A házasság vége nem a világ vége

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy házasság, melyet a szerelem, a közös álmok és a gyermekkacaj tartottak össze. Aztán elváltunk...” Egy nő vallomása a hűségről és a megcsalásról.

A szerelemhez két ember kell, nem három. Ott a három már egy nemkívánatos szám. S ahová belép a harmadik, ott nemsokára vihar támad, a képbe bejön a hazugság is, és nem lesz többé nyugalom. Nádai Veronika (38) egy regényes fekvésű Ipoly menti településről, Vilkéről származik. Fülekre járt gimnáziumba, de egyetemre Budapestre jelentkezett, és ott is maradt. Most Mórahalmon él a gyerekeivel, és stratégiai beszerzőként dolgozik. Egy szép és nagyon-nagyon vitális, barátságos ember, aki minden kihívásnak meg akart felelni, de a kudarcokat is viselni tudta. Ha valami sehogy sem ment, akkor új lapot nyitott. Gondolkodó ember, aki nem elégszik meg a felszínnel, keresi az összefüggéseket, s ha arra van szükség, akkor új pers­pektívákat nyit. Mit jelent a válás két gyermekkel? – erről beszélgetünk kicsit, mikor arra kérem, mesélje el a történetét. Azzal kezdi, hogy a szerelmi háromszögek nem egyszerűsíthetőek le a „beleszerettem másba” képletre, mikor a családban gyerekek is vannak.

– 2011-ben ismerkedtünk meg a volt férjemmel – kezdi. – Akkor egy pesti nagykereskedésnél dolgoztam, a volt férjem pedig egy másik város kiskereskedésében. Áruért járt hozzánk. Bő egy évig kerülgettük egymást, aztán a következő év őszén meglódult a történetünk. Már a legelején éreztük, hogy ebből komolyabb dolog is lehet. Az év karácsonyán úgy mentem haza Vilkére, hogy az ünnepi asztalnál közöltem az anyukámmal és a nagymamámmal: Nekem ez a fiú lesz a férjem! Három év udvarlás után szeptemberben házasodtunk össze, majd egy évre rá megszületett a kisfiunk, Flórián, 2019 márciusában pedig a kislányunk, Panni. Sorsszerű volt a találkozásunk, mindketten így gondoltuk.

– A nagy szerelemre alapozod azt, amit éreztetek? 

– Boldogok voltunk. Nem lehet elfelejteni azt a mosolyt, azt a tekintetet, amit először vetett rám. Biztonságban éreztem magamat mellette, igazi nőnek. Nekem ő volt a nagybetűs Férfi. Nyilván voltak köztünk súrlódások, mert nekem azért mindenről van véleményem: egyszóval kóstolgatott bennünket az élet. De mindig kirángattuk egymást a gödörből. Sok közös vonás volt bennünk. Egyet tudtunk: nem jöhet olyan talány, amit mi ketten ne tudnánk megoldani. Én a házasság szentségében is hittem, hogy az egy egész életre szól. Kis faluból jöttem, ahol értékrendet tanultam.

– Mikor érezted először, hogy baj van?

– Mikor a gyerekek nagyobbak lettek, én pedig munkába álltam. Éreztem, hogy valami nincs rendjén. Mit csinál ilyenkor a nő? Nyomoz kicsikét. Kiderült, hogy nem véletlenül látok felhőket az égen: volt egy kicsike kalandja… Sokat vívódtam, mert hatalmasat csalódtam. Aki járt hasonló cipőben, az tudja, miről beszélek. A megszokott forgatókönyv. Visszakönyörögte magát, mondván, hogy mi hárman vagyunk az élete értelme... Mert ki más?! Én pedig hittem neki, mivelhogy hinni akartam. Megígérte, hogy többször ilyen nem fordul elő. Úgy gondoltam, hogy egy második esély mindenkinek jár, különben is ott van a két szép gyerekünk. Nem akarom szaporítani a szót... Nincs tányér kanálcsörgés nélkül!

