Mezőszállási Márk Hamletje más, mint a többi színészé. Nem szeretné, ha az emberek Shakespeare híres figurájában csak a romantikus hőst látnák, aki színpadon sírja el a bánatos kérdést: „Lenni vagy nem lenni?” Márk Hamletje nem a tipikus férfiideál, hanem a maga kovácsolta sors elszenvedője, aki meg sem próbál tökéletesnek látszani.
Furcsa, még ma is mennyire helytálló Shakespeare népszerű drámája. Ha körülnézünk a világban, pontosan ez a fajta csüggedtség és ármánykodás vesz körbe bennünket. Ez nem a múlt, hanem a jelen. S most itt ül velem szemben a színész, aki játékával maga is a világ tudtára szeretné adni, hogy mennyire esendő az ember. Ahogy arról kérdezem, miért lett színész, rájövök, hogy valóban elég egyetlen röpke pillanat, egy hirtelen döntés, ami képes megváltozni az egész életet...
Mezőszállási Márk kispolgári családból származik. Szülei hamar elváltak, mégis nagyon boldog gyermekkora volt. Édesanyja tolmács–fordító, édesapja bíró. Márk a Pozsonyi Színművészeti Egyetem frissen diplomázott színésze. Jelenleg szabadúszó színészként tevékenykedik. A Kassai Nemzeti Színház előadásában Hamlet szerepében láthatják a nézők. Márk nemcsak színészként állja meg a helyét, de gitárosként a zenében is. Szabadidejét olvasással tölti, kiváltképp az elgondolkodtató, lélektani művek érdeklik.
– Mesélj magadról! Milyen kapcsolatban álltál a színházzal gyerekként?
– Kispolgári családból származom. Gyakran jártunk a családommal színházba. Anyu szépen felöltöztetett, majd becitált a színházterembe művelődni. Halálra untam magam minden előadás közben. Zárkózott gyerek voltam, nem szerettem emberek között lenni. Nem vágytam a színpadra egészen addig, amíg tíz-tizenkét éves koromban el nem küldtek egy színésztáborba. Előtte egy hétig azért imádkoztam, hogy lebetegedjek, és ne kelljen elmennem. (Nevet.)
‒ Gondolom, a kívánt megbetegedés ugyanúgy elkerült téged, mint a legtöbb gyereket dolgozatírás előtt... Mi történt? Elmentél, és jött a felismerés, hogy ez a te utad?
– Á, dehogy. Elmentem, de semmilyen mesebeli felismerés nem történt. Emlékszem, fel kellett állnom a színpadra, és a lámpaláz összes tünete egyszerre kezdett gyötörni. Izzadtam, kivörösödtem, nehezen lélegeztem és remegtem. Egyáltalán nem éreztem jól magam. A megnyugvást az esték jelentették, amikor a gyerekek leültek egymás mellé beszélgetni. Ott valami megváltozott bennem. A magának való, magányos kölyök beszélgetni kezdett a többi gyerekkel...
Aztán az utolsó napon ugyanez a magának való gyerek felállt a színpadra, végigjátszotta a szerepét, majd örömmámorban úszva csoportos ölelésbe fonódott a csapattársaival. Felszabadító érzés volt!
‒ Ebben a katartikus élményben jöttél hát rá, hogy nem is olyan rossz a színház világa?
– Igen, azt hiszem így történt. Arra az ölelésre a mai napig szívesen emlékszem, s tudom, hogy egy nagyon fontos pillanata volt az életemnek. Ekkor döntöttem el, hogy minden évben részese akarok lenni ennek az élménynek. Jelentkeztem tehát a következő évben is, majd az azt követőn is, egészen addig, míg ki nem öregedtem. Akkor aztán átjelentkeztem a középiskolásoknak megszervezett karvai színjátszótáborba. Egyszóval rákaptam az ízére.
‒ Mikor döntötted el végleg, hogy nem szeretnéd veszni hagyni a tehetségedet és azt az életérzést, amelyet a színház magában hordoz? A szüleid mennyire támogattak téged a céljaid megvalósításában?
