A karácsony és az öröm

Karácsonykor örömet akarunk szerezni, adni és kapni. Csak ez nem megy olyan egyszerűen, mint ahogy mi azt sokszor bohón elgondoljuk. Lássuk csak, miért is nem!

Az örömérzés képessége nem szükséges a fajfenntartáshoz, hiszen a szeretetszegény környezetben nevelkedett gyerekek is felnőnek – mondja a pszichológus. – Az igazi öröm olyan, mint a desszert: nélküle is jóllakunk. A különbség az, hogy az étellel  könnyen megjutalmazhatjuk magunkat, de az intenzív örömhöz mindig kell a másik ember is, aki ad, és akitől örömmel elfogadunk. Itt, sajnos, vajmi kevéssé működik az önszuggesztió, például egy kiadós shoppingolás képében. Érezhetünk közben megelégedettséget, a birtoklás gyönyö­rét, feltöltődhetünk energiával, ellazulha­tunk, de ez mind nem azonos az örömérzéssel! Az ugyanis belülről jön, a zsigereinkből, és feltételekhez kötött.

Pszichoanalitikusok korszakalkotó – egy­úttal megrázó – megfigyelése, hogy az örömre való fogékonyság pusztán passzív lehetőség bennünk. Ahhoz, hogy akti­vizálódjon, és személyiségünk részévé váljon, szeretteinkkel közösen kell „létrehoznunk” az örömöt.

A Harlow-féle majomkí­sérletek során megfigyelték, hogy majmok, amelyek „drót­anyán” nőttek fel – vagyis sem az odabújás, sem a szükségletek kielégítésének örömét nem élhették át –, amikor nekik maguknak kölykeik születtek, többnyire nem táplálták, nem gon­dozták kicsinyeiket. A második alom fölneve­lésekor azonban sokuknál már kialakult a gondoskodási késztetés. Méghozzá azoknál az anyáknál, akiknek valamelyik kicsinye (az első alomból) rámenősebben próbálta fölhív­ni magára az anya figyelmét. Ez a törődést kereső kihívó magatartás tehát megtanította az anyát arra, hogy mi a dolga.

Ugyanilyen kölcsönösségen alapul az örömérzés: amikor adunk vagy kapunk, fi­gyeljük a másik arcát, meglátjuk-e szétáradni rajta azt a bizonyos mélyről jövő, zsigeri örömöt, és akkor a mi arcunkon is kinyílik a mo­soly. Mégis néha annyi az összegubancoló­dott szál lélek és lélek között, hogy szinte átjárhatatlan az út az öröm számára. Ezért is szokták párterápiát folytató pszichológusok az egymással kutya-macska viszonyban élő házastársaknak azt a házi feladatot adni, hogy szerezzenek örömöt egymásnak. Az ilyenkor támadt kínos feszengés sokat elárul arról, tudják-e a valaha hűséget és törődést ígérő párok, mit szeret(ne) a másik.

És arról is, akarnak-e egyáltalán még vala­mi jót neki. Meg a saját bizonytalanságérzésük is kiül az arcukra: „vajon elég-e a másiknak, amit én adni tudok, elég vagyok-e neki”. Merthogy végső soron erről szól minden ajándék: adom benne magamat, és meglátom, örül-e nekem.

A fogyasztói világ által sugallt karácsonyi szeretetkényszer – mert karácsonykor mindenkinek kötelezően örülnie kell, és szeretni kell mindenkit! – épp az öröm bonyolult természete miatt fordul sokszor kínos gyűlölködésbe. A kihűlt vagy éppen feszültséggel megterhelt kapcsolatokban a szenvedő/szerető felek gyakran túlontúl értékes ajándékot választanak, mögéje bújnak, abban a reményben, hogy ha nekik nem is, a drága holminak bizonyosan örül majd a másik.

A másik viszont nem az őszinte és esetlen igyekezetet veszi észre, hanem dühbe gurul: „Le akart tudni, meg akart vásárolni, bezzeg egy kis gyengédségre, figyelemre, odabújásra már nem telik!” A megfelelni akarás kínja sokszor a gyerekeket gyötri a legjobban: megszokták, hogy ha a szüleik meg akarják őket lepni, akkor mindig valami értékes ajándékot vásárolnak. Ezért amikor ők maguk akarnak a felnőtteknek örömöt szerezni, nem találják hozzá a formát. Vásárolni nem tudnak (miből?), és a nagyobbacska gyerekek már gyanakodnak: hátha azok a rajzok, amelyeket minden anyák napján, születés- és névnapon, valamint karácsonykor a szüleik kezébe nyomnak, nem váltanak ki őszinte lelkesedést. Ez a félelem (Vajon elég vagyok-e neki?) már elég korán megérinti a gyermeki lelket.

A világ úgy fordult, hogy ideális családi vi­szonyok között is roppant nehéz egymásnak örömöt szerezni karácsony táján. Hajdan a paraszti világban az év vége – a mezőgazdasági munkák befejezése utáni időszak – a töltekezés ideje volt. A karácsony előtti hetekben a hosszú, álmosító délutá­nokon és estéken volt idő ünneplőbe öltöztetni a lel­ket. Manapság az év vége az őrjítő hajsza ideje: ilyenkor vannak az év végi zárások, még utoljára mindenki mindent meg akar oldani, le akar zárni, vagy el akar indí­tani. Nincs idő lelassulni!

