A kislány, messze a többi óvodástól, egyedül ült a homokban.
Elvették tőle az imént babáját a nagyok, s kitépték annak kezecskéit meg lábacskáit. Szép fekete haját pedig szétszórták a szélben. Sírtak a kicsi virágok, a föld felé hajtották arcukat. Egyszercsak előbukkant valahonnan, akár szavára egy varázslónak, a tűztollú madár. Micsoda madár! A szárnya csupa láng! Ha a felhők közt jár, labdázik a Nappal, csőrébe kapja a sárga golyót, nem lohad ki soha torkában a tűz.
– Gyere te lány, te könnytől maszatos! Mássz fel a hátamra gyorsan! Megmutatom a világot. Keresünk boldog tájakat.
– Szervusztok virágok, fák, bokrok. Szervusz, te kedves katicabogár. Én most elmegyek.
– Vigyázz magadra! – suttogta a gyenge gyep, mikor megmozgatta a szél.
Egy szempillantás alatt tűntek el a fellegekben. Márta néninek, az óvónőnek előbb ámulatában elakadt a lélegzete, majd egyre hevesebben vert a szíve. Indult volna ő a kislány nyomába melegiben, de annak egyrészt nyoma sem volt, másrészt a többi gyereket sem hagyhatja őrizetlenül. Tétlenül mégsem várhatott. Telefonált a rendőrségre. Miután kétszer is elismételte a történteket, az ügyeletes tiszt azt válaszolta: ,,Asszonyom, utasszállító repülőgép van, sőt van teherszállító is; készséggel elismerem, hogy van madárinfluenza, ami elviheti az embereket; de olyan madár, amelyik az embert föld körüli útra vinné, nincs.’’ Majd udvariasan köszönt és letette a kagylót.
A dolognak csakhamar híre ment az egész városban. Voltak, akik látni vélték a tűzmadarat, a történetet kedvére cifrázgatta, színezte a nép, hozzáadott valamit és elvett belőle, röptette, akár a mesét.
A Hír meg csak nőtt, nődögélt, és mire a déli harangszó megszólalt, uram fia, fölcseperedett. Akkor frakkot öltött, föltette cilinderét, kesztyűt húzott, megragadta sétapálcáját, úgy döntött, körüljárja a települést, hátha van, aki még nem ismeri... Végigment három, hosszan kanyargó utcán anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna, kijutott a lúdpiacra, simogatta ördögi büszkeségét, hogy ott, mint régi ismerőst üdvözlik az emberek, hurkát és málnaszörpöt fogyasztott, majd jóllakottan folytatta útját, és már ott is állt a zebrás útkereszteződésben, a „Harmatcsepp” fodrászszalón előtt.
Ült a tükörnél egy fiatal nő, fejmosás után. Engedetlen, hosszú, fekete selyemhaját, mely hullámokba rándult folyton, fésülte kétoldalt. Egyszerre csak nem mozdult. Csak ült, és várt, és nézett a tükörből hátrafelé, az utca irányába. Nyikordult az ajtó, kemény kalapját megemelte, beköszönt a Hír. Az asszonyt először rosszullét fogta el, megtámaszkodott – ne csodálkozzunk rajta: a kislány édesanyja volt – majd összeszedte minden erejét, aztán úgy ahogy volt, hanyatt-homlok rohant az óvodába.
Futott a már-már meleg, koraőszi délutánban, utcákon, tereken át, haját összekócolta a szél, valaki üdvözölte, de neki most igazán nem volt ideje még visszabólintani sem, szaladt tovább, a parkon keresztül rövidítette útját, a szökőkútnál vigyázószemű anyákat látott, ügyelték a játszadozó gyerekeket... hiszen langyos, koraőszi nap volt, a virágokat illatoztak, és a fák már elkezdték kiszínezni leveleiket.
Galambokat bújtattak a fák koronái, azok meg békességből, szabadságból, feltörő sóhajokból gyúrt szeretetet: gerlekincseket rejtegettek. Mert egyebük nem volt – és ugyan mi kellett volna még? - a kincseket hét lakat alatt tartották, s a kulcsokat a legidősebb vadgalamb őrizte.
A fák koronáiról jó kilátás nyíllott a parkra.
Azt a hölgyet, aki átrohant a parkon, kis idő múlva a madarak újra látták a sétányszegleten, csakhogy most az ellenkező irányból érkezett, és nem futott már, nem is sietett, inkább csak vonszolta egyik lábát a másik után, mint a megfáradt emberek, akiknek nehezükre van a járás. Ez az asszony olyan szomorúan nézte a szökőkutakat, meg a nyíló virágokat, de főképp a játszadozó gyerekeket, hogy kisvártatva az ő nagy bújától hűvös lett és zúgos, és egykedvűen barna a liget.
Gerlék szemeiből patakzottak a könnyek, de ekkora búslakodás láttán a vén galambnak is majd megrepedt a szíve, ami pedig nagy szó, mert bánatokon edzett, hatalmas szíve volt. Törte okos fejét, mivel tudná megvígasztalni társait, jutott eszébe számtalan, szebbnél szebb gondolat, de bizony mindez mit sem segített. Mert mást már tényleg nem tudott, előszedte kulcsait, és fölkattintotta mind a hét lakatot.
Aztán hosszú fénysáv kígyózott az ágaktól lefelé, sugarak villóztak, tündököltek, sziporkáztak, majd aranyos esőfüggönnyé olvadtak és mosták a parkot. A nyurga ujjú fény a kislány édesanyjának szeméből másfél mázsa keserűséget kitörölt, az áradó sugarak meg arcát festették pirosra, hogy finomodjék szája szegletén a mosoly. Simogatta száz meg száz különféle madárhang, vígasztalta millió tücsök; áradt a madarak éneke illatos, kábító levegőben, minden hang máshonnan csendült és más-más ízeket hozott; ez volt a liget lakóinak kórusa, ami azért szólt, hogy álomba ringassa az egész vidéket; hét esztendős, mélységes álomba.
És egyszerre csak aludt az óvoda, és aludt a park, mind az egész város, a rózsafa meghajolt, és nem járt már a Hír... Az Idő esetten egy odvas fába dőlt.
Folytatás hamarosan
