Az ünnepeknek mindig van utóélete. Úgy szoktuk mondani, hogy ki kell pihenni őket. Családi ünnep, így emlegetjük a karácsonyt. De hogyan érez a gyermek, amikor anya és apa már nem állnak együtt a fa alatt?
Ma már azt mondjuk, nincs csonka család, mert az már nem modern fogalom. Egyetlen család sem csonka. Apunak új partnere van, anyunak is. Ha meg nincs, az se baj, bár a végén valamiképpen mindkettőből baj lesz. Válás után sem a szülőnek, sem a gyermeknek nem könnyű. A gyereknek vagy azért, mert lemondott a család újraegyesítéséről való fantáziálásról, vagy mert nem mondott le. A variációk száma végtelen.
Nem hiszem, hogy azt kell mondani, lám, lám, ide vezethet a válás. Az együtt élő családok is csodálkoznának, ha a gyermekeik elmesélnék, ők hogyan élik át a közös ünnepeket. A lenyomat sosem fekete-fehér. A karácsony ott is, itt is megölheti a gyermek lelkét. De azért olvassuk el Márton, Botond és Kata ex situ jelentését. Hátha... Hátha tanulunk belőle valamit.
A 18 éves Márton középiskolás – „Az árnyék néha elöl, néha utol jár...”
Négyéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Addig a mamáéknál laktunk, majd anyuval beköltöztünk a városba, én a szomszéd utcába jártam oviba, iskolába. Minden második hétvégét a mamáéknál töltöttem. Apu nem mindig maradt velünk, de nem számított, nekem jó volt a mamával. Náluk volt az apukarácsony is, mindig december 25-én. Anyuval egyszerű, de meghitt karácsonyaink voltak. Mézeskalácsot sütöttünk, együtt díszítettük az apró műfát, s mikor csengetett a Jézuska, kijöttem a szobából. Mesét néztünk, társasoztunk, kártyáztunk. Nem emlékszem feszültségre, a szüleim nem sározták egymást, nem üzengettek egymásnak velem. Nyolcadikos voltam, mikor anyu összejött az egyik kollégájával.
Péter hébe-hóba beugrott, sütit hozott, vacsoráztunk, megjavította a lefolyót, moziba mentünk hármasban. Nem élveztem, de kibírtam. Karácsonykor ő hozta az élő fenyőfát, belefaragta a tartóba, villogókat szerelt az ablakba. Majd elrohant, mi pedig anyuval kettesben megvacsoráztunk. Rengeteg ajándékot kaptam mindkettőjüktől, Péter is bőkezű volt. Anyu közben szóba hozta, hogy Péternek van egy ötéves kisfia, ez az utolsó közös karácsonyuk, de válófélben van. Másnap megint előhozta: Milyen jó lenne, ha itt lehetne Péter is...
Én csak annyit mondtam: jó volt nekünk eddig is kettesben. Anyu ingerülten magyarázkodni kezdett, hogy olyan sokáig volt egyedül, neki is szüksége van társra. Apu akart elválni, nem ő, mert volt egy másik nője.
Csodálkoztam, hogy ilyeneket mondott, eddig ez nem volt téma. Péternek másnap megköszöntem az ajándékokat, majd átmentem apuhoz. Mama sürgött-forgott, boldog volt, hogy ott vagyunk. Ott is rengeteg ajándékot kaptam. Péter a mai napig az exével és a fiával tölti a karácsonyestét. Amúgy már velünk él. Anyu örül, madarat lehetne vele fogatni. Apám is beújított, bejött a képbe Szilvi, aki jóval fiatalabb nála. Kiskosztüm, magas sarkú, szuper kocsi, asszisztens egy vállalatnál. Hitelre vett egy kis bungalót a szomszéd faluban, apám odaköltözött hozzá, felezik a költségeket. Apu mégsem elégedett, morcos, valahogy féltékeny anyura. Ez az ő szeretete, egy idézetben olvastam hasonlót: Olyan, mint az árnyék, másnál elöl, nála utol jár.
