A mondás szerint „nem fáj a szív, ha a szem nem látja”. De mi történik akkor, ha a szem jól látja, de az eszünk már kialakította a saját véleményét, és figyelmen kívül hagyja a valóságot? A 90-es években híressé vált „láthatatlan gorilla” nevű kísérlet bebizonyította, hogy gyakran csak azt látjuk, amit látni akarunk, és azt gondoljuk, amit gondolni szoktunk egy adott helyzetben. Ezért okosan tesszük, ha napjainkban – amikor a közösségi médiaalgoritmusai pontosan ezt a szabályszerűséget alkalmazzák velünk szemben – jól odafigyelünk.
A kísérletben, amelyre 1999-ben került sor a Harvard Egyetemen, a résztvevőknek egy videót vetítettek le, melybenhárom fehér és három fekete pólós játékos labdázott. A nézők feladata az volt, hogy számolják meg a fehér pólós emberek közötti passzokat.
A felvételen egyszer csak megjelent egy gorillajelmezes ember. Megállt a játékosok között, belenézett a kamerába, gorilla módra megdöngette a mellkasát, és kisétált. Ezután megkérdezték a videó nézőitől, hogy a játékosokon kívül láttak-e valaki mást is a felvételen. S mi volt a válasz? Csak a nézők fele vette észre a gorillát. Amikor másodszor is levetítették a videót, a kísérleti alanyok sokkot kaptak. Csodálkoztak, hiszen először nem látták, és azt állították, hogy a rendezők kicserélték a videót. Azóta sokszor megismételték ezt a kísérletet más személyekkel is, de az eredmény mindig ugyanaz volt: a nézők fele nem látta a gorillát.
Nem várom a gorillát – nem látom a gorillát
Christopher Chabris és Daniel Simons, a kísérlet kiötlői ezzel bebizonyították, hogy életünket az elképzeléseink irányítják. De nem a szociális hálók által ajánlott mintákra gondoltak, hanem azokra az előképekre, amelyeket magunkban hordozunk a világról. Azaz, ha nem várjuk a gorillát, akkor nem is látjuk.
Életünket sokkal több előzetes elképzelés irányítja, mint gondolnánk. Például akkor is, amikor meggyőződésünk, hogy ismerjük a tudásunkat, jól értelmezzük a világ dolgait, és helyesen látjuk az ok-okozati összefüggéseket. Vegyük csak az emlékezetet – sokszor azt gondoljuk, pontosan emlékszünk valamire. Pedig a valóság egészen más, mint ami az emlékezetünkben él. Elsősorban a gyerekkorunkkal kapcsolatos emlékekkel vagyunk így – aztán kiderül, hogy ezt vagy azt az eseményt csak fényképen láttuk, vagy mások elbeszéléséből ismerjük.
A képzelet felelős azért is, ha nem veszünk észre fontos dolgokat, pedig azok az orrunk előtt vannak. Például amikor autót vezetünk – csak a vezetésre koncentrálunk, és fogalmunk sincs, milyen tájon haladunk keresztül.
Miért vagyunk „vakok”?
A gorilla-kísérlet az egyik legismertebb pszichológiai teszt. Rendkívül népszerű, mert érthetően és humorosan világít rá arra, hogyan érzékeljük a külvilágot. Vagyis inkább arra, hogyan nem érzékeljük.
Miért történik mindez? Nem azért, mert félkegyelműek vagyunk, hanem mert csak azokat a dolgokat jegyezzük meg, amiket észrevettünk. Azokat nem, amelyekre nem figyeltünk – ez a figyelmi vakság. A vakságnak összetett oka van: idegrendszerünknek számos elem közül kell kiválasztania a számára fontosakat, és közben a zavaró elemeket ki kell szűrnie. Ez hasonlít ahhoz, mint amikor az íróasztalunkra azokat a dolgokat rakjuk ki, amelyekre szükségünk van. Agyunk is ilyen munkaasztalt hoz létre, amikor figyeljük a környezetünket. Hogy mi kerül az asztalra, az időről időre, feladatról feladatra változik.
