A jól működő családok nagyon sokfélék lehetnek, és kevésbé hasonlítanak egymáshoz, mint azok a családok, amelyek nem jól működnek. Mi következik ebből? Határozottan kifizetődő, ha a saját megérzéseinkre hagyatkozunk, hiszünk magunkban, és nem hagyjuk, hogy a kívülállók véleménye és különféle kézikönyvek tanácsai befolyásoljanak a nevelésben.
Az elején minden rendben levőnek látszik: a kisbaba vágyik anyja közelségére, és teljes mértékben rá van utalva a gondoskodására. Már ebben az időszakban megtörténhet, hogy az anya túlságosan kötődik gyermekéhez, és unos-untalan azon töpreng, milyen a helyes bánásmód… (Bizonytalanságát a kisgyermek ösztönösen megérzi.) Vagy: az anya szülés utáni depressziótól szenved, és a legrosszabb anyának tartja magát a világon.… (A gyerek ezt is megérzi – mint minden egyensúlyhiányt.)
Pedig felesleges ennyit töprengeni és tépelődni. Idővel az egészséges anya–gyerek kapcsolat (ez az apára is vonatkozik!) megállapodik valahol – a középúton. Kiegyensúlyozódik. A túl szoros kötődést kölcsönös függőségnek is nevezhetjük. A másik szélsőség a hideg, parancsuralmi kapcsolat, amelyben a gyerek szót fogad, de az anyát, apát nemigen érdekli, hogy gyermeke milyen természetű, s hogy boldog-e. Azonban (mint ahogy fentebb írtuk) ahogy az életben legtöbbször lenni szokott, az arany középút a helyes. Az egészséges közelség, ugyanakkor a megfelelő szabadság, hogy a gyermek saját hajlamai szerint fejlődhessen.
Környezetünkben naponta találkozunk a nevelési tévutakkal. Ez nem is csoda, hiszen a nevelési elvek az utóbbi ötven évben alapvetően megváltoztak. Sokszor egymásnak tökéletesen ellentmondó elvek váltogatták egymást. A hatvanas évekig mind nálunk, mind a világ más országaiban (a lelki higiénia és helyes nevelés érdekében) azt tanácsolták az anyáknak, hogy ne nagyon dédelgessék, ne ajnározzák a gyermekeiket, hagyják sírni őket az etetés idején kívül – ami természetesen teljesen rendszeres és pontosan meghatározott időpontokban történt. Ezt az elvet forradalmi újításként elsőnek John Bowlby angol pszichológus tagadta. Kemény kritikával illette a hagyományos angol nevelési elveket, amelyek kifejezetten ridegek voltak, és eredményeképpen nagyon ambiciózus, de belsőleg bizonytalan emberek nőttek fel.
Az angolszász világban a tekintélyelvű nevelési módszert a Benjamin Spock-féle liberális nevelési elvek váltották fel. Noha az amerikai gyermekorvos nem azt ajánlotta, hogy a gyermekek abszolút szabadságot élvezzenek, a szülők mégis így értelmezték tanácsait – és sokszor saját elpimaszodó gyerekeik áldozataivá váltak. (Az ő tanácsai alapján nevelték fel Amerikában a hippinemzedéket.) Hazai pszichológusainknak is vannak tapasztalataik ezzel kapcsolatban. Nálunk is sok sérült gyermek került lélekgyógyászhoz: a háttérben általában mindig a despotikus apa állt, aki lelkileg megnyomorította gyermekét.
A 80-as években viszont már a túlzott engedékenység okozott nevelési, magatartási gondokat az iskolákban. (A gyereknek mindent szabad, mindenre joga van, mert még csak gyerek! – hangoztatták a liberális nevelés hívei.)
A helyes út tehát nem a „vagy-vagy” elv mentén vezet. Ha a kényeztetés van túlsúlyban, azaz az anya agyondédelgeti gyermekét – miközben nem vár el tőle semmit, a gyermeknek szinte semmi kötelessége nincs –, akkor a gyermek elkényeztetett lesz. Képtelen teljesíteni a rárótt feladatokat, a munka nem szerez neki örömet, nem motiválja, s ha mégis rákényszerítik ezek elvégzésére: egyszerűen megbetegszik. Ha viszont a túlzott szigor érvényesül, ha nincs pardon, sem pihenés: a gyermek szintén betegséggel reagál.
A gyermek mint kábítószer
A huszonkilenc éves Anna példája ékesen bizonyítja, milyen nehéz kievickélni a túlzottan szoros anya–gyermek kapcsolatból.