Egyre jobban beleszól az életünkbe: miért abba a középiskolába jelentkeztem, miért nem a másikba, miért ezt a cipőt vettem a szülinapi pénzen, minek nekem drága mobil? Két éve karácsonykor aztán nem mentem át hozzá. Nem szerettem Szilvi házát. Mikor apu számonkért, visszaüvöltöttem neki, hogy nem rángathat dróton, már nem vagyok kisgyerek. Utána egy hónapig nem jött. A következő karácsonyt megint együtt ünnepeltük, de már a nagyszüleim házában. És kettesben. Úgy, mint régen. Időközben megtanultam halat pikkelyezni, együtt készítettük az ünnepi menüt, anyu küldött süteményt (Szilvi nem süt). Jó volt. Azóta nyugi van itt is, ott is.
A 19 éves Botond végzős gimnazista – „Szabadon engedjem, mint egy madarat...“
Szüleim fiatalon házasodtak, mert jött a gyerek. Tízéves voltam, a bátyám tizennyolc, amikor végre elváltak. Ők nem bírták egymást, a karácsony sem bírta őket. Legalábbis ilyen emlékeim vannak a szentestékről. Anyám nagyot akart villantani, de mindig belebukott. Nem sikerült sütemények, elégett pulyka, ehetetlen szósz... A végén koszos otthonkában, fésületlen hajjal huppant le a székre. Végül mindig apu mentette meg a karácsonyt a fényeivel. De a fa alatt is folytatódott a veszekedés: „Miért ezt vetted neki, hiszen ócska, nem megmondtam, hogy a gyerek a másikat akarja?”
Duzzogás, bőgés. Másnap ugyanez pepitában apám szüleinél, ahol összejött a rokonság. Akkor azt gondoltam, hogy ebben a családban aztán senki nem szeret senkit. Ment a csipkelődés, a csesztetés, az ivászat: szűz hó helyett ezen siklott a mi karácsonyunk szánkója. Valaki a végén mindig bőgve rohant el az asztal mellől. Vagy a nagyanyám, akinek a főztjét nem lehetett nem megdicsérni, vagy apu húga, aki minden évben más pasival állított be. Ültünk vagy húszan az asztal körül, de a következő karácsonyig senki nem beszélt senkivel. Otthon a lakás romokban hevert, anyám visítva takarított három napig, hogy neki csak ez jut. Ez nem élet, elege van. Apám inkább lelépett otthonról, bátyám is hamar más utakon kezdett járni.
A válás utáni első karácsony borzalmas volt. Bátyám már egyetemista volt Finnországban: egyszerűen nem jött haza, apám akkor már egy hónapja nem lakott otthon, ketten anyuval kínlódtuk végig az egészet.
Anyu korán kidőlt, úgyhogy se vacsora, se mézeskalács. Legalább a fa állt, megajándékoztuk egymást, aztán mentem a szobámba. Másnap szokás szerint nagyszülői vizit, apám levakarhatatlan volt. Anyu rászólt – Hagyd a gyereket! –, mire már vacsora előtt megindult a veszekedés. Gyakorlatilag a szüleim azóta nem beszélnek. Anyu egy év múlva férjhez ment a gyerekkori iskolatársához. Zotyó bának nem volt gyereke, így gyorsan összehoztak egy kislányt. Anyu az anyaságban megnyugodott, én meg imádom Lilit, a kishúgomat. Zotyó bá jó fej, úgy beszél velem, mint férfi a férfival. Ha valami nem tetszik neki, elmagyarázza, hogy ő hogyan gondolja, de nem sértődik meg, ha mégsem hallgatok a szavára. Ünnepekkor is győzünk mindent, mert a karácsonyi főzést mindannyiunk szerencséjére átvette Zotyó bá. Bátyámnak időközben családja lett Finnországban, de ünnepekre ők is hazarepülnek.
