Az első három regényem (Éleslövészet, Áttételek, Galeri) különálló műként született meg, majd az irodalomtörténészek utólagosan rásütötték a bélyeget, hogy triptichon, illetve trilógia. Az utóbbi három könyvemet (Tömegsír, Nálunk New Hontban, Mátyás király New Hontban) viszont előre trilógiának terveztem. Úgy éreztem, az utóbbi évtizedek, sokszor abszurd változásairól elég sok a mondanivalóm.
A szlovákiai magyarok közt elvétve, ha akad olyan, aki ne találkozott volna Grendel Lajos nevével, ami nem meglepő, hiszen jelenleg ő a kortárs magyar irodalom egyik legeredetibb alakja. De nem csupán mi olvassuk előreszeretettel groteszk hangvételű műveit, eddig megjelent tizennyolc kötetének többségét már a legkülönfélébb világnyelveken is kézbe vehetik a könyvbarátok. Az íróval jelenlegi munkahelyén a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Tanszékén sikerült hosszas egyeztetés után beszélgetnünk.
– Már sok helyütt mesélt gyermekkoráról. Milyen kép maradt meg Önben szülővárosáról, Léváról? – kezdjük a beszélgetést az idén hatvanéves Grendel Lajossal.
– Számomra Léva és a szülői ház adta az érzelmi útravalót. Ezek a szálak mára meglazultak, és mostanra Léva inkább csak emlék: az édeni gyermekkoré. Azé a szerencsés állapoté, amikor az ember minden tekintetben szűz, még nem találkozott a világ valós arcával. Az ötvenes-hatvanas években a város is más volt. Egy nyugodt, eldugott városkát kell elképzelnünk Nyitra árnyékában. Mintha megállt volna benne az idő.
– Milyen légkör volt a jellemző az otthonukra?
– Némi túlzással azt is mondhatnám, burokban születtem. Pedig apám, antikommunista értelmiségiként, nem tartozott a rendszer kegyeltjei közé: így lehetetlenné tették számára, hogy jogászként tevékenykedjen. Időnként nehéz, emberpróbáló munkákat is el kellett vállalnia, hogy a családja létbiztonsága veszélybe ne kerüljön. Anyám, mint az a polgári hagyományokat követő családokban megszokott volt, a háztartást vezette, de később neki is munkát kellett vállalnia. Szövőnőként helyezkedett el. A szüleim hányatott sorsából azonban mi, az öcsémmel szinte alig éreztünk valamit. Elfogadást és érzelmi biztonságot kaptunk tőlük. Az ötvenes években még nem volt televízió, így az estéket a rádióhallgatás mellett olvasással töltöttük.
Apám szinte falta a könyveket. Ő vezetett rá a rendszeres olvasásra. Az volt a szándéka, hogy művelt embert faragjon belőlem. Máskülönben óvott attól, hogy társadalomtudományi pályát válasszak.
– Ezért iratkozott be az akkor még Komenský Egyetem matematika–fizika szakára?
– Részben, bár apám ekkor már nem élt. Igyekezett belém sulykolni, hogy a reálértelmiségiek pályája kevésbé függ a politikai rendszerektől, mint a bölcsészeké. Ennek próbáltam megfelelni. Viszont ez idő tájt kezdtem írogatni, és úgy gondoltam, a magyar–angol szak hasznosabb lenne számomra.
– Volt egy olyan pont az életében, amikor elhatározta, hogy író szeretne lenni?
– Első írásom 1970-ben jelent meg, míg az első önálló kötetem kilenc évvel később. Kezdetben sokat vívódtam, és először önmagamban kellett tisztáznom, hogy én tényleg író akarok-e lenni.
– Diplomázás után a Madách könyvkiadónál helyezkedett el.
– A Madách könyvkiadó igazi irodalmi műhely volt. Ráadásul rendkívül jó társaság verődött ott össze. Egy diktatúra kellős közepén tudtunk szolidárisak lenni. Életem legnyugodtabb időszakának tartom az ott eltöltött tizenhat évet. Pedig a magánéletemben az összes fontos változás ezekben az években köszöntött rám, hiszen megnősültem, apává lettem, s közben elindult az írói pályám is.
– Felesége, Grendel Ágota újságíró, évekig lapunknál is dolgozott. Vele hogyan ismerkedett meg?
– Az egyetem negyedik évfolyamát kezdtem, ő elsős volt. Kettőnk története egyszerű, nem túl romantikus diákszerelemként indult. Kis híján háromévi udvarlás után, 1974-ben házasodtunk össze. Nálunk is voltak nehéz időszakok, amikor nehezen birkóztunk meg egy-egy buktatóval, sőt, a végső szakítás gondolata is megfordult a fejünkben. Azt hiszem, a legtöbb házasság, kevés kivétellel, pontosan így működik.
