Mi és az anyós

Nem az anyukánk, nem a nagynénink, nem a barátnőnk. Rajtunk is múlik, milyen szerepet kap életünk forgatókönyvében. Leginkább azért, mert kapcsolatunk nem a feltétlen szereteten alapszik, mint a vérrokoni kapcsolatok nagy része. Ne feledjük, hogy a szeretett férfi az, aki összeköt vele – ugyanakkor el is választ tőle…

Sokféle anyóstípus létezik. Van megértő, aki őszintén kedves és barátságos. Hűvös, aki csak a legszükségesebb esetben beszél a menyecskéjével. Egyszerű, aki nem csinál gondot abból, hogy a fia megnősült. Sznob, aki lenézi fia feleségét, és ahol csak tudja, megalázza – kivéve, persze, ha a lány apja iparmágnás, földbirtokos, politikus vagy maga a köztársasági elnök.

Jó, ha tudatosítjuk, hogy az alábbi történeteket általában nők mesélik el, mégsem csak két nő ízetlen rivalizálásáról szólnak. Sokkal inkább szólnak a meg nem értésről, illetve az elfogadás képességéről avagy képtelenségéről. Nem árt kissé a háttérben is kutakodni. Hogy miért? Mert rábukkanhatunk néhány olyan szempontra, ami előrébb viheti életünket, javíthatja kapcsolatainkat. És nem utolsósorban: mert mi magunk is leszünk egyszer anyósok, vagy már azok is vagyunk. Esetleg elgondolkodhatunk, mi hogyan fogadnánk gyermekünk választottját, mikor egy szép napon kézen fogva bevezeti őt a nappalinkba.

Miért ellenszenves a „másik nő“?

Az esetek többségében bekövetkezik a konfliktus az érett, középkorú nő és a fiatalasszony között. Egy nő legtöbbször 40-es és 50-es éveire érkezik el oda, hogy kezdi úgy érezni: „kiengedhet“. Már nem hajszolja őt a bizonyítási kényszer, a megfelelési vágy, gyermekei is felnőttek, férje pályája is megy előre, mint ahogy minden más. (Érdekes, hogy míg a férfi ebben a korban van teljesítőképessége csúcsán, a nőnek egyre gyakrabban jut eszébe, hogy már talán elég is a monoton munkából. Elfárad. Gyakrabban gondol vissza életére, arra, hogy mindig helyt kellett állnia, a munkahelyen, a családban. Hajlamos lesz az önsajnálatra, a depresszióra, a különböző testi panaszokra.)

Megbecsülésre, gyengédségre vágyik, és ritka az olyan férj, aki ezt magától megértené, kiérezné. Pedig mennyivel könnyebb lenne minden, ha igazi társként viselkedne ebben az időszakban (is). (Ennek hiányában a középkorú nő belsőleg elmagányosodik. Feleslegesnek kezdi érezni magát: nem kell több tízórait kenni, a családban mindenki önellátó, ott, akkor és azt eszik, amit akar… Ezt persze nem vallja be nyíltan, még saját magának sem.) Empatikus társ híján legtöbbször a gyermekei felé fordul, általuk és velük akarja megélni újra azt a szépet, amit egyszer már megélt. Ez viszont épp akkor következne be, mikor a gyerekek már önállósodtak. Nagyon intenzíven kezd kötődni fiához, lányához.

Azt mondjuk: kisebb dolgunk is nagyobb annál, hogy kifürkésszük az okot, miért is morcos az anyósunk. Pedig az elvarratlan szálak sok gondot okozhatnak.

A fia marad számára a Férfi, akire most a figyelme irányul, mindent elkövet, hogy éreztesse vele: míg világ a világ, számára nélkülözhetetlen. (Számon kéri tőle azt a gyengédséget, amit férjétől nem kap meg – cserébe minden óhaját lesi. Gyakran korholja – a másik pillanatban ajnározza, egyszóval: birtokolja.) Semmiképp sem fér a fejébe, hogy miképp léphetett a képbe egy másik nő, egy idegen, aki megfosztja őt mindenható jogaitól – „elveszi“ tőle a gyermekét. Gyanakodva szemléli az új „szerzeményt“, aki minden bizonnyal egy rafinált, cseles nőszemély, hiszen sikerült behálóznia a fiát…

Általában már a bemutatáskor gond van. Az anya tartózkodóan viselkedik a menyasszonnyal szemben, aki ettől elbizonytalanodik.