– Tizennyolc éves gimnazistaként, a pályaválasztás előtt állva úgy döntöttem, hogy a színház lesz a jövőm. Először filmrendező, aztán színházrendező szerettem volna lenni, de később a színészetet választottam, úgy éreztem, ebben fogok tudni igazán kiteljesedni. Addigra már tényleg kiforrt bennem a színpad embere. Édesanyám és édesapám is maximálisan mellettem voltak a döntésemben. Felvételiztem hát a Pozsonyi Színművészeti Egyetemre. Elképesztő élmény volt. Emlékszem, az egyik bizottsági tag meg is jegyezte, hogy én vagyok a magyar Gérard Depardieu.
‒ Nemrégiben pedig meg is szerezted a diplomádat. Friss diplomásként hogyan kerültél pont Shakespeare leghíresebb drámájának, a Hamletnek a főszerepébe a Kassai Nemzeti Színházban?
– Ez tulajdonképpen Andrej Sukhanov rendezőnek köszönhető. Látta az egyik vizsgaelőadásomat. Csehov Sirály című művét állítottuk színpadra, és annyira tetszett neki az előadásom, hogy meghívott, játsszam el Hamletet.
‒ Magyarként nem okoz gondot szlovákul, akcentus nélkül játszanod a színpadon?
– Egészen az egyetemig egyáltalán nem beszéltem jól szlovákul, de ez alatt az öt év alatt sikerült tisztességes szintre fejlesztenem a nyelvtudásomat. Ez köszönhető egyrészt a rengeteg szlovák darabnak, melyeket az egyetem alatt kellett játszanunk, másrészt a csoporttársaimnak és a barátnőmnek, akivel pont az egyetemen ismerkedtem meg.
‒ Amikor elvállaltad a szerepet, voltak elvárásaid saját magaddal szemben? S ha igen, sikerült ezeket megugranod, mire sor került az első előadásra a nagyszínpadon? Hogy érzed magad a szerepedben?
– Egyrészt nyilván mérhetetlen hálát és örömöt érzek, hogy a színpadon állhatok. Másrészt, ahogy minden embernek, nekem is vannak elvárásaim saját magammal szemben. Azt akarom szemléltetni a nézővel, hogy a Hamlet nemcsak egy poros történet nagyapáink polcain, hanem egy időtálló darab időtálló karakterekkel, amelyet érdemes megnézni. Hamlet kérdései fölött nem jár el az idő, a gondolatai ugyanúgy a mai kor emberének gondolatai is.
‒ Ahhoz, hogy hiteles tudj lenni, meg kell értened a művet és a szereplőket. Mit jelent számodra Hamlet, a dán királyfi?
– Szerintem ez a dráma sosem egy emberről szólt, hanem kettőről: Hamletről és Fortinbrasról. A cselekvés sem csupán egy síkon fut, hanem kettőn. Fortinbras ugyan csak a darab legvégén jelenik meg, mégis érezhetően ott van a háttérben. Hamlet teljes egészében az ideák embere. Számára az erény, az igazság, az ízlés a fontos. Fortinbras ennek a szöges ellentéte. Nem akar az ideák embere lenni. Nála van a hatalom minden eszköze, ő cselekedni akar. A háttérből mozgatja a szálakat, de nyilvánosan nem tesz semmit, csak vár. Tehát szerintem egyszerre van jelen az ideák és a realitás, a praktikum és tettrekészség síkja is a műben.
‒ Tehát úgy gondolod, hogy Hamlet az abszolút jó a műben, Fortinbras pedig az abszolút rossz?
– Egyáltalán nem. Az abszolút jó nem létezik. Minden emberben megtalálható a jó és a rossz egyaránt. A kérdés az, hogy melyik oldal erősebb benne.
Színészként nem az a dolgom, hogy a jófiút játsszam a színpadon, hanem hogy megmutassam az ember valódi mivoltát és esendőségét. Az a feladatom, hogy megvédjem azt a karaktert, akinek a bőrébe bújok, mintha az ügyvédje lennék.
‒ Hogyan tudod ezt megvalósítani? Hogyan tudsz egyszerre szereplő és ügyvéd is lenni?