– Kettőjük közül ki volt az, aki többet tett házasságuk megmentéséért?
– Azt hiszem, mindketten meghoztuk a magunk áldozatát. Megtanultunk kompromisszumokat kötni annak érdekében, hogy együtt maradjunk. Komolyan valószínűleg egyikünk sem akart válni, inkább csak pillanatnyi tehetetlenségünkben fenyegetőztünk ezzel. Szerintem a válás extrém megoldás. Én természetesnek tartom, ha egy házassági kapcsolatban az érzelmek nincsenek mindig azonos hőfokon. A napi együttélésben néha kifárad, elfásul a kapcsolat. Ilyenkor kell ébernek lenni, és megoldani a még kis gondokat.
– Említette, hogy a megismerkedésük körülményei nem voltak túlzottan romantikusak. Ezt férjként sem próbálta pótolni?
– Bevallom, kicsit sem vagyok romantikus alkat. Rám inkább a szkepszis és az irónia a jellemző. Szerintem a romantikus gesztusokon túl más mód is van arra, hogy egy nőnek a kedvében járjunk. A franciaországi kiadóm például mindig csak így beszél rólam: „Lajos, a nők nagy barátja”. A buta, agresszív és féltékeny nőket viszont nehezen viselem el.
– Nem tűri el, ha birtokolni akarják?
– Pontosan így van. Ám a házasságunkban ez kölcsönös: a feleségem sem viseli el a birtoklási vágy legkisebb jelét sem. Mind a ketten keményfejűek vagyunk.
– Gyermekei mindjárt a házasságuk első éveiben megszülettek?
– Az egyetemista éveim alatt – eléggé meggondolatlanul – önkényesen kivontam magam a katonai gyakorlatok teljesítése alól, így utólag kénytelen voltam két évre bevonulni katonának. Lányunk a leszerelésem után, 1977-ben született meg, fiunk pedig három évvel később.
– Milyen apa volt?
– Nem jó. Miután megszülettek a gyermekeim, választanom kellett a mintaapa szerepköre, valamint az írás között. Én az utóbbit választottam, de nem puszta önzésből, hanem egyfajta belső íráskényszernek engedelmeskedve. Később, a könyveim megjelenése után egyre több társadalmi eseményen, író-olvasó találkozón, szimpóziumon kellett és illett megjelennem. A gyereknevelés terhe jórészt a feleségemre hárult. Ennek ellenére sikerült jó viszonyt kialakítanom mindkét gyermekemmel, és még a viharos kamaszkori éveik alatt sem távolodtunk el egymástól.
– Mivel foglalkoznak jelenleg a gyermekei?
– A lányom, Zsuzsa egy óvárosi étteremben dolgozik pincérnőként. Ő nem igazán szeretett tanulni, viszont kamaszkorától kezdve vonzotta őt a „vendéglátózás”. Fiam, Gábor újságírás–magyar szakon végzett az egyetemen, és jelenleg a Markíza televíziónál dolgozik. Azt hiszem, hogy mindketten megtalálták a helyüket az életben.
– Tanult a hibáiból, és igyekszik az unokáira több időt szánni?
– A lányom kisfia, Deniz kilencéves, a fiaméknál pedig egy éve született meg Ádám. Tanultam-e a hibáimból? Nem tudom. Most is nagyon elfoglalt vagyok.
– Kicsit meglepő, hogy miközben a nyolcvanas években a rendőrség folyamatosan figyelte, többször kihallgatta, három irodalmi díjjal is gazdagodott.
– Az ŠTB 1981 és 1985 között megfigyelt, és többször kihallgatott. Ennek egyik oka az volt, hogy ekkor készültek a Duray Miklós elleni perre, majd amikor 1982-ben letartóztatták, a bírósági tárgyaláson engem szerettek volna tanúként és egyben bűntársként felvonultatni.
Én azonban nem tanúskodhattam, hiszen nem vettem részt a Csehszlovákiai Magyarok Jogvédő Bizottságának tevékenységében. Másrészt figyeltek a magyarországi kapcsolataim miatt is, mert olyan kollégákkal voltam baráti viszonyban, akik ellenzékinek számítottak.
– Az Éleslövészet című könyvének franciaországi bemutatójára 1986-ban a „gyanús” baráti köre miatt nem engedték ki…
– Akkoriban nagyon meggondolták, hogy kit engednek ki. Hiába kaptam hivatalos meghívót, a vízumkérvényemet elutasították. Fél évvel később, amikor az utazás aktualitását veszítette, aztán mégis megadták a kiutazási engedélyt. Persze gondoskodtak róla, hogy a családom itthon maradjon túsznak. A rendszerváltás óta viszont sokat és sokfelé utaztam a családommal is.