...aki ott van, ahol nem kéne lennie

Anna 23 éves, első gyermekét várja. Ez szemmel láthatólag teljesen kitölti gondolatait.

– Hát mit is mondhatnék? Igen, féltékenykedett az anyósom. Csak nekem nem volt kedvem játszani a riválist. Tudtam, hogy mindez ideig-óráig tart, pontosan addig, míg el nem költözünk. Ugyanis egy kis ideig az anyósoméknál laktunk. Mióta külön élünk – főleg, hogy összeházasodtunk –, lecsillapodtak a kedélyek. Igazi konfliktusunk eddig nem volt. Csak az anyós nem képes a háttérben maradni. A férjem külföldön dolgozik. Ritkán jár haza, gyakran vagyok egyedül. Az anyósom nem szokott meglátogatni, viszont a múltkor meglepett. Hazajött egy napra a férjem – hosszú idő után –, hogy összerakjuk a babaágyat, és kicsit együtt legyünk. Este tízre vártam őt. Tíz után tíz perccel csöngettek. Persze rohantam ajtót nyitni, és ki állt ott? Anyósom egy nagy tányér sütivel, hogy várjuk együtt a fiacskáját, mert ő már annyira szeretné megszorongatni a pofikáját.

– El sem tudom képzelni, hogy mi lesz a szüléskor, mivel anyósom egészségügyi nővér a helyi kórházban. Jó előre bejelentette, hogy ő is ott lesz, hogy azonnal szemügyre vehesse az unokáját. Pedig én senki mást nem szeretnék a közelemben a férjemen kívül, és főleg nem az anyukáját. Egyszer felhoztuk neki, hogy nem cserélnénk-e lakást, míg rendbe nem rázódunk anyagilag, mert mi mégiscsak hárman leszünk a garzonban, ő meg maga van a két szobában. Erről hallani sem akart, mert hát hol fogja ő fogadni a látogatóit.

Anna esetében senki sem akar szántszándékkal rosszat a másiknak. Mégis… Egy ideig el lehet szívelni, hogy a másik mindig ott „van“, ahonnan nem hiányzik. Előbb-utóbb egész biztos betelik a pohár.

A menyecske csak menyecske

Renáta 39 éves, anyósát 25 évesen ismerte meg.

– Elég mozgalmas életem volt. A főiskola alatt dolgoztam, korán függetlenítettem magam a szüleimtől. Mindig keményen mentem a célom után. Anyósommal nehezen ment a megbékélés. Évekig töprengtem rajta, mi lehet a baj kettőnk között. A férjem egy szem fiú volt, az anyósom nehezen engedte el, de ő kitartott mellettem. Rosszul esett, hogy míg a sógornőmet mindenben támogatja, addig engem mindenből „kihagy“. A gyerekek körül sem segített, nem mehettem vissza dolgozni a munkahelyemre.

Anyós-meny kapcsolat: kemény rivalizálás, egymás életének megkeserítése vagy fokozatos belenyugvás a dolgok rendjébe? Csak tőlünk függ, melyik verzió lesz a sorsunk.

– Tervezőmérnök vagyok, rajzolni szerencsére otthon is tudtam. Egyszóval: nem értettem, miért hagy mindennel magamra. Hisz az ő fiát kényeztetem, az ő unokáit ajnározom?! Egyszer aztán, mikor a sógornőm esküvőjére készülődtünk, akaratlanul meghallottam, ahogy az asszonyok egymás közt beszélgetnek. „Jaj, most aztán oda a lányod, itt hagy téged! Igaz, hogy itt a Reni, de a menyecske csak menyecske.” Évek kellettek hozzá, hogy el tudjam fogadni: nem várhatok tőle szeretetet és megértést. Soha nem várhatok tőle anyai gondoskodást. Ahogy ő maga mondta nekem a legelején: mivel neki nem volt kedves anyósa, ő igyekszik majd, hogy velünk minden rendben legyen. Igyekszik is, de igyekezetéből nem telik többre. Meg kellett ezzel békélni, és nem elvárni többet, hanem elfogadni azt, amennyit adni képes. Ráadásul nekem még mindig könnyebben megy az alkalmazkodás, mint neki – annyi idősen. Mióta ezt tudatosítom, már nem bosszankodom rajta annyit.

A példa ragadós

Éva anyósa már rég nem él, a férje is évekkel ezelőtt meghalt.