– Az édesanyám kezdettől fogva betegesen ragaszkodott hozzám. Úgynevezett „várva várt gyerek” voltam. Én is minden gondolatomat megosztottam vele, mindent megtárgyaltunk. Csak akkor jöttem rá, hogy valami nincs rendben velünk, mikor külön lakásba költöztem a barátommal. Akkor kezdett romlani a helyzet, amikor már pár hónapja külön éltünk. Mindennapossá váltak a szemrehányó telefonok, irreális témákon vesztünk össze. Csak később döbbentem rá, hogy anyám úgy érezte: élete kiürült. Eleinte minden héten hazalátogattam. De anya azt akarta, hogy az egész napot vele töltsem. Tavalyelőtt elhatároztam, hogy változtatok. Egyre ritkábban mentem haza, bár a kínok kínját álltam ki – kegyetlenül furdalt anyám miatt a lelkiismeret, gonosznak éreztem magam. Ez nyolc éve történt, és Anna csak most kezdi szabadnak érezni magát. – Amikor anya szemrehányó SMS-eit olvasom – erről talán sohase fog leszokni –, már tudom, hogy semmi baj, egyszerűen ilyen a stílusa. Bizonyos értelemben zsarol, hogy vegyem már észre őt is. Igazság szerint jól elvan nélkülem. Már nem a családi béke végett járok haza – akkor megyek, amikor kedvem van hozzá. Már nem tekintem kötelességnek ezeket a látogatásokat.
A hideg és ambiciózus anya
Szívtelen anya, aki láthatóan elhanyagolja a gyermekét, nem sok van. Gyakoribb az eset, amikor az anya a saját elképzelése szerint igyekszik irányítani a gyermekét, tekintet nélkül arra, hogy a gyermeknek ezzel használ-e, vagy sem. Elég gyakran előfordul az is, hogy a szülő a gyermekére vetíti rá saját meg nem valósult álmait, sőt félelmeit, feszültségeit.
– A szülők tudat alatt azt várják el gyermekeiktől, ami nekik nem sikerült, vagy nem adatott meg – mondja a pszichológus. – A szülő ezzel elszívja a gyerek erejét.
Olyan is van, hogy az anya szabadon engedi ugyan a gyermekét, de nem adja meg neki a biztonságot, a stabil hátteret, nem úgy viselkedik, mint a hagyományos mesebeli édesanya, aki mindig szeretetteljesen nagyra értékeli gyermeke sikereit.
– Az én édesanyám soha nem kényeztetett engem – mondja Juli. – Soha nem dicsért meg, és ha valamilyen problémámmal hozzá fordultam, mindig azt mondta, ne beszéljek butaságokat, inkább menjek és tanuljak. Akkor megfogadtam, hogy én majd egészen más viszonyban leszek a gyerekeimmel. Csakhogy éppen most serdülő gyerekeimmel én se vagyok képes beszélgetni: attól félek, hogy belegázolok a magánéletükbe. Nem beszélgetünk, nem tudok róluk semmit.
Ez a hozzáállás egyébként – mármint hogy pont ellenkezőleg neveljük a gyerekeinket, mint ahogy minket neveltek – néha sikeres is lehet. A huszonnyolc éves Edit meséli:
– Az édesanyám nem tudott bánni a pénzzel. A szüleim a polcon tartották a pénzt egy pohár alatt. Mindenki innen vette el a szükséges összeget. Amíg volt ott pénz, számolatlanul költekeztek. Amikor elfogyott, és a fizetésig még hosszú volt az idő, a hét szűk esztendő következett. Amikor megjött a fizetés, minden kezdődött elölről. Már első osztályos koromban sem értettem, hogy a szüleim miért nem osztják be a pénzt egész hónapra. Most, felnőttkoromban én túlzott óvatossággal kezelem a pénzt. Takarékos vagyok, mindig hagyok tartalékot, nem szórom el a fizetésemet.
Kicserélt szerepek
Mindenki ismeri azt a kellemes érzést, amikor gond esetén felhívhatja az édesanyját. De mi történik akkor, amikor az édesanya kerül a gyermek szerepébe, amikor ő szorul támogatásra? Mennyi időt és törődést kell a gyermeknek a szülőjére áldoznia, mennyire kell hálásnak lennie? Mivel tartozunk a szüleinknek?
Ezekkel a kérdésekkel találta szemben magát Vera, akit erős kötelességtudásra neveltek.