Apu? Szerintem jól van. Karriert épített, sikeres mérnök, külföldön dolgozik. Egyszer karácsonykor utánarepültem Marokkóba, ott töltöttünk egy hetet. Jó volt. Barátnői akadnak, de nem veszem őket komolyan. Nagyiék meg egyre idősebbek, és tudom, hogy örülnek nekem, nagy karácsonyi összeröffenéseikre azóta is elmegyek. Már szinte megszerettem a rokonaimat; rájöttem, hogy a közös vacsoránk olyan, mint az élet, színes-szagos. Sok a furcsa karakter, de attól még rokonok vagyunk, s a rokonok sohasem olyan jók, mint a barátok. De hát az élet sem tökéletes. Az egyik tanárom mondta: gondoljunk csak bele, milyen unalmas lenne az élet, ha minden és mindenki tökéletes lenne. Szerintem igaza van.
A 24 éves Kata egyetemista – „Minden egész eltörött...“
Nagyon szerettem a karácsonyt, mézeskalácsillat lengte be a konyhát, a pléhdobozokban illatos aprósütik várakoztak. Az adventi koszorút mindig elvittük megáldani a templomba, apu együtt imádkozott velünk gyertyagyújtáskor. Vacsorára hal volt krumplisalátával, süteményt csak az éjféli mise után ettünk, tartottuk a böjtöt. Mind a négyen ünneplőbe öltözve álltunk a fa alatt – anyu már hetekkel előtte megtervezte a szetteket. Szép gyerekkorunk volt a húgommal. Minden évben készült rólunk fotó. Aztán minden egész eltörött.
Az utolsó években anyut nemigen láttuk nevetni. Féltem anyut, ezért hétvégére mindig hazamegyek. Húgom is egyetemista, de ő egy fafej ilyenekben. Tiszta apám. Anyu nem adja be a válást, azt mondja, apu hagyta el a házat. Félúton vagyunk vagy tévúton? Nem tudom. Sokáig nem is sejtettük, hogy baj van. Aztán apu elkezdett kimaradozni. Az érettségi vizsgám után robbant a bomba. Találtam egy kósza SMS-t. Apunak viszonya volt, már második éve. Anyám csak ült mereven, rászóltam: Anyu, mondj már valamit! Ő akkor már jó ideje tudta, csak nem mondta. Apu még egy évig otthon élt, de a hétvégéket a barátnőjével töltötte. Csikicsukit játszott, azt a játékot, mikor sehogy sem jó, sem vele, sem nélküle.
A nője leadta a gyerekeit, ők meg édes kettesben randizgattak. Aztán egyszer csak eltűntek a szekrényből apu ruhái. Egy szót sem szólt, üzenetet sem írt. Semmi, süket csönd.
Ott sírtunk az üres polcok előtt. Hetekkel később kiderült, hogy albérletet vett ki, mert még mindig nem tudott dönteni. Otthon már nem volt jó neki. Ehhez képest még sokáig visszajárt füvet nyírni, a fákat megmetszeni. Karácsonykor négy személyre terítettük az asztalt. Ima, vacsora, éneklés, minden úgy volt, ahogy eddig. Ajándékbontásnál kiderült, hogy anyának is vett ajándékot. Majd elköszönt, és elment. Húgom a nyakába ugrott, én megbénultam. Tavaly már nem jött, hárman ültük a fa alatt. A varázs szertefoszlott, véget ért a gyermekkorunk. Apu még mindig fizeti az albérletet, tavaly oda szervezte a karácsonyt is. Volt karácsonyfa, finom sült hús körettel, házi süti. Igyekeztünk jó képet vágni, hiszen ő az apánk.
A válás a házasság törvényes felbontása, ami bírósági eljárás keretében történik, és leggyakrabban akkor kerül rá sor, ha a házasság helyrehozhatatlanul megromlott, vagy közös megegyezés alapján történik, ami gyorsabb és egyszerűbb, magában foglalva a vagyonmegosztást, a gyerekek felügyeletét és a velük való kapcsolattartást, valamint a gyermektartást. Fontos tudnivalók: Nem feltétele a válásnak a különélés, sokszor a felek anyagilag sem tudják megoldani. A közös megegyezés esetén a bíróság csak akkor nem hagyja jóvá az egyezséget, ha az a feleknek vagy a gyerekeknek jelentős hátrányt okozna. Az ítélet jogerőre emelkedésével szűnik meg a házasság.