– A történethez hozzátartozik, hogy kislány koromban meghalt az anyám, kilencévesen mostohaanyát kaptam, aki szó szerint mostohán bánt velem. Képtelen volt megemészteni, hogy apámnak volt egy családja. Ahol tudott, megalázóan viselkedett, beszélt velem. Sok szavam nem volt, ő irányított mindent a háznál. Megismertem a férjemet. Esküvő, összeköltözés, közös élet az anyóssal… Az volt a divat náluk, hogy a menyecske  házicseléd, ne menjen sehova, maradjon otthon, végezze a házimunkát. Pedig előtte én irodista voltam, sokat olvastam, moziztam, most is sok minden érdekelt volna. Még azt se nézték jó szemmel, ha én mentem a szülői értekezletre, a gyerekekkel is az anyós járt sétálni nagy büszkén.

– Mivel nem tanultam meg kinyitni a számat, csak befelé nyeltem. Az anyósom mindig magára zárta az ajtót, ha valamit tisztázni akartam vele. Egyszer dühömben kitörtem az ajtóüveget. Sokszor mondogattam a férjemnek: ott romlott el sok minden, hogy közösen gazdálkodtunk, egy háztartásban éltünk. Egy „együtt élő” anyósnak szinte lehetetlen megfelelni. Most én is együtt élek a fiamékkal, és igyekszem a menyemmel jól kijönni. Segítek nekik, amiben tudok, nincs cirkusz, veszekedés, sokat beszélgetünk. A legelején tisztáztuk a felállást. Eleinte még megfeledkeztem magamról, gyakran vettem észre, hogy úgy viselkedem, mint az anyósom tette anno. Úgy látszik, a minta ragadós.

Anna, Renáta, és Éva történetéből jócskán tanulhatunk, ha problémás anyós-meny viszonyban élünk. Mindig érdemes a „kulisszák“ mögé lesni: mi vagy ki áll a rossz anyós mögött, esetleg egy nehéz gyerekkor, nem megértő anya, személyes problémák. Sokan azért nem tudják elfogadni anyósukat, mert a saját édesanyjukkal sem jönnek ki. (Megint egy „anyaszerű“ nő, brrr!). Sokan azért szeretnének uralkodni a menyükön, mert ők maguk is kapitányos természetű anyóst kaptak az élettől, és a rossz példát követik. Minden eset más és más.

Mikor szomorúan végződnek a dolgok

András 38 éves, osztályvezető egy minisztériumban, köztiszteletben álló értelmiségi családból származik. Elvált, második családjával messzire költöztek attól a kisvárostól, ahol a dráma lezajlott. Elég nehéz szóra bírni, mivel – saját elmondása szerint – soha nem hitte volna, hogy ilyesmi vele megtörténhet.

– Zsuzsával nagyon fiatalon ismerkedtünk össze, még az egyetemi éveim alatt. Kedves volt, nyugodt, egyszerű. Egy fővárosi bisztróban volt pincérnő. Ritkán hoztam el hozzánk, a szüleimnek is csak röviddel az esküvő előtt mutattam be.

– Ők tudták, hogy van egy kedvesem, de nem vették komolyan. Nem hitték, hogy ebből valaha házasság lesz. Zsuzsa teherbe esett, én pedig közöltem otthon a tényállást. Anyám megijedt. Kicsit furán kezelte a nejemet, aki erre megsértődött, s azontúl anyám minden megnyilvánulását megkérdőjelezte. Az egész akkor mérgesedett el, mikor megszületett a várva várt unoka. Anyám állandóan a közelében akart lenni. Szüntelenül aggódott: kétségei voltak, hogy a baba mindent megkap-e az anyjától. Akkor már nyíltan állt köztük a harc. A munkám miatt ritkán voltam otthon, de mikor fáradtan hazaértem, mindig cirkusz fogadott: a gyerek bőgött, az egyik szobában az anyám panaszkodott, a másikban a volt nejem vont felelősségre az anyám miatt. A végén betelt a pohár, összejöttem valakivel, és mindkettőjükkel „szakítottam”.

Hogy ebben az esetben ki volt a hibás? Biztosan nem csupán az anyós. Ne feledjük: az erősebbik nem itt is gyengébb! A férjek hajlamosak elfutni a vihar elől – ahelyett, hogy bátran szembenéznének vele. A legtöbbször mindennek a nő, aki „marad“, issza meg a levét.