Kedveském, mondja má meg nekem, mi az a kamaszkor? – kérdezte az egyszeri öreg néni a pszichológust. – Mer nekünk olyan nem vót… Hát valahogy így állunk. Míg déd- és nagyszüleink a gyerekkort követően, 13-14 évesen kénytelenek voltak felnőni, szüleinknek már kijutott a rózsás kamaszkor. Az én nemzedékem pedig nemhogy a kamaszkort is megélheti, hanem egyszerűen nem akar felnőni… A tudósok a kamasz- és felnőttkor közé kénytelenek voltak beékelni egy újabb, eddig ismeretlen korszakot: a fiatalkort.
Nem értem ezt a Laci gyereket! – morog az idős Miki bá 25 éves unokaöccsére. Miki bá egy kis üzletet vezet, és Laci nála dolgozik. Azaz csak dolgozgat: reggelente gyakran elalszik, félreszámolja a pénzt, elfelejti a rendelést. Laci ugyanis most épp újra szerelmes (havonta mindig valaki másba), és álmodozik. És amikor Miki bá rámordul, csak annyit mond: ne tessék rám haragudni, én még nagyon fiatal vagyok…
– Fiatal?! – dühöng Miki bá. – Én ezt nem értem! Nekem huszonöt évesen már három gyerekem volt, akiket el kellett tartanom! Jutott is volna eszembe ilyen úri módi, hogy „fiatal vagyok”! Ki hallott még ilyet?
Miki bá nincs egyedül Laci unokaöccse ügyével. Mi mindnyájan ismerünk olyan Lacikat, akik 25 évesen még mindig a boldog ifjúkorban élnek… Mint ahogy mindnyájunk számára ismerősen cseng Marcsi története is. Marcsi 28 éves, Berlinben írja doktori disszertációját, és éli a fiatal egyetemisták gondtalan életét. Idősebb szülei anno 10 éve egészen másképpen képzelték leányuk sorsát: azt remélték, Marcsi szép csöndesen elvégzi a Comenius Egyetemet, majd a családi hagyományokat folytatva gimnáziumi tanár lesz a kisvárosban, ahol élnek. (Nincs ennél jobb foglalkozás egy nőnek!) Az egyetemen megismerkedik egy „rendes fiúval”, akivel az ötödév végén összeházasodnak. Marcsi huszonnyolc éves korára tisztes családanya lesz, két gyönyörű gyerekkel…
Az öntudatos Marcsi élete azonban másként alakult – és az idősödő szülők idegenkedve figyelik. Marcsi nemrég férjhez ment egy német fiúhoz, valami „hosszú hajú figurához”, akinek „nincs tisztességes munkája”. Gyereket vállalni eszükben sincs. Jól elvannak az ösztöndíjukból, stoppal körbeutazták a világot. Ha elfogy a pénzük, legföljebb pár napig almát esznek – na és? Marcsinak még számos terve van: a doktori mellett hastánckurzusra és fotó-szakkörre jár.
– Érzem, hogy annyi minden van még bennem – mondja sokszor. – Még mindig keresem magam. Szeretném megtalálni az igazi Marcsit… Mikor édesanyja arra emlékezteti, hogy jól jönne már egy baba, és hogy vigyázzon, mert „kicsúszik az időből”, csak annyit mond: „Ugyan, anyuka! Még olyan fiatal vagyok!”
Az idősebb generáció nem tudja, mit gondoljon a Marcsikról. Jó ez, hogy harmincéves korában fogja megszülni első gyerekét? Ha folyton csak tanul, mikor fog dolgozni? Miből fog később élni? Miből fogják kiszámolni a nyugdíját? Számos nyugtalanító kérdés, amelyekre senki nem ismeri a választ, hiszen nincs rá precedens. Másrészt viszont Marcsi irigylésre méltó, hiszen majd kicsattan a boldogságtól. Elégedett, öntudatos életet él – diákformában… Van-e joga bárkinek is elítélni azt, ami ennyi boldogsággal jár? Csak csóváljuk a fejünket, és annyit mondunk: mostanában ilyenek a fiatalok.