Én is hibáztam, tudniillik sokat elnéztem, sokat tűrtem. De ezt a fejezetet fedje fátyol. Egyszer olvastam, hogy ugyanaz a fátyol fedi a múltat és a jövőt is, vagyis nem lehet kiradírozni azt, ami megtörtént. Nem szeretném, ha a gyerekek kezébe kerülne egyszer ez a cikk, s akkor fájna nekik…

A bizalom elvesztése – hűtlenség

– Egyet árulj el! Mi volt az, ami elszakította nálad a cérnát...?

– Kérdezted tőlem, mi fogott meg benne, és azt mondtam, hogy mellette nőnek éreztem magam. Nos, mikor már az autóalkatrészt is nekem kellett megrendelni, azt mondtam: Elég! Lassan én is csak egy alkatrész leszek! Tavalyelőtt januárban aztán elébe álltam: kezdjük tiszta lappal az évet. Ha nem változik meg a viselkedése, akkor ezt az évet már nem együtt zárjuk. Gondolom, ezen elgondolkodott.

– Megváltozott?

– Igen. Meglepően jól alakult az évünk. Sok közös programot szervezett, elkezdett minőségi időt tölteni velünk. A házaséletünkre is odafigyelt, eljártunk kettesben kirándulgatni. Ez reményt adott. Aztán az év decemberében jött a hidegzuhany.

– A hűtlenség?! Nem tartotta be a szavát! A fátyol, ami a múltat, a jelent is befedte...

– Belépett egy újabb nőcske az életébe. Az ilyet mindig megéreztem. Nem vagyok büszke rá, de bele-belekukkantottam a telefonjába. S ahogy mondják, aki keres, az talál. Lebukott! Elég impulzív emberke vagyok, a gesztusaim, a grimaszaim minden szónál többet mondanak. Kijelentette, hogy semmiség volt. Mondtam neki, akkor legyen kedves az egésznek véget vetni. Egy hónappal később megint lebukott. Meghúztam a vészharangot, kértem, menjünk el párterápiára, de ő mélységesen elhatárolódott az ötlettől. Sorjáztak a fogadkozások és az ígéretek, majd megint jött egy kaland... 

Nádai Veronika

– Ekkor mondtad azt, hogy elég?

– Bármennyire is fájt, de muszáj volt. Ő teljes agóniában ült a kanapén, és a semmibe bámult, a telefonját nyomkodta. Karácsony volt, a szenteste feszültségben telt, és nagyon sajnáltam a gyerekeket, mert az ünnepek pokolira sikeredtek. Potyogtak a könnyeim. Szilveszter napján végül bevallotta, hogy úgy érzi, megtalálta a lelki társát. Olyan volt, mintha kést döftek volna a szívembe. És akkor elkövettem két nagy hibát.

– Megbocsátottál?

– Az előre lefoglalt családi kirándulásunkat még megejtettük, mert nem akartam a gyerekeimnek csalódást okozni. A másik: beleegyeztem, hogy csak február elsején költözik el. Pokolban éltünk még egy hónapig, végig kellett néznem, ahogy reggel elmegy a nőhöz, éjjelre meg hazatalál. Ő persze dilemmázott: egyik, másik, melyik legyen?! Nagyon megalázó az ilyesmi, de nem mi voltunk az elsők, sem az utolsók. Azt mondtam neki, negyvenhez közel ez lehet kapuzárási pánik is, de ha a lángot nem táplálod, akkor az kialszik. Ő viszont újabb találkát akart – a nőt egyébként a karácsonyi céges bulin (!) ismerte meg, s meg akarta tudni, valóban működik-e köztük a kémia. Ekkor már rég tudtam, hogy a mi házasságunknak vége. Közöltem vele, hogy rendben, de akkor arra a találkára ő már szabad emberként megy. Ez lett a végszó.

Erő a befejezéshez: ki segíthet?

– Kértél külső segítséget, tanácsot valakitől?

– Hja, sok kéretlen tanácsot kaptam. Minek mindjárt válni, költözzön el, aztán majd visszafogadod… Azt kérdeztem: ezzel mit tanítanék a gyerekeimnek? A lányomnak azt, hogy akármilyen nagy a baj, a nőnek mindent le kell nyelnie. A fiamnak meg azt, hogy bármit meg lehet tenni. Na, nem!

