Ma már nem szokás leporolt fényképalbumokat nézegetni, mégis: ha van kötelező eleme egy ház nappalibútorának, akkor ezek azok a sosem használt csészékkel és poharakkal egyetemben. Karácsony táján mindenhol előkerülnek. Fátyolos szemmel nézzük a régi szülinapok, a nyaralások, az állatkerti látogatások megörökített pillanatait.
Emlékszünk arra, hogy milyen cipő volt rajtunk, amikor elballagtunk az óvodából, milyen színű volt a toll, amivel az érettségi feladatokat írtuk, emlékszünk a Kossuth Rádió szignáljára, vagy éppen arra, hogy milyen volt a karácsony a múlt évezred utolsó napjaiban.
1999-ben
Advent első vasárnapja november 28-ra esett. Elérkezettnek láttuk az időt, hogy a tévé alóli szekrényből előbányásszuk a zenélő fényfüzért, absztrakt fenyőformában ragasztószalagoztuk rá az ablaküvegre. Zsinórján kis zöld szerkentyű, hangfal és az azt szabályozó tekerő. Nagy hatalom, kicsi kézben. Őszintén szólva nem is zenélt, csak sípolt, mégis megingathatatlan áhítattal néztem órákig a piros, zöld, sárga, kék színű égőket, ahogy a csendes éj ritmusára villognak. Fahéjas darakása illatú a reggel. Sárga-fehér csíkos, kutyás pizsama van rajtam, kisgyermek-kócosan botorkálok a nappali és a gyerekszoba közötti ajtókerethez. A keret széles, elfér rajta az adventi naptár. Kötőpamuton lógó papírzsákok rejtik az aznapra előírt édességadagot. Innentől kezdve aztán türelmetlenül várom a havat.
Nagy mínuszok, deresedő táj és jégvirágcsodák tarkították a decembert. A széntüzelésű kazánok füstje kékesen szállt a levegőben. Postásunk ilyenkor is kempingbiciklivel közlekedett, néha zoknit húzott a bakancsára, nehogy elcsússzon. Egy nap játékkatalógust hozott. Felmarkoltam a konyhaasztalról az értékes kincset, s rohantam vele a kanapéra.
Lapoztam, néztem, csodáltam – és karikáztam, előbb kékkel, aztán alapos válogatás után pirossal. Ezeket írom majd meg a Jézuskának. Vagyis elmondom majd szóban: régtől tudom ugyanis, hogy nem levélben kell vele közölni a kívánságokat.
Madár, bátorság, tündérpor
December 24. Az év legszebb napja! Agyam még álomföldön ténfereg egy ló és egy félig dinoszaurusz, félig emberi lény társaságában, de szemem már a szomszéd háztetőt fürkészi az ablakon át. A szürke palatető helyett fehér bársonyt látok, makulátlanul ragyogót. Nincs nálam boldogabb ember. Az előszobában idegenül álldogál egy megrakott gabonászsák. Csak a beavatottak tudják, hogy Ali Baba kincseinél értékesebb dolgokat őriz. Karácsonyfadíszeket! Könyékig túrok benne, előkerül egy kék doboz, a tetején rajzolt kép. Majd egy másik fehér, piros szegéllyel, mindahányban a csacai műhely – Okrasa Čadca – remekei lapulnak. Magabiztosan haladok tovább, igyekszem legalább akkora tornyot építeni belőlük, mint amekkora én vagyok. Műfenyőnk volt, de meg voltam róla győződve, hogy a gyárban illatosítót rejtettek bele. Ezt az orrot nem lehet becsapni, gondoltam.
Éreztem a gyantaszagot! (Miközben csak arról volt szó, hogy az orrhoz tartozó gyermek képzelete fürgébben mozgott, mint az esze.) Azóta felnőttem, de szerencsére minden maradt a régiben. A mi dimbes-dombos vidékünkön nem feldíszítik, hanem felöltöztetik a fát. (Gondosan, hogy meg ne fázzon.) Minden ágra jut valami, akár többféle dísz, gömbök, szárnyasok, szánkózó figurák, törpe a fa tetején – és egy tejfölösdoboz. Anno harangot fabrikáltunk belőle az oviban, elkészítési módja a következő: A dobozt megfordítjuk, aljára lyukat fúrunk, ebbe kerül az akasztó szalagja. Külsejét piros és aranyszínű papírral borítjuk, belsejébe pedig fonalra fűzött, vidáman ide-oda ingó gyöngy kerül. Már harminc karácsonyt harangozott végig becsülettel.