Heni már harminc felé jár, és nemrégiben szült egy gyerekeket. Mikor a gyermek fogant, még együtt voltak élete párjával, csakhogy a terhesség alatt kiderült: a férfinek esze ágában sincs eltartani Henit. Heni azonban gyereket akart, hiszen már harmincéves! Elhatározta, ha törik, ha szakad, szülni fog. Jó őneki egyedül is. Szülei mindenben támogatták – és támogatják azóta is. Velük él, a nagy családi házban két szoba az övé. Heninek nincs más dolga, csak a szoptatás, a gügyögés, a babasétáltatás. Az anyukája bevásárol, megfőz, kivasal, kitakarít helyette. Ha arról van szó, férfit is fölhozhat… Persze, Heni anyukája nagyon örül, hogy gyermekét és unokáját is maga mellett tudhatja. Nem úgy az apukája, aki már nyugalomra vágyna, és a nyugdíjas éveit szeretné kiélvezni.
Mamahotel
Így nevezik a nyugati szakirodalomban azt a jelenséget, amikor a 25-30 év közötti fiatalok az anyukájuk szoknyáján élnek. Nagyszerű dolog ez a fiatalok számára: felnőtteknek kijáró jogok és lehetőségek, nulla felelősség és házimunka. Vajon pozitív vagy negatív jelenséggel állunk szemben? Miért alakult át így a társadalom, miért változtak meg a fiatalok?
– Manapság a fiatalok valóban később hagyják el a szülői házat, később válnak függetlenné. Később házasodnak, és vállalnak gyereket az előző generációhoz képest – mondja Gyurgyík László szociológus. – A hetvenes-nyolcvanas években Kelet-Európában (azaz a Szentpétervár–Trieszt vonaltól keletre) korán, legkésőbb 25 éves korig házasodtak a fiatalok, anyagi helyzetük a házasságkötés szempontjából nem volt meghatározó, két-három gyereket szültek, és egy fedél alatt éltek több generációval. Nyugat-Európában ezzel szemben harminc év után házasodtak, amikor már elérték anyagi függetlenségüket. Csak egy-két gyermeket vállaltak. Első pillantásra mi is a nyugati mintát követjük. Ám ha a kérdést jobban megvizsgáljuk, kiderül, hogy nálunk a késői felnőtté válásnak mások a mozgatói – nálunk inkább kényszermegoldás.
– Szüleink átlagosan 5-6 évvel korábban váltak éretté, mint az én generációm. Lehetséges, hogy a szocializmusban könnyebb volt felnőni?
– Bizonyos szempontból igen. Szüleink merev rendszerben nőttek fel, behatárolt pályán mozogtak. Akkoriban elég volt szakmunkásképzőt végezni, hiszen a fizikai munkát kiemelt társadalmi megbecsülés övezte, a fiataloknak kis százaléka tanult tovább. A legtöbben tehát 18 évesen fejezték be tanulmányaikat, mindenki szinte azonnal el tudott helyezkedni, és szerény, de az akkori árakhoz képest elfogadható fizetést kapott. Az élet kiszámítható volt. Pontos ideje volt a házasodásnak: aki 26 éves koráig családot alapított, ifjúházas-kölcsönt és más egyéb kedvezményeket kapott. A másik oldalon a fiatalnak nem volt mozgástere, nem élhette ki egyéni ambícióit. Nem gondolkodhatott azon, hogy még egy kicsit világot lát, kimegy Angliába bébicsősznek, vagy egy-két félévet tanul valamelyik külföldi egyetemen… A vasfüggöny mögött mindenkit nagyító alatt figyeltek, és ha kicsit is kilógott a sorból, megjárhatta… 89-ben megnyíltak a határok. Minél fiatalabb volt valaki, a változások annál inkább érintették. A szabadsággal együtt nőtt a munkanélküliség. A korábbi szociális biztonságot a szociális bizonytalanság váltotta fel. Ma a fiataloknak túl kacskaringós utat kell megtenniük ahhoz, hogy egy lépéssel közelebb kerüljenek a tisztes polgári léthez.
– Milyen normáknak kell megfelelniük a mai fiataloknak?
– Az érettségi, a nyelvtudás szinte kötelező, és a főiskolai hallgatók aránya a többszörösére duzzadt. A főiskola gyakran „alibi”: a fiatalok nem tudnak elhelyezkedni, ezért inkább kitolják tanulmányaikat. Régen bevett dolog volt, hogy az ember 18 évesen beállt egy gyárba, és hatvanévesen onnan ment nyugdíjba. Ma már ezt el sem tudnánk képzelni. A fiatalok két-három év alatt többször váltanak munkahelyet, mint szüleik egész életükben.
A szociális támogatások (mint például az újházas-kölcsön) gyakorlatilag megszűntek. Lakáshoz jutni – hacsak valaki nem örököl, vagy a szülei nem vásárolnak neki – önerőből sokáig lehetetlen. A fiatalok azt érezhetik, hogy az élet számukra lehúzott redőny.
