Június óta új művészeti vezetője van a Komáromi Jókai Színháznak. Lévay Adina román származású rendező. 1995-ben végezte el a Hangár Színiakadémiát Budapesten, majd jelentkezett a kimondottan modern színházi törekvésekkel foglalkozó londoni Central School of Speech and Drama intézménybe, ahová első nekifutásra felvették. Itt 2000-ben fejezte be tanulmányait, majd ismét Budapestre került, ahol a néhány évig működő Napszínház alapító tagja volt. Komáromban két előadást rendezett, J. Fosse: Őszi álom és Ch. Keatly: Anyám azt mondta, hogy ne! című darabokat, amelyek nagy sikert arattak.
– Miért döntött úgy, hogy elvállalja a színház művészeti vezetését?
– Elsősorban azért, mert megszerettem a társulat tagjait. És úgy éreztem, a komáromi csapat is megkedvelt engem. Tavasszal aztán – az addigi művészeti vezető, Verebes István távozása után – engem kértek fel e posztra. Könnyű volt igent mondani.
– Milyen színházat szeretnének csinálni?
– Igyekszünk – én így nevezem! – közösségi színházban gondolkodni. Mindenképpen szeretnénk megfelelni az itteni közönség igényeinek. Például: az évad gyermekelőadása a Háry János című daljáték, ami a magyar irodalom egyik gyöngyszeme. Tudjuk, ugye, hogy a Háry János zenéje – melyet Kodály írt – kicsit nehezen emészthető. Bábjáték formájában adjuk elő, hogy a legkisebbek számára is élményt jelentsen. Megpróbálunk két legyet ütni egy csapásra: szórakoztatni, de egyben nevelni is, a klasszikus irodalom és zene felé terelni a gyerekeket. Ugyanez jellemző felnőtt bérletünkre, egész műsortervünkre is. Például a következő előadásunk Müller Péter–Seress Rezső Szomorú vasárnapja lesz, az én rendezésemben. Ismert dalok, táncok szórakoztatják a nézőt, miközben a darab komoly üzenetet hordoz. Egy ember, egy ország és egész Kelet-Európa sorsát…
Célunk a minőség, hogy a tőlünk telhető legjobbat adjuk. Mert amit adunk, az vissza is térül… Reméljük, sikerül! A nézők megszeretik a színházat. Nem feltétlenül minket, hanem a színházat általában.
– Eddig csak kortárs darabokat rendezett. Miért?
– A londoni akadémián modern rendezést tanultam. Arra buzdítottak minket: keressünk olyan mai drámákat, amelyek tetszenek nekünk, s amelyek „mondanivalóját” – éppen ezért – közvetíteni szeretnénk. Ezért esett a választásom kortárs darabokra. Szeretek kísérletezni. De senki se értsen félre: a lila ködöt nem kedvelem. Vallom, hogy vannak határok, amelyeken túl már nem érdemes próbálkozni.
– Manapság sokat halljuk a fogalmat: modern színház...
– Nem szeretem ezt a szót. Túlságosan beskatulyáz, ráadásul mindenki mást ért alatta. Ezért inkább azt szoktam mondani: én a varázslatot keresem a színpadon. Például elég csak jelzésszerű térben játszani, nem feltétlenül van szükség agyonbútorozott színpadra. Szeretem, ha olyan pillanatokat tudok teremteni, amelyek kompenzálják a díszlet „hiányát”. Ilyenkor a nézők fantáziája „beindul”, és a saját élettapasztalataikból továbbépítenek egy-egy helyzetet. Peter Brook írja: ha egy üres térben előveszel egy tárgyat, és azzal elkezdesz játszani, akkor az a tárgy bármivé át tud alakulni. Az Anyám azt mondta, hogy ne! című előadásban például az egyik szereplő egy tükörrel fényt varázsol a felhőkre. Én ezeket a pillanatokat keresem.
– Ebben az előadásban úgy láttam a Nőt, ahogyan eddig még sosem. Minden ránk aggatott mítoszon túllépett, és sikerült a Nőt minden kínjával és örömével együtt bemutatni.
– Talán azért, mert rendezőnő vagyok, másképp értelmezem a világot, mint egy férfi. Ugyanakkor itt az ideje, hogy azokat a fals szerepeket, amelyeket a világirodalom nagyrészt férfi írói alkottak a nőkről (szent anya, démoni szerető, konyhatündér, házsártos feleség), kiegészítsük a női látásmóddal. Biztos, hogy – néha akaratlanul is – meg-megkarcolom ezeket a hamis képeket.
– Román nemzetiségű. Nem furcsa beilleszkednie egy szlovákiai magyar közegbe?
– Néhány dologra érzékenyen reagálok. Például itt ez a város, amely ketté van szelve. És ez a kétfelé vágás benne van az emberek lelkében, benne remeg a levegőben. Sokat olvasgatok, hiszen vannak történelmi tények, amelyekről tud az ember, és vannak, amelyekről még nem hallott.
De én alapvetően olyan típus vagyok, aki előretekint. Próbálom megérteni, mi történt, próbálom megérteni az itteni mentalitást. Többek között ezért költöztem ide, Komáromba.
– Méghozzá egész családjával – angol férjével és ötéves gyermekével, a kis Felixszel együtt, Bukarest, Budapest és London után… Milyen az életük a kisvárosban?
– Én már annyi helyen éltem! Ha most valaki grabancon fogna, eldobna Kínába, és adna nekem 10 dollárt, én ott is megoldanám az életem. Szerencsére tudok alkalmazkodni. Férjem, Matthew, Angliában dolgozik, háromhetente ingázik. Fiam ide jár óvodába, és nagyon jól érzi itt magát. Amikor aktív időszakom van, és rendezek (egy-két rendezést vállalok évente), igyekszem kihasználni a délutáni szabad órákat. Ilyenkor csak Felix létezik. Eltartott egy kis ideig, míg megtanultam kikapcsolni az agyamat. Mikor este hazaérek, fiam néha megkérdezi: Anyuci, és milyen volt a próba? Jól viselkedtek a színészek? Néha úgy érzem, olyan vagyok, mint egy bűvész: három-négy tárgyat lebegtetek egyszerre. Néha-néha le is pottyan az egyik, de mindent megteszek, hogy a levegőben tudjam őket tartani…