Egy ideig jártam pszichológushoz, rengeteg szakirodalmat elolvastam a válásról, a gyermeki lélekről… A legjobb döntést hoztam meg, mikor elköltöztünk!

– Ti költöztetek, a volt férjed pedig maradt a lakásban?

– Több forgatókönyvet lepergettem a szemem előtt. Először nem akartam kiemelni a gyerekeket a megszokott környezetükből. Hisz ez a lakás az ő otthonuk! Kétségbeesve álltam a tükör előtt, harmincnyolc évesen és kvázi külföldön, mert nekem nem Magyarország az otthonom, hanem az Ipoly mente: ott születtem, oda kötnek a gyökereim. Mit kezdek majd itt egyedül? – kérdezgettem. Közben nem feledhettem, hogy én most nem csupán magamról döntök: én anyaként válok. Aztán, ahogy mentünk előre az időben, letisztultak a dolgok. Szegeden laktunk, s a végén Szegedtől nem messze, Mórahalmon találtam egy kertes házat. Nyáron, míg a gyerekek az apjukkal nyaraltak, berendezkedtem az új otthonunkban. Meglepetésnek szántam a gyerekeknek. Hatalmas volt az örömük. Így hátrahagytam a múltat, és kinyitottam egy másik ajtót. 

– Hogy viselték a gyerekek a válást?

– Január végén mondtuk el a gyerekeknek. Apa már nem úgy szereti anyát, mint korábban. Apa megismert egy új nénit, és apa úgy gondolja, hogy ezt a nénit szeretné még jobban megismerni. Arra is előre felkészítettük őket, hogy apa meg anya hamarosan már nem fognak egy fedél alatt élni, mert apa elköltözik. A kislányunk befogta a fülét. Flóri fiunk pedig odaszaladt hozzám, és megölelt. Hazajöttünk anyukámékhoz, hogy ne lássák a gyerekek, mikor apa elmegy. Utána magunkkal hoztuk a dédit, aki egy hónapig velünk maradt, hogy pótolja az apjukat. Egy időre így kitelt a létszám, megint négyen voltunk. Szóltam az óvodában és az iskolában, hogy figyeljenek a gyermekekre, nehéz életszakaszon mennek keresztül.

– Anyaként lehet ezt jól csinálni?

– Mármint lehet-e méltósággal elválni? Lehet-e a gyerekeket egyensúlyban tartani? Nehéz, de nem szégyen segítséget kérni! Ha van melletted egy támogató család vagy vannak közeli barátaid, akkor szerencsés vagy. Az én esetemben a munkahelyi közeg is mellettem állt. Ők is a víz fölött tartottak… A válás nem valaminek a vége, hanem egy új élet kezdete! Ezt szeretném megmutatni. A képen édesanyámmal „futunk” Egyiptom homokos tengerpartján. Ez egy terápiás gyakorlat, amit ő talált ki nekem. Ez a közös pillanat nemcsak mosolyt csalt az arcomra, hanem lelkileg is feltöltött. 

– Gyógyulnak a sebek?

– Az én sebeim köszönik, jól vannak. A gyerekekéi: azok már más tészta. Egy februári napon otthon maradtam a kislányommal, mert megbetegedett. Egyszer csak bejön a szobába, és azt mondja: Anya, szeretném, ha lenne egy új férjed! Elsőre nem tudtam, mit mondjak. Megkérdeztem, milyen férj legyen az, s azt mondta: Legyen magas, erős, barna hajú, kék szemű, szeressen minket, és karácsonykor legyen a születésnapja! Egy pillanatig viccesnek és kedvesnek tűnt az egész, aztán pár héttel később odajött, hogy: Anya, nem baj, ha nem kék szemű, barna hajú, csak szeressen minket nagyon, és ne költözzön el. Ott azért belesajdult a szívem, hogy mégis mi jár egy hatéves kislány fejecskéjében. Ekkor döbbentem rá igazán, milyen nehéz feladat vár rám, hisz nem lehetek egyszerre gyengéd anya és erőskezű apa. Később megkérdeztem a lányomtól, miért akar engem ennyire kiházasítani, mire azt mondta: Mert apának is van új barátnője. 