– De ha ilyen nehéz a helyzetük, nem éppen hogy hamarabb kellene felnőniük?
– Van a kérdésnek egy másik vetülete is: meggyengültek a társadalmi normák. A világ liberalizálódott, különböző életformák élnek egymás mellett. Élhetek feleséggel és családdal, élhetek élettárssal, a feleség mellett tarthatok állandó szeretőt. Lehetek szingli, de még homoszexuális is – nemigen fognak elítélni. Ahol hiányoznak a normák, ott bonyolultabb a felnőtté válás. Lehetővé válik ugyanis, hogy ne vállaljak felelősséget. A fiatalok gyakran „kikerülik az életet”: még egy kicsit kimegyek Nyugatra, még egy kicsit tanulok, kipróbálom ezt vagy azt… És észre sem veszem, máris harmincéves vagyok...
– Ha azonban harmincéves koromban szülöm meg az első gyermekemet, lehet, hogy már nem szülök másikat… A fiatalok későbbi felnőtté válásának negatív hozadéka a népességcsökkenés. Ez a modern társadalmak problémája: egyre több nyugdíjast kell a csökkenő számú keresőnek eltartania...
– Sajnos nem a nyugati értelemben vett jóléti társadalom, hanem a vadkapitalizmus felé mozdultunk el. Olyan világban, ahol nem lehet tudni, hogy a ma érvényben lévő családtámogatás két év múlva is meglesz-e még, a tervezés nem működik. A fiatal joggal kérdezheti: mire alapozzak? Miből tudom eltartani a gyermekeimet? A demográfusok szerint az lenne jó, ha az állam nem piszkálna bele minden évben a szociális és gyermektámogatási rendszerbe. Hagyják úgy, ahogy van. Hiszen a gyermekvállalás hosszú távú „beruházás”.
– Mi a helyzet Nyugaton?
– Ahol jóléti társadalom van, ott az egyén anyagi biztonsága és kényelme kerül előtérbe. Magyarán ez azt jelenti, hogy a fiatalok később házasodnak. Addig tanulnak, különböző területeken próbálják ki magukat, és nem akarnak másik emberhez alkalmazkodni. Esetleg csak egy gyereket vállalnak, mert a gyerek sír, a gyerek beteg, nem lehet tőle bulizni menni. (Nálunk is fontos szempontok ezek, de azért a hagyományok, a család szerepe erősebb.) Bár Nyugaton is változatos a kép. Skandináviában illik hamar, akár 18 évesen önálló életet kezdeni, Olaszországban viszont nem ritka, hogy egy 40-es éveiben járó fiatalember a mamájával, papájával él. Olaszország inkább a nagycsaládok világa. A munkaerő-piaci generációváltás negyven év körül történik, ami azt jelenti: csak a negyven év fölöttiek képesek családot eltartani. Ami Skandináviát illeti, ott más a szociálpolitika. Egy jogilag felnőtt fiatal (18 év) bemehet a település vezetőségéhez, és kérvényezheti, hogy saját lakást szeretne.
A támogatást (lakást) általában állampolgári jogon megkapja. Nálunk, Közép-Európában a német modell uralkodik, aminek lényege: a fiatalok különböző befizetések alapján részesülnek majd valamikor valamilyen támogatásban.
– Nem könnyű manapság felnőni…
– Egy dolog segíthet: a családi háttér. Nagyon fontos, hogy a családban egységes legyen az értékrend és a normarend. Hogy nagyobb felelősséggel viseltessünk egymás iránt, és kevesebb legyen a csonka család. Oda kell figyelni a tinédzserekre, hogy ne a drogosok között és a diszkókban találjanak magukra – hanem az értékekkel teli közösségekben. (Lehet az hobbikör vagy akár egyházi kisközösség: fontos, hogy olyan társaságban legyenek, ahol fejleszthetik személyiségüket.) Csak ekkor lesznek képesek lépni, csak ekkor érezhetik, hogy az élet számukra nem lehúzott redőny. A szülők gyakran azt hiszik, elsősorban anyagi támogatást kell nyújtani a gyereknek. De legalább ennyire fontos, hogy életük hiteles, követhető mintaként szolgáljon.
A felnőttkori infantilizmusnak azonban lelki okai is vannak. Erről a gyermekpszichológus Strédl Teréziát kérdeztük.