– Az 1991-ben alapított pozsonyi Kalligram Lap- és Könyvkiadónak, mely mostanra a magyar könyvkiadás egyik legismertebb műhelyévé nőtte ki magát, Ön az egyik alapító tagja.
– Rajtam kívül még Szigeti László, Juhász R. József, Farnbauer Gábor és a dióspatonyi termelőszövetkezet voltak az alapítók. Szigeti László vetette fel először, hogy egy szélesebb merítésű könyvkiadót kellene létrehoznunk. Rettenetesen nehéz volt a kezdet, főleg az anyagi háttér bebiztosítása, hiszen a Mečiar-kormánytól nem reménykedhettünk támogatásban. Sikerült viszont megtalálni az utat magyarországi alapítványokhoz, melyek elsősorban a sorozatok kiadását támogatták. Szép éveket töltöttem ott, de egy idő után belefáradtam, hogy ne az irodalommal foglalkozzam, és kiléptem.
– Jelenleg két egyetemen is tanít. Jól érzi magát a katedrán?
– Jól. Eredetileg ugyanis egyetemi tanár szerettem volna lenni, de ez a régi rendszerben politikai okok miatt meghiúsult. Viszonylag későn kerültem ide, de nem bánom, hiszen azt taníthatom, amit a legjobban szeretek: a huszadik századi magyar irodalmat. Ráadásul itt, a Comenius Egyetem magyar tanszékén rendkívül jó munkatársak vesznek körül. Nincsenek féltékenykedések, irigykedések, veszekedések. Szinte hihetetlen, hogy a mai világban ilyen közösség is létezik. A Károly Egyetemen is vannak irodalomtörténeti előadásaim – részben magyar, egy másik csoportnak szlovák nyelven.
– Idén ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Készített valamiféle számvetést az életéről?
– Igen, de ez nálam egyébként sem születésnapfüggő. Mindig is rágódós, elemzős típus voltam. A fontos döntésekben szerencsére nem hibáztam. Persze vannak dolgok, amiket elrontottam, de kevés. Ezt azonban a szerencsémnek is köszönhetem.
– Elterjedt Önről, hogy kiszámíthatatlan hangulatember.
– Kétségtelen, hogy vannak hangulati kilengéseim. Bár alapjáraton nyugodt embernek tartom magam.
– Amikor belegondolt, hogy hány gyertyát lehetne meggyújtani a születésnapi tortáján, nem fogta el az öregségtől való félelem?
– Magától az öregségtől nem tartok, sőt még a haláltól sem félek igazán. Sokkal inkább az azt megelőző időszak aggaszt. Nem szeretnék évekig kiszolgáltatottan, másokra szorulva szenvedni, kínlódni.
– Minek köszönhető, hogy lélekben még mindig fiatal?
– Talán a kíváncsiságnak. Pedig a mondás szerint: aki kíváncsi, az hamar megöregszik. Ám szerintem ennek pont az ellenkezője az igaz. Amíg az ember nyitott, és nem veszíti el az érdeklődését a világ iránt, addig a belső fiatalságát sem veszíti el.
– Előfordult az utóbbi években, hogy visszaolvasta valamelyik fiatalkori írását?
– Amikor tíz évvel ezelőtt a Kalligram elindította az életműsorozatomat, puszta kíváncsiságtól vezérelve újraolvastam az első műveimet.
Most, ennyi idő elteltével kevésbé érintenek meg. Sőt, vannak mondatok, amelyek bosszantanak. Néha lúdbőrzött a hátam, és azt mondtam: „Hát, ez nagyon rossz”. De változtatni ezeken már nem érdemes.
– A könyveibe beleszövi a saját, megélt történeteit, vagy többnyire fikciót ír?
– Többnyire fikciót, de azért a saját személyes élményeim is megjelennek. Szerintem, ha egy író a személyes élmények teljes kizárásával alkot, akkor nem tud igazán hiteles lenni. Ezért is van az, hogy történeteim leginkább kisvárosi környezetben játszódnak, vagy Pozsonyban.
– Miután megkapta a Kossuth-díjat, nem kezdett el kicsit szorongani, hogy sikerül-e továbblépnie? Még jobbat produkálnia az addigi írásainál?
– Én ezt most úgy próbálom megoldani, hogy regény helyett irodalomtörténetet írok. Ha minden a terveim szerint halad, még egy évig ezen dolgozom. Egy év haladék? De a szorongás már bennem van, hiszen én is ismerek olyan írót, akit a díjak annyira elvakítottak, hogy azt hiszi, minden, amit leír, az maga a szentírás. Szeretném ezt a csapdát elkerülni.
– Milyen érzés, hogy a neve felkerült a magyar érettségi tételek sorába?
– Jólesik, és egyben zavarba is hoz.