– Falun nőttem fel, az édesapám a szövetkezetben dolgozott, szigorú napirendje volt. Öt órakor kelt, az ebédnek pontban tizenkettőkor az asztalon kellett lennie, s aki nem tartotta be a parancsait, annak jaj volt. Ez nem azt jelentette, hogy nem szeretett bennünket, hanem azt, hogy akkurátus ember volt, s mindennek az ő személye körül kellett forognia. Ez az erőszakos magatartás később megbosszulta magát. Nem vette figyelembe, hogy egy csomó jelent meg a mellkasán, nem volt hajlandó orvoshoz menni. Egy év múlva meghalt tüdőrákban. Az édesanyámban egy világ dőlt össze. Egyedül maradt a házban, hiszen én már évek óta a városban laktam a családommal, és a nővéremnek szintén megvolt a maga élete…
– Akkoriban kezdett kínozni a lelkifurdalás. Törődöm-e eleget az édesanyámmal? Minden héten meglátogattam – természetesen a családommal együtt. Eleinte szívesen, később egyre kisebb lelkesedéssel. Az édesanyám újabbnál újabb kívánságokkal állt elő: most ültessek fát a kertben, most vásároljak be neki, most vegyek ezt vagy azt. A családom türelme kezdett elfogyni. Mit talált ki már megint? Miért nem törődik vele a testvéred is? Miért van minden a te válladon, amikor a nővéred ott lakik tőle pár lépésnyire? Ilyen szemrehányásokat kell hallgatnom minden utam előtt. A helyzet azóta sem változott. Szüntelen az az érzésem, hogy nem foglalkozom eleget az anyámmal, szörnyű érzés ott hagyni az üres lakásban, egyedül.
– Naponta felhívom telefonon, mindenről beszámolok neki, felírom, mit kell vennem, a leglehetetlenebb ajándékokkal halmozom el, hogy legyen valami öröme, ha már nem lehetek mindig vele. Elismerem, hogy ez a törődés nagyon igénybe vesz. Hetente több száz kilométert utazom: szombaton kitakarítok az édesanyámnál, megfőzök, aztán rohanok haza, hogy az otthoni munkáimat is elvégezzem, aztán menjek munkába. A lányom már aggódik, hogy meddig fogom ezt bírni. Fél, hogy a sok munkában tönkremegyek. Lehet, hogy igaza van, de engem állandóan hajt, hogy meg kell mutatnom az édesanyámnak: olyan lánya van, aki miatt nem kell szégyenkeznie.
Pedig le kellene állni ezzel a hajszával, és egy kicsit át kellene értékelni a helyzetet. Hiszen ugyanabba a hibába eshetnek a gyerekek is szüleikkel szemben, mint annak idején a szülők a gyerekeikkel szemben. Nem szabad elkövetni ugyanazokat a hibákat.
Otthon maradjon-e az édesanya (apa) a kisgyermekével, vagy ne?
Az anya–gyermek kapcsolatnak megvan a maga dinamikája. A gyermek minden tekintetben belülről kívülre születik. Először kikerül az anyaméhből, azután úgy tizennyolc éves korára kikerül a családból. A gyerek az anyából jön, az apához és a többi személyhez viszont megérkezik. A szülőtől való leválásnak természetes tempóban kell bekövetkeznie. Legalább hároméves koráig a gyermeknek joga van a szülő közvetlen közelségére. Bár ez az időpont is individuális. Ha a gyermek nagyobb megrázkódtatás nélkül elvan a szülő nélkül, a szülő nyugodtan munkába állhat. De fel kell készülnie arra, hogy ha a helyzet megváltozik, esetleg vissza kell térnie a gyermekéhez.
Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a gyerekek számára a legfontosabb „környezeti tényező” a két szülő: az édesanya és az édesapa. Ők azok, akik tehetnek azért, hogy gyermekeik adottságai teljes mértékben kiteljesedjenek vagy elsorvadjanak. Mert ahogy javítani lehet, úgy rontani is. Születhet a gyermekünk kiváló rajztehetséggel, ha nem figyelünk fel erre! Lehet fejlett ritmusérzéke, kiváló hallása, jó humorérzéke, nyelvérzéke, kiváló logikai képessége, lehet kommunikatív, filozofikus és még annyiféle, ha mi nem azt vesszük észre, s nem azt fejlesztjük, ami benne leginkább fejleszthető!