– Ha igazán magaménak érzem a karaktert, akkor ez egyáltalán nem jelenthet problémát. Részben ezért is fontos a szerep teljes átélése. Ezáltal tudom megmagyarázni minden gesztusomat, rezdülésemet, mimikámat. Megértetem, mit miért teszek az adott helyzetben, hogy a végén, amikor eljutok Hamlet halálához, a nézőben ne maradjon egy szemernyi kétely sem azt illetően, hogy ennek bizony így kellett lennie. Hogy csak a halál hozhatta el a darabban a katarzist. Ezt jelenti Hamletnek lenni. Ezt jelenti embernek lenni, hisz senki más, csakis én felelek a saját döntéseimért.
‒ Amit most mondtál, nagyon jól szemlélteti, hogyan látod Hamletet. Miért választotta a színház pont ezt a darabot, mit mond a rendező és a dramaturg?
– Andrej Sukhanov rendező és Peter Himič dramaturg szenvedélyprojektje a Hamlet. Három éven át tanulmányozták a szöveget, mielőtt színpadra kész állapotúnak nem nyilvánították. Nemcsak a fordításokban megjelenő különbségeket hasonlították össze, de egyes színházkutatók elméleteit is megvizsgálták. A tökéletesség elérése érdekében Jan Kottművészettörténész és Shakespeare-kutató munkáit is elemezték.
‒ Mit találtak, mikor a tragédia mélyére ásták magukat?
– Shakespeare híres drámája eredetileg merőben más volt, mint amit a világ jelenleg Hamletként ismer. Hamlet karakterét erősen idealizálta a romantika korszaka. Az emberek egy fiatal, jóvágású, daliás királyfit képzelnek maguk elé, mert a mai színházak is ezt közvetítik. Shakespeare egykori színpadán ezzel szemben egy kövérkés színész játszotta a főhőst!(Nevet.)
‒ Az előbbieket szem előtt tartva szerinted miért pont rád esett a választásuk?
– Mert nincs meg az a tipikus hősalkatom.
‒ Ha már a karakterekről beszélgetünk, akkor mit gondolsz a nők szerepéről a darabban? Hogy látja szerinted Hamlet a nőt?
– Bevallom őszintén, hogy ebben a műben azért van egy enyhe nőgyűlölet is, ami persze a kor sajátja volt. Hamlet nem igazán tartja többre a nőket gyenge és érzelmes lényeknél. Ettől függetlenül Hamlet maga is érzi, hogy ezek a tényezők benne is megtalálhatóak, és szeretné magából kiölni őket. Egyenes ember lévén nem tűri meg a fondorlatot és a fifikát, ami szerinte a nőkre jellemző. Úgy véli, hogy ezek mind gyengeségből fakadnak, s ezeket aztán a darab során Ophelia (a szerelme) és Gertrúd királynő (az anyja) szemére is veti.
‒ Azt hiszem, most már kellőképpen kielemezted a darabban megjelenő karaktereket, ezért térjünk vissza hozzád. Ki vagy te a szereped mögött? Milyen az igazi Márk?
– Azt tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset. (Nevet.) Szeretek színészkedni, zenélni, olvasni. Van bennem némi zárkózottság, de nyilván exhibicionizmus is, különben nem állnék a színpadon.
Szeretek beszélgetni, illetve olyan beszélgetésekben részt venni, amelyek után elgondolkodhatok, mindamellett valójában félig sem vagyok annyira komoly ember, mint amilyennek tűnök. Igen. Azt hiszem, ez mind én vagyok.
‒ Van még egy utolsó kérdésem hozzád. Kivé szeretnél válni?
– A színésszé, aki bejárja a világot, és más nyelveken is előad. Világéletemben szerettem nyelveket tanulni. Ha beszéljük más országok nyelvét, akkor egy kicsit olyan, mintha mi magunk is egy másik kultúra részévé válnánk. A színészet is pont ilyen: egy másik ember leszel a színpadon. A titkos álmom, hogy a világ különböző színpadjain állva angolul, spanyolul, franciául és németül játszhatok majd...