Vacsorához ülünk, nagyanyám felvágja az almát. Annyi szeletre, ahányan vagyunk. Szimbolizálva, hogy összetartozunk. A megfelelő egészség bebiztosításának érdekében némi fokhagymát is csipegetünk. Én egészben lenyelem, nincs az a hatalom, hogy elrágjam. Bízom benne, hogy így is kifejti majd a jótékony hatását. Bezzeg az akácmézzel édesített karácsonyi ostya! Áhítattal szopogatom, mintha maga volna az oltáriszentség! Lassan haladok vele... Úgyis várakozni kell, míg a Jézuska ideér. Már elvitte a Bohemia kristályból készült csengőt (mama szerint még tegnap este); azzal jelez majd. Ülünk az asztalnál, az étel egyre csak fogy, megrakott tálak kerülnek elő a konyhából. Böjt van, de tudjuk, hogy a hal titokzatosan lebeg a hús és nem hús közötti létben. Pontypatkók galoppoznak le a torkunkon, hátukon krumplisalátát visznek.
Fény, dicsőség és boldogság
Csilingelés hallatszik. Felpattanok, a hajamat és a kötött kardigánomat viszi a lendület. Odabent halmokban áll az ajándék. De nem egymás hegyén-hátán, hanem katonás, ízléses rendben. Nem eshetek neki, meg kell várni a csapat lassabbik részét. Öcsém ekkor másfél éves, még nem egy Schumacher. Végre valahára bontunk. Mit bontunk, tépünk! Pilinkéző hópehelyként szállnak a csomagolópapír-cafatkák...
Alig hiszek a szememnek! Disney Herkulese eredeti videókazettán! Végigsimítom a dobozt, gyönyörködöm a borító színes rajzaiban. Kinyitom. Még ma is tisztán hallom a műanyag pöckök kattanását, közben a kazetta halkan nekicsapódik a tok oldalának, tekercsei kissé megmozdulnak.
Eredetiségét igazoló hologramos matrica díszeleg rajta (ahogy mondani szoktuk: originál). Nézem, csodálom ezt a szépséges fekete tárgyat. Egész este magamnál tartom, dédelgetem. Nem is érdekel már a szenteste további része, alig várom, hogy megnézzem a mesét. Kívánságom hamar teljesül. Befészkelem magam a barna bársonykanapé kellős közepébe, törökülésben. Kezemben elmaradhatatlan kellékeim: a kispárna és a méretes plüssegér. Elindul a szalag. Nem tudom, vettem-e levegőt azalatt az egy óra harminchárom perc alatt, az viszont biztos, hogy az éjféli miséig kétszer néztem meg a mesét. Ajándékomért nem győztem köszönetet mondani a templomban.
Szelíd jóllakottság
Ebben a száguldozásban, amit hajlamosak vagyunk az élet természetes részének tartani, megfeledkezünk a csend erejéről és a megállás művészetéről. Arról, hogy néha önmagunkat csapjuk be azzal, ha csak a jelenben maradunk. Szedjük elő régi meséinket, szokásainkat! Legyenek rituáléink és rítusaink! Ha gyorsnak érezzük a tempót, ne a bevásárlóközpontban keressünk inspirációt. Utazzunk az időben. Visszafelé, mert a nosztalgia segít. Jó érzéseket vált ki, növeli önbecsülésünket, és segít elhinni, hogy szeretnek bennünket. Csökkenti a magány érzésének vagy a feleslegesség szorongatásának erejét. Mert a régi ott élhet az újban! Elférnek egymás mellett. Kondítsuk meg azt a tejfölösdobozt. Úgyis az csilingel a legszebben.
