Meséljek én is, kedvesem? Hát akkor helyezze magát minálunk kényelembe! Észrevette-e, hogy visszájára jár ez a világ?
Azelőtt úgy segítettük egymást, ahogy tudtuk. Pláne családon belül. Eljártunk egymáshoz, ha sok volt a munka, végtére jól is esett, mert dolgoztunk is, együtt is voltunk. Isten tudja, hogyan csináltuk, de az ilyesmire mindig volt időnk, a köteles munkavégzés ellenére is... Azelőtt, ha gyermek született a családban, s a fiatalasszonynak dolga volt, bátran rábízhatta a kicsit arra, akinek éppen volt ideje, de még a szomszédasszonyra is. Higgye el, senkinek eszébe sem jutott, hogy pénzt kellene adnia vagy kapnia érte, de még megköszönni sem igen kellett az ilyen segítséget, ez olyannyira természetes volt.
Most a mindenható helyen a pénz áll, mindenki mindenben a maga hasznát nézi, és a lelkiismeret, amely annyira sincs jelen az emberek szívében, mint amikor az élő Istent megtagadtatták, nem emelkedik e történetesen érvényes életforma fölé. Ma az emberek a másik kifizetésében gondolkodnak, nem a kölcsönösségben. Akinek segítség kell, az munkáltatóként lép fel, az meg, aki szíve szerint amúgy is segítene, amannak a szolgájává, cselédjévé válik.
Karácsony után azzal jön az én unokám, elvállalnám-e két gyermekének vigyázását, amíg ő dolgozni jár. Mondom neki, menj csak kedves, el lesznek itt énnálam az ikrek. És már jó előre tervezgetek, mit fogok majd főzni nekik, merre viszem őket sétálni. Az apussal együtt készülődtünk, örültünk, hogy jönnek, mert amúgy nem igen hozzák el őket, nincs idejük rá. És amikor elérkezik a munkába menés ideje, azt mondja az én unokám:
– Tudod, nagymama, én ezt nem ingyen gondoltam ám! Megfizetem, mert a német cég, amelynek az üzleteit kötöm, jól fizet.
– Te csak hozd a gyerekeket, mással ne törődj, majd megleszünk valahogy – mondom, és közben jót nevetek magamban azon, hogy engem ez a lány meg akar fizetni.
Szóval jöttek a dédunokák. Amíg hidegebb volt, benn játszottunk velük a házban, legóztunk, mesét olvastunk, kalácsot, rétest sütöttünk. Okosak, aranyosak ezek a kicsik. Három és négy között vannak, ilyenkor a legkedvesebbek, nem is lehet őket nem szeretni.
Eltelik a hónap, s az utolsó napján, ahogy az ikrek az anyjukkal elmennek, borítékot találok a kredencen. Benne van a gondozásért járó pénz. Fogom a telefont, hívom az unokámat, kérdezem, hogy ezt meg hogy képzeli.
– Ugyan már, nagymama! Mi az, hogy te ezt nem így gondoltad? Hiszen nincs pénzed! Különben, ha nem akarod, nem terhellek vele, majd alkalmazok valakit. 70 koronát számítottam óránként. Remélem, nem kevesled?!
Azzal fejezzük be a csevegést, hogy ezt a dolgot majd megbeszéljük. Teszek-veszek egymagamban, közben állandóan visszacseng a fülemben a lánynak az a kijelentése, hogy nekem nincs pénzem. Töröm a fejem: ezt meg honnan szedhette, hiszen én soha nem panaszkodtam se neki, se másnak...
A férjemmel nyugdíjasok vagyunk. Akkoriban még volt egy kis asztalosműhelyünk is itt az udvarban. Ebben az apus régi hangszereket javított, ez volt az ő szórakozása. Nagyon szerette, amikor a már-már tönkrement hegedű vagy a nagybőgő újra a régi hangján szól. Ez is hozott némi pénzt a konyhára, igaz, nem sokat, mert a hangszerjavítás lassú, nem kifizetődő, bíbelődő munka. De van nekünk emellett üvegházunk is itt a kertben, ebben muskátlikat nevelek, s innét tényleg van a nyugdíj mellé pénzünk. Kell is legyen, mert nagy a család, négy gyermekünk van, hat unokánk, s már itt vannak a dédunokák is. Mi úgy vagyunk, hogy észrevesszük, meglátjuk, ha valamelyikük szűkölködik, vagy nem telik nekik valami fontos dologra. Aztán hol az egyiknek adunk, hol a másiknak. Emide szárnyas zongorát, amoda pénzt a vállalkozáshoz. Éppenséggel adtunk mi ennek a lánynak is, mikor külföldön tanult...