– A volt férjed tartja a gyerekekkel a kapcsolatot? Mennyire erős köztük a kötelék?

– Kéthetente viszi magához a gyerekeket. Eleinte nem nagyon hívta őket telefonon, de a nyár elején már próbált velük napi szinten beszélni. Szerintem ők ezt úgy fogják fel, hogy „megyünk apához kirándulni”. Próbálom derűsen nézni a helyzetünket. Hétvégén apucinál lesztek, a nyári szünetet is nagyon várja már, hogy veletek töltsön egy hetet. És biztatom őket, hogy minél több élményt gyűjtsenek apával, érezzék jól magukat! De amikor hazajönnek, furamód szótlanok. Én nem kérdezgetem őket. Az iskolában Flóriánék apák napjára papírnyakkendőt készítettek ajándékba.

A nyakkendőn két szívecske díszelgett. Egyik szívecskére az volt írva, hogy Apa, a másikra pedig az, hogy Elvált anyától. Rám nézett, és annyit mondott: Anya, ne haragudj, valami tulajdonságot kellett volna odaírni, de nem jutott eszembe más… Ezek olyan dolgok, amelyekre nem vagy felkészülve. 

– Az „új néniről” mi a véleményük?

– Az volt a kérésem, hogy addig, míg én nem beszélek vele, mint anya az anyával, az exem ne erőltesse vele az ismerkedést. A volt férjem párjának is vannak gyermekei.

– Ezt így be is tartotta?

– Hát, nem. Pedig azt gondoltam, hogy legalább ebben egyetértünk az exemmel. 

– És te hogy viseled az egészet? Most már valóban rendben vagy?

– Voltak mélypontjaim, amikor azt éreztem, elfogy az erőm. Elvált szülők egy szem gyereke vagyok. Nagyon jól akartam csinálni. Foggal-körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy a gyermekeim házasságban nőjenek fel. Aztán az egyik kedves barátnőm megkérdezte tőlem: Veró, te mitől félsz? Nem volt jó a gyerekkorod? Mondtam, hogy de, igen. Szuper gyerekkorom volt. Anyutól meg a nagyszüleimtől mindent megkaptam, ami egy gyerek számára szükséges, elsősorban odafigyelést és törődést. Mára rájöttem, hogy a válás nem szégyen, ahogy segítséget kérni sem az. Holnap újra felkel a nap, a felhők felett mindig kék az ég, és egyszer vége lesz a szenvedésnek, és utána sokkal jobb lesz minden. De tényleg sokkal jobb lesz, mert mostantól olyan lesz az életem, amilyenné én alakítom!

– Képes az ember felejteni?

– Egyszer a fiam törölgette a szemét az ágyban. Kérdeztem tőle: Mi a baj? És ő elnézést kért tőlem, hogy tudja, a fiúk nem sírnak. És akkor elmondtam neki, hogy mindenki sír, és sírni nem szégyen, és az érzéseinket kimutatni sem az. Igaz a mondás: Megbocsátani lehet, de feledni nem! Mindig azt mondtam az exemnek, mikor még bíztam a megbékélésünkben, hogy lépjen hátra, és nézzen meg minket. Gyönyörű helyen élünk, van saját lakásunk, két egészséges, szép gyerekünk, jó munkahelyünk, autónk, megengedhetjük magunknak, hogy utazgassunk. Megvan mindenünk, amiről az emberek nagy része csak álmodik. De úgy látszik, ő ezt másként látta – vagy nem ezt látta. 

Veronika története nem csupán egy válás története. Arról is szól, hogyan őrizzük meg a méltóságunkat, amikor minden széthullik körülöttünk. Hogy így is el lehet engedni azt, akiért egykor az életünket is odaadtuk volna... Az igazi anya nemcsak túléli a válást, hanem át is adhat valamit a gyerekeinek abból a hitből, hogy az élet mindig újrakezdhető! ν

Készülő vihar: feszültségek
A gyerekek születése