tartoznak. Ők nagyrészt semmit sem sejtenek. A feleségük menstruál (néhanap), még mindig vonzó, győzi a munkát, megy minden a régi kerékvágásban. „Változókor? Minket az nem érint”.
Csakhogy, uraim, bizony érint. Nem is kicsit. A változókor előtti időszak (amikor először marad ki a menstruáció) kritikus a férfiak számára. Ugyanis nagyon valószínű, hogy a következő forgatókönyv fog megvalósulni:
Milyen volt fiatalon? Megismerkedtek egy nővel, beleszerettek, egy ideig kettesben élvezték a szabad életet, utazgattak, ilyesmi. Aztán megszülettek a gyerekek. Egyszeriben semmire se volt idő. Ahogy a családi életet beállítottátok az elején (sokszor az otthon látott minta alapján, miszerint „a nő mindent kibír”), úgy működött az elkövetkező tíz, tizenöt, esetleg húsz évben.
De most az élet megnyomta a „szünet” gombot. A feleségetek egyszeriben nem olyan, amilyen korábban volt. Nem bízhat meg a testében, nem tetszik magának a tükörben, nem olyanok az idegei, mint azelőtt. Azon töri a fejét, hogyan tovább. Mivé lett az évek alatt? Hová tűnt az a lány, aki egykoron volt? Azzá lett, akivé lenni akart? Hű maradt önmagához? Érdekli még a munkája? Nem kellene valami egészen mással foglalkoznia? S a legfontosabb kérdés: nem valaki más oldalán kellene lennie? Igen, ez van. A változókor előtt a legtöbb nő nem gyászol, hanem gondolkodik és keres.
Azon gondolkodik, mire való az életében található sok dolog, mire valók az őt körülvevő emberek. Mit jelentenek neki. Arra gondol, hogy a férje inkább teher, semmint társ. Nem jól van ez. Miért tartana maga mellett egy öregedő gyereket, amikor most már repülhetne, szabadon, akár a madár? Amikor életében először inkább ember lehetne, nem csupán nő? A statisztikák kimutatták, hogy a legtöbb házasság a 45. és 49. életév között bomlik fel, és a válókeresetek többségét nők adják be. Nehéz elválni, amikor még kicsik a gyerekek, és a nők csak átevickélnek a megfázásokkal, szülői értekezletekkel, gyerekkori nyűgökkel teli napokon. De most, amikor a gyerekek már felnőttek, a nő végre lélegzethez juthat. Tíz percnél több időt is szánhat magára. S közben azt is látja, hogy elvált barátnői hogyan kivirágoztak!
Tehát, kedves férfiak, ébresztő, ha azt veszik észre, hogy a feleségükkel „történik valami”! Mert már semmi sem lesz olyan, mint régen. Vagy sikerül új alapokra helyezni kapcsolatukat a feleségükkel, vagy… Nem akarok ijesztgetni senkit, de a változókor után egy nőnek nincs oka arra, hogy együtt éljen valakivel, aki többet vesz el, mint amennyit ad. Mert a nőnek végre alkalma nyílik a saját életét élni – egy olyan életet, amilyenre mindig is vágyott. Ez a pillanat észrevétlenül jön el, ezért tartsák nyitva jól a szemüket!