Megszólal a csengő, félbeszakít a gondolataimban. Nyitom az ajtót, és a borús kedvem máris átcsap az ellenkezőjébe. Hogyne, amikor ott áll az ajtóban az én drága kisebbik fiúunokám. Kis időre jöhetett csak, mondja, másnap már utazik is vissza Prágába, ahová egyetemre jár. Hosszan beszélgetünk, sétálunk az üvegházban, megnézi az apust a műhelyben. Búcsúzáskor a borítékot belenyomom a kezébe, mert tudom, a szülei nem igen bírják, és pénz hiányában át kéne dolgoznia jó néhány éjszakába nyúló délutánt.
Az apus egyáltalán semmit sem tud a borítékról. Úgy vagyok vele, hogy nem is kell tudnia, csak morgolódna érte.
Korán jött a tavasz, az ikrekkel egyre többet sétálgattunk. Ha tehettem, ebéd után kivittem őket a gyermekparkba is. Az anyjuk egy alkalommal korábban végzett, és odajött a parkba a kicsikért az ő barátnőjével. Átölelte a gyermekeit, engem óvatosan megkerült, de nem érintett meg, nem csókolt meg, ehelyett ujjával felém bökött, és azt mondta a másiknak: a bébiszitter.
Képzelheti, azon az éjjelen én semmit nem aludtam. Forgolódtam, hánykolódtam, bizonygattam magamnak, hogy a szó más összefüggésben hangzott el; valahogy úgy, hogy ,,most a nagymama a bébiszitter“. Egészen biztosan így volt, másként nem lehetett.
Az én unokám, aki rengeteg időt töltött nálam gyermekkorában, énrám nem mondana ilyet. S mire megvirrad, mindebben annyira biztos vagyok, hogy a dolgot többé föl sem említem.
Jó hangulatban eltelik néhány nap, s azzal áll elő az unokám, hogy inkább én mehetnék át reggelenként őhozzájuk. Belátom, könnyebb lesz neki, ha nem kell az ikreket az ágyból fölrángatnia. Ráállok a dologra. Másnap, ahogy a szülők elmennek, ott maradok a két gyermekkel a lakásban. Készítem a reggelit, egyszer csak hallom, hogy valaki kulccsal matat a zárban. Kilépek az előszobába. Nyílik az ajtó, és egy idegen nő áll a küszöbön. Nem értem a helyzetet, kérdezem, kicsoda, mit akar. Erre a hölgy illedelmesen bemutatkozik, és elmondja, hogy ő a bejárónő. Otthonosan mozog a lakásban, gyorsan átöltözködik, és dolgozni kezd. Elindítja a mosógépet, bejön a konyhába, mosogat, fölmossa a követ, kitakarítja a fürdőszobát, majd megkérdezi, hogy a porszívót bekapcsolhatja-e.
Elnézem ezt a nőt, eszembe jut róla az anyám. Férjhezmenetele előtt, a két háború között ő is cselédlány volt Kassán egy polgári családnál. Sokat mesélt életének erről az időszakáról. A család nagy életet élt, sokszor érkeztek hozzájuk vendégek, még a messzi Angliából is. Mivel ezekről a vendégségekről sokat hallottam, a házat iskolás koromban az angol királysággal azonosítottam. Valahogy úgy képzeltem, hogy a ház maga a királyság, s benne a cselédszoba, amelyben az én anyám lakott, a gyarmat. Nézem ezt a nőt, és arra gondolok, hogy a pénz világa újra előhozta ezt a réteget. A hirtelen meggazdagodó polgárságnak megint szüksége van cselédségre, csak épp most másképp nevezik – háztartási alkalmazottnak, bébiszitternek, bejárónőnek –, de a lényegen ez semmit nem változtat.