Az is szokatlan, hogy az ünnepeket folyamatosan egymás társaságában kell töltenünk. A hétköznapo­kon mindenkinek megvan a dolga, és ilyenkor nincsenek kialakult mintáink arra, mit is kezdjünk egymással. Segíthetünk ezen, ha előre eltervezzük a napjainkat, és nem ha­gyatkozunk arra, hogy milyen nagyszerű, végre együtt a család.

A karácsony azért is nagy megpróbáltatás néha, mert szembesíti az embereket a valóságos társadalmi helyzetükkel. Rettenetes látni, hogy a gyermek csalódott, amikor meglátja az olcsó kínai focilabdát, mert a menő osztálytársnak bezzeg márkás labdája van. Nem az a baj, hogy gyermekünk hálátlan, aki semminek sem tud örülni. Az a baj, hogy nem tud mit kezdeni a társadalmi különbségekkel. A gyerek örömét egy kínzó érzés nyomja el: pontosan érzékeli az igazságtalanságot, hogy az ő dolgos szülei nem tudták neki megvenni a márkás labdát. És a gyerekek nem tudnak mit kezdeni az igazságtalansággal, irtóznak attól, hogy a szegények és a vesztesek közé kerüljenek. Beszélgessünk velük sokat arról, hogy nem csak a pénzen vásárolható dolgok fontosak az életben! Sokára fogják elhinni nekünk, de legalább a bizalmukat és a szeretetüket megőrizzük.

Mitől ünnep az ünnep, mit jelentett régen, és mit jelent ma a karácsony? Mint írtuk, éves tervgazdálkodásban dolgozó világ vagyunk, min­dennek december 31-e a határ­ideje.

Ez szöges ellentétben áll a paraszti életformából kinőtt hagyománnyal, hiszen egykor logikusan került a legnagyobb ünnep a mezőgazdasági munkák nélküli téli időszakra. Ma az év végi hajsza miatt épp ekkor van a legkevesebb időnk. Ezért nem tudunk igazán felkészülni, kép­telenek vagyunk nyugodt szív­vel ünnepelni.

A karácsonyi ün­nep tartalma is megváltozott. A vallási hagyományoknál fon­tosabbá vált a család, az össze­tartozás, a szeretet. A család karácsonykor együtt van három napon keresztül. Illik ilyenkor örülni, szeretni egymást. Létezik egy for­mai ragaszkodás is a hagyományokhoz, amit a fiatalok sokszor kárhoztatnak: miért kell eljátszani, hogy örülünk az utálatos nagynéni ronda zoknijának, miért kell mindig meghívni Piroska nénit, miért kell mindig mákos kalácsot enni, et cetera, et cetera. Minden csak a látszat körül forog ilyenkor, mondják. Igazuk van – és még sincs igazuk. Mert a formai ragaszkodás is nagyon fontos, hiszen ha a forma fönnmarad, előbb-utóbb ismét megtelik tartalommal.

Még ha az embe­rek nem is tudják mindig, mi az ünnep valódi értelme, a maguk módján akkor is emlékeznek. Vannak „alvó” időszakok, ami­kor materializálódik a világ, és az adott ünnep látszólag csak a vacsorát és az ajándékokat jelenti, ám ha tartjuk az időpon­tokat, van esély arra, hogy visszatér az eredeti cél és tartalom. Ezért kell ünnepelnünk, és erre kell megtanítani a gyerekeket is. Arra, hogy emlékezzenek.

Freud szerint cselekedeteink végső mozga­tórugója életünk végéig az örömelv marad: arra hajlunk, amerre valamicske kis kielégü­lést találunk magunknak. Ugyanakkor a társadalmi elvárások nyomása alatt képesek va­gyunk eredendő hedonizmusunkat háttérbe szorítani. Sőt, végső soron sokáig elélünk igazi öröm nélkül.

Az ajándékozás a kommunikáció egyik formája. Ha egy nő a kedvesének súlyzót, fitneszbérletet vesz, akkor azt sugallhatja: „nézz már ki job­ban, férfiasabban!”. Ha pedig mindkettőjüket befizeti vala­hová egy hétvégére, akkor talán azt szeretné jelezni, hogy az utóbbi időben nem volt elég idejük egymásra.

A személyes ajándékok szimbolizálják azt is, hogy a másiknak milyen szerepét szeretnénk erősíteni: a férfiasságát, nőiességét, stabili­tását. Friss kapcsolatnál felmerül a kérdés, hogy együtt is ünne­peljenek-e. Érdemes rákérdezni, hogy a másik hogyan képzeli a kará­csonyt. Az is nagy kérdés, hogy merjünk-e egy új kapcsolatban merészebb ajándékot adni, vagy maradjunk a „jól beváltaknál”? Gyakran lepjük meg új partnerünket olyasmivel, amiben van egy kis finom erotika. Ilyen le­het az illatszer, amelynek jelen­tése: „Szeretném ezt az illatot érezni a testeden”.