Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azokkal a sokszáz hétfőreggelekkel? – szegezi szívünknek a kérdést Parti Nagy Lajos.
Mit teszünk akkor, amikor a szenteste is csak egy a „sokszáz hétfőreggelek” közül? Amikor a karácsony már nem a roskadozó asztalt és a Reszkessetek, betörők!-et jelenti, hanem a kínos csöndet vagy a veszekedést? Újra és újra eljátsszuk, ezredszer is; pedig már senki sem akar drámát. Keressük meg, mi vezetett idáig!
Adventus Domini
Advent. Várakozás. Várakozni csak lassan lehet. Kívülről passzívan, belülről aktívan. Fizikailag megállunk, lelkileg számot vetünk: elengedünk, reménykedünk. De ma inkább csak felkészülünk. Ahogy a sportolók a versenyre, ahogy diák a vizsgára... Ám ez a várakozásnak pont az ellentéte: odakint fejvesztve rohanunk, hogy legyen fa, ajándék, díszek, élő hal a kádba, krumplisaláta, két tepsi a hatlaposból, kacsalábon forgó mézeskalács, adventi koszorú, por- és koszmentesített lakás, patyolat ablakok, s a gyerekek iskolai fellépéséről sem ildomos elfeledkezni.
(Levegővétel 1)
Menetrendszerűen megérkezik az év végi munkahelyi hajtás is. A céges karácsonyon legalább ki lehet engedni a gőzt. Ami meg a benti dolgokat illeti, rájuk se hederítünk, nem járunk lelkünk háza tájára. Annyira megyünk, annyira csináljuk, hogy dec. huszonnégyre nem elkészülünk, hanem kikészülünk. A karácsonyfa tövében mákonyként kortyolgatjuk a túlárazott vörösbort. Ilyen állapotban könnyen elpattan a húr, még ha hétköznap acél is az idegzet. Mi, nők különösen szeretjük magunkat versenyeztetni a tökéletes karácsonyért. Hadd kérdezzek valamit: Kit próbálunk ezzel boldoggá tenni?
Tabutémák
Évek óta kerülöm a hírműsorokat. De még emlékszem az utolsó adásra. A szülők rendszeresen verték gyerekeiket, az aggódó szomszéd értesítette a rendőröket. A nehezebb körülmények között élők idén nem számíthatnak tűzifaadományra. Az állatkert gondozói feldíszített fával kedveskedtek a vízilovaknak. Úgy tűnik, a végére mindig kell valami, ami elveszi a karácsonyi rossz élét. Legyünk a vízilovakkal, ne törődjünk az emberi gyarlósággal!
De menjünk tovább: a bántás nem csak fizikai lehet. Az ütések nyoma látszik, de mi van a szavak erejével? Mi van akkor, ha nem tudunk vigyázni a szánkra?
Karácsony a nagy látogatások ideje. Rokonok jönnek-mennek, akiket évente kétszer látunk. Ilyenkor pótoljuk a több hónapos lemaradást: rákérdezünk mindenre, amit az ember amúgy nem a savanyú lencseleves fölött szeretne megbeszélni. Nézzünk meg néhányat! „Na és mikor lesz már esküvő? Van valakid, vagy még mindig egyedül vagy? Nem félsz, hogy kifutsz az időből? Mikor lesz végre rendes munkád? Amit te csinálsz, abból egyáltalán meg lehet élni? Mennyit is keresel most? Albérletben akarsz megöregedni? Felszedtél pár kilót, igaz? Csak karácsonykor iszol ennyit? Értem, hogy nem eszel tejtermékeket, de csak kevés tejszínt tettem bele. Attól nem lesz semmi bajod.”
(Levegővétel 2)
Nem csoda, ha felszalad a szemöldökünk meg a vérnyomásunk. Ezek a kérdések akarva-akaratlanul azt az üzenetet közvetítik felénk, hogy nem vagyunk elég jók. Hogy a saját boldogságunk útjában állunk, mert nem a megfelelő tempóban haladunk.
A magunk sara
De ne legyünk álszentek! Vádló szemeinket vessük magunkra is. Itt egyetlen jelenlévő sem kivétel. Vajon mi hogy állunk a türelemmel, alázattal, szeretettel? Hogyan viselkedünk, amikor megbántva érezzük magunkat? Visszavágunk, esetleg sérelmünket dédelgetett tüskeként hordozzuk évekig, hogy majd egy másik karácsonyon, egy váratlan pillanatban felhánytorgassuk? Mi történik akkor, amikor a gyereknek nem tetszik az ajándék, és csatamezőt rendez a nappaliban? Vagy mikor a tinédzser szemforgatva motyogja a „mennybőlazangyalt”? Mi a helyzet a férjjel, aki nem segít eleget az ünnepi tülekedésünkben?
(Levegővétel 3). Rajtunk áll, mi történik az elkövetkezőkben. A másik viselkedését szóval, zsarolással, melegszendvicssütővel, téligumiszettel nem tudjuk megváltoztatni. Kizárólag csak a magunkét.
Praktikus tanácsok
A recept egyszerű: döntsük el, mi a fontos. A tökéletesre sült bejgli, aminek nem repedt be a tésztája, vagy a melengető érzés szívtájékon? Aki a bejglire szavaz, az ne olvasson tovább… Próbáljuk meg visszaszerezni az ünnep elveszett varázsát. A közösen díszített fát, ami a nem kisuvickolt ablakon át is látszódik. Az elfuserált mézeskalácsot, amit utoljára kell megenni, mert annyira a szívünkhöz nőtt. A negyvenéves Gazdálkodj okosan társasjátékot, a zenélő fényfüzért, a Csendes éjt az éjféli misén. Hagyjuk annak lenni a karácsonyt, ami: békés, egyszerű ünnepnek, amikor nem történik semmi. Hisz „ez a legszentebb, a közösen elfecsérelt idő”. (Ahogy Simon Márton írta.)
A szerző ezzel a cikkel saját magát is igyekezett jobb belátásra bírni.