– Soktényezős folyamattal állunk szemben – mondja. – Az én generációmnak még számos olyan dolgot kellett önállóan elvégeznie, amelyek mára automatizálódtak. A virtuális világ megtette a magáét: a gyerek megszokta, hogy van egy „rásegítő hálózata”. Nem kell megtanulnia számolni, hiszen a számológép helyette számol; nem kell levelet írnia és elmenni a postára, mert itt az e-mail; sőt, már moziba se kell járnia, mert a filmeket otthon letölti az internetről. Az élete egyszerűsödött – s vele a problémamegoldó képessége is csökkent. Erre ráerősít az iskola, amely nem gondolkodtat, hanem kész információkat ad, magoltat be. A gyerek gondolati sémákat, megoldási helyzeteket kap, ezáltal elveszíti kreativitását, és önállótlanná válik. Sok az egyke, aki minden figyelmet megkap. Ráadásul egyre több egykét nevel egyedül az anya, aki minden szeretetét a gyerekre zúdítja.
Stredl Terézia
– A gyerek úgy nő fel, hogy semmit nem kell megosztania másokkal. Mindenből többletet kap, amit később is természetesnek tart, sőt, egyenesen elvár. Sok serdülőnek azért vannak partnerválasztási vagy partnermegtartási problémái, mert ekkor találkozik először azzal, hogy őt nem akarja valaki, illetve hogy ő nem kap meg valamit. Eddig ilyet el sem tudott képzelni. A mai szülő hajlamos a gyerek helyett is gondolkodni, tenni. Válaszul a gyerek passzivitásba vonul: arra vár, hogy majd helyette valaki megcsinálja, elrendezi – az ő szájába pedig belerepül a sült galamb. Vagy pedig jogot formál, és követel. Agresszorrá válik: „Nekem ez kijár!” Óriási probléma, hogy a harmadik évezred feminizálódott. A gyerek sok esetben a gimnáziumig, sőt manapság a főiskoláig nem találkozik férfimodellel.
– Otthon az anyuka neveli (a szülők elváltak), az óvodában, iskolában tanító nénik tanítanak. A gyerek nem tudja, látja, kritikus helyzetekben hogyan viselkedik, cselekedik a férfi. Ez igazából a partnerválasztáskor probléma: a férfiak nem tudják, miként kell férfiként viselkedni, és partnerükben a domináns anyukát keresik, tehát azt a nőt, aki helyettük gondolkodik és cselekszik.
Igen ám, csakhogy az anyukájuk szeretetteljes, áldozatkész volt – a mai lányok pedig már inkább önmaguk megvalósításán fáradoznak. És nem könnyebb a nőknek sem. Amennyiben a hagyományos férfitípust keresik, amilyen esetleg az édesapjuk, nagyapjuk volt (aki megvéd, oltalmaz), nehéz helyzetbe kerülnek.
– Manapság kevés az ilyen férfi. Marad tehát a szingliség, vagyis a felnőttkor kitolódik, mert nem tudnak családot alapítani. További gond, hogy miközben a kamaszok lelkileg egyre éretlenebbek, biológiailag egyre fejlettebbek. Pontosabban: korábban kezdik el a szexuális életet. (Átlagosan 14-16 éves korban!) A mi feladatunk átadni a jelszót: „A modern fiatal az ágyba aludni jár.” Nem is az a baj, hogy gyerekeink korán kezdik a nemi életet, hiszen ha a fiatal úgy érzi, hogy otthon nem szeretik eléggé, akkor életszükséglete, hogy szeretve legyen. Csak mivel nem tud problémát oldani, szakít, majd új és új szerelmet keres. S mire házasulandó korba kerül, kiég.
– Mit tehet a mai szülő, ha helyes irányban akarja befolyásolni gyermekét?
– A felnőttkor annyit jelent, hogy felelősséget tudok vállalni. Manapság a gyerek, ha kap egy kiskutyát, egy hónap múlva már az édesapja sétáltatja; ha cserepes virágot kap, az édesanyja öntözi helyette. Tehát ha valami feladattal megbízzuk a gyereket, legyünk következetesek! Ne takarítsuk ki helyette a szobát! Ma a szülők a felnőtt gyerekek helyett is cselekednek. Például számtalanszor megtörténik, hogy ha itt, az egyetemen a diák bajba kerül (lehet az apróság is), az anyuka/apuka telefonál be, ő rendezi a dolgot. A gyerek kezébe ne halat, hanem horgászbotot adjunk… Nekünk, szülőknek nemet kell mondanunk – mégpedig a gyermek érdekében.