Éva gimnazista. Pályaválasztás előtt áll, és pedagógus szeretne lenni. Miért? Mert imádja a gyerekeket, mert szeret velük játszani, élvezi, ha elmagyarázhat nekik valamit, és elbűvöli az iskola világa. De az édesanyja ragaszkodik hozzá, hogy a közgazdasági egyetemre jelentkezzen. Ezer oka van rá. Mindannyian könnyűszerrel tudnánk a pedagóguspálya ellen érvelni, csak éppen Évát hagynánk ki a számításból. A diáklány minden tárgyból kiváló, csak matematikából négyes. Ez a négyes pedig nagy valószínűséggel kevés lesz ahhoz, hogy sikeresen felvételizzen. Ha győz az édesanyja akarata, gazdagabb lesz egy kudarcélménnyel. Ha mégis felveszik, és közgazdász lesz, lehet, hogy megtalálja a helyét, de könnyen előfordulhat az is, hogy egész életében a statisztikai adatok kínozzák majd. Nem lesz kiváló tanár, hanem csak egy közepes közgazdász. És boldogtalan ember. Egészen biztosan nem javított kiadás!
Tünde már anyaként figyeli önmagát. Tudja, hogy gyerekkorában édesanyja aggodalmaskodó megjegyzéseitől szenvedett leginkább. Mindentől meg akarta védeni, ezért nem próbálhatott ki semmit, amire vágyott volna.
– Nemcsak ugyanazzal a hangsúllyal, de még ugyanazokkal a szavakkal is szólok rá a fiamra, ha felvesz a földről valami piszkosat – meséli. – Úgy csattanok fel, mintha valami főbenjáró bűnt követett volna el. Ha nyugodt vagyok, akkor ezt a problémát normális szavakkal el tudom intézni, de ha valami bánt, ha nem vagyok jó lelkiállapotban, akkor kibújik belőlem a saját anyám, és a meggyőződésem ellenére cselekszem. Mégis azt gondolom, hogy ez a tudás segít engem abban, hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, amelyeket az édesanyám.
– Az a szülői akarat, hogy „az én gyerekemnek valakinek kell lennie”, talán a legpozitívabb dolog a világon – vélekedik a pszichológus. – Ez a fejlődés motorja. De ha a szülői elvárás túl nagy, akkor olyan teherré válhat, amibe a gyerek belerokkan. Egyébként „javított kiadásnak” sem könnyű lenni.
Mert az az érzés, hogy én több vagyok, mint a szüleim, bűntudattal társulhat, hiszen van benne valami a legyőzés, a felülkerekedés érzéséből. Ezért leginkább a szüleinkhez hasonló emberek szeretnénk lenni, és többnyire azok is leszünk. Sem többek, sem kevesebbek náluk.
– Ezért is nehéz jobb embereket nevelni, mint amilyenek mi vagyunk. De sikerülhet, ha képesek vagyunk a gyerekre figyelni, ha hozzá mérjük a feladatokat. Szükséges ehhez némi rugalmasság is. De az is, hogy egészen pontosan tudjuk, mit szabad, és mit nem, és hol húzzuk meg a határt. Manapság már a második generáció nő fel úgy, hogy nincs egészen tisztában ezzel. Ezért történhet meg, hogy a tanár együtt sörözhet a nyolcadikos diákjaival, és megengedheti, hogy sírás közben tizennégy éves kamaszok vigasztalják. Mintha a tekintélyelvű nevelési stílusban csalódva átestünk volna a ló túlsó oldalára. Ezért nem jó az sem, ha tökéletesen az ellenkezőjét tesszük annak, amit a szüleink tettek velünk! Ha nekünk minden tilos volt, és ezért a gyerekünknek mindent megengedünk, rossz úton járunk. Mert a gyerek követelődző lesz, akinek a szülei nem adják meg a biztonság érzését, hiszen soha nem tudhatja, hol a határ... Ne essünk hát túlzásokba! Elég, ha figyeljük önmagunkat, és örökösen csiszolgatjuk nevelési módszereinket.
Nehéz nevelni – jól nevelni. Sokan vagyunk, akiknek a gyerekkorában a kelleténél kevesebb jutott szeretetből, figyelemből. De érezhetjük úgy is, hogy sokkal többet kaptunk ugyanezekből, ránk telepedtek vagy túlszerettek minket, pedig jóval kevesebbel is beértük volna. Vagy sokat vertek, szidtak, megaláztak bennünket, vagy túlértékeltek, és ezért sokat követeltek tőlünk. Ilyenkor gondolkodunk el azon, milyen jó lenne, ha nem ismétlődne meg ugyanez.