Ha figyelmünket egy bizonyos területre összpontosítjuk, akkor hajlamosak vagyunk nem észrevenni azokat a tárgyakat, eseményeket, amelyek szintén ott vannak, még akkor sem, ha jelentősek vagy fontosak. A kísérlet vezetői maguk is meglepődtek, hogy az embereket mennyire megrázza ez a fajta figyelmetlenség.
Azt hisszük el, amit el akarunk hinni
Gyakori hiba a szelektáló figyelem ilyesfajta megjelenésén alapuló narratív hazugság (megbízhatatlan elbeszélés) – olyan tudatos vagy tudattalan történetalakítás, amely elhallgatja, elferdíti a tényeket, vagy új keretbe helyezi a valóságot tényszerű bizonyítékok, ok-okozati tények nélkül. A narratív hazugság nagy szerepet játszik például a bűnesetek kivizsgálásakor, amikor nemcsak az a fontos, mit látott a tanú, hanem az is, minek szentelt vagy nem szentelt figyelmet. Ilyen esetekben a narratív hazugság élet és halál kérdése is lehet.
A megbízhatatlan emlékezés hatása a való életben is előfordul a közösségi hálókon és azokon kívül is. A jelenkor egyik legpusztítóbb fegyverével függ össze – az információval. A gorilla-kísérleten alapuló megállapítás az egyik lehetséges válasz arra a jelenségre, hogy az emberek egy része miért hisz el valótlan információkat, hamis politikai ígéreteket, amelyek gyors és egyszerű megoldásokat kínálnak.
Az érzelmi reakció ugyanis hirtelen és automatikus, ellentétben a lassabb, átgondoltabb feldolgozással, ami az analitikus gondolkodás alapja. A teszt alkotói – akárcsak A láthatatlan gorilla című könyv – megállapítják: nem is hinnénk, hogy a világról alkotott elképzelések és hiedelmek milyen mélyen bevésődnek lelkialkatunkba, és alapját képezik annak, amit józan észnek nevezünk.
Jó szolga, de rossz úr
Meggyőződésünk, hogy több dolgot tudunk megfigyelni egyszerre, hogy emlékeink pontosak, hogy a magabiztos emberek mindent tudnak. Biztosak vagyunk benne, hogy tudjuk – holott igazából csak azt hisszük, hogy tudjuk. Keverjük a gondolatok logikus összekapcsolódását az ok-okozati összefüggésekkel.
Ezekben az esetekben elképzeléseink tévesek, s ha ezekre támaszkodunk, akár lényeges kérdésekben is nagyon megjárhatjuk: akár egészségünkkel, vagyonunkkal, életünkkel is fizethetünk érte. A gorilla-kísérlet alkotói elismerik, hogy az intuitív emlékezés gyors és egyszerű, de pontatlan, s a valóság legtöbbször rácáfol az állításra. A gondolkodás legobjektívebb formája a racionalitás és a logika, s ha valaki a valóságnak csak az egyik részletével akar meggyőzni bennünket, fel kell tennünk a kérdést, hogy mi a szándéka ezzel. Hiszen nincs kizárva, hogy manipulálni akar bennünket.
Ha józanul akarjuk látni a világot, nem pedig emlékezetünkre, korlátozott figyelmünkre támaszkodva, akkor óvatosnak kell lennünk az emlékeinkkel és érzeteinkkel kapcsolatban. A gorilla-kísérlet szerzői meggyőzően bebizonyították, hogy kétkedve kell fogadnunk azoknak az embereknek a véleményét, akik azt állítják, hogy az elképzelés és a „józan paraszti ész” az igazat mondja. Az emberek mindenfélét beszélnek – nem azért, mert ostobák, szórakozottak vagy rosszul informáltak volnának, hanem azért, mert a megérzéseikre hallgatnak.