Délután nem állom meg szó nélkül, és megkérdezem az unokámat, hogy is van ez őnáluk.
– Jaj, nagymama, nem kéne mindenen kiakadnod! Mára már elmúltak azok az idők, amikor egy „rendes“ családban csakis saját kezűleg lehetett boldogulni. Hidd el, ezt egyre többen így csinálják. Hogy ez nem fejlődés? Már hogyne lenne az! A nőkre háruló sok-sok feladattól ma már nem kell tönkremenni. Elég megszervezni, és az élet magától összerázódik... No, ne vágj már ilyen pofát! A lakásomat hetente kétszer végignyalja a bejárónő. No, és akkor mi van? Egyedülálló, gyermekei vannak, jól jön neki a pénz a segély mellé. Különben mehetne éjszakázni, mert más munka nincs nagyon. A férjem is, én is jól keresünk, megengedhetjük magunknak... Nekem is jó, neki is jó. Ha nem így lenne, nem csinálná. Akkor meg mi a baj?
Azt, hogy mi a baj, úgysem tudnám elmondani. Bele se fogok, mert ezt vagy érzi az ember, vagy nem érzi. Otthon megnyugszom, és másnapra már abban sem vagyok biztos, hogy az ő helyében az én számomra tényleg elviselhetetlen lenne-e ez a könnyűség.
Reggel a postaládában megtalálom a gázszámlát. Az üvegház fűtése miatt egész rendes összeg áll rajta. A hónap végén másodszor is elveszem a pénzt. A következő hónap úgy telik el, hogy reggelente szaladok az ikrekért, de amikor tudom, hogy az anyjuk később megy dolgozni, nem sietek annyira. Viszem őket hozzánk, ráhagyom mindkettőt az apusra, én meg végzem a dolgom a palánták körül.
Egy másik leányunokám, akinek még valamikor a szárnyas zongorát vettük, szól, hogy egy koncert keretében a fővárosban szerepelni fog, s kér, az apussal mi is menjünk el arra a hangversenyre. Aznapra lemondom a gyermekgondozást. A bejárónő szívesen helyettesít, megoldódik a probléma. A hónap végén az unokám átadja a borítékot ezekkel a szavakkal: „Szólj, nagymama, máskor is, ha dolgod van, nehogy miattunk valamiről is lemaradj!”
Odahaza megszámolom a pénzt, és észreveszem, hogy kevesebb a megszokottnál. Odáig értettem, hogy levonta azt a pénzt, amikor nem voltam náluk, de ezen kívül még hiányzott belőle az előző borítékokhoz képest valami. Sokáig gondolkodtam azon, vajon hogyan is jött ki ez az összeg. Aztán rájöttem. Amikor tudtam, hogy később indul el hazulról, én is később mentem hozzájuk. Ő pontosan számon tartotta ezeket a félórákat.
Bejön az apus a műhelyből, és látja rajtam, hogy valami bajom van. Nem bírom tovább magamban tartani, mindent elmondok neki. Ő csöndben végighallgatott, meg sem szidott engem. Csak annyit mondott: „Úristen, hát hová fordul majd ez a lány, ha egyszer tényleg bajban lesz?! Mert a cselédeihez mégsem fordulhat az ember!” Elmúlik a nap, elmúlik a másik, s egy köteg pénzt hoz az öregember. „Eladtam a műhelyből a szerszámokat, mind az egész felszerelést. Nem volt nehéz – mondja –, már korábban többször is kérték. Eredj, add vissza nekik ebből azt a pénzt, amit elvettél. Köszönd meg, és mondd, hogy mi ezt elejétől kölcsönnek tekintettük... Mondd, hogy tovább ne számítsanak rád, elfáradtál egy kicsit. Fogd ezt a pénzt, és vidd. Mi meg vigyázzunk a gyerekekre, hogy köztük hasonló soha többé ne ismétlődhessen meg.”
Lejegyezte: Kucsora Ibolya
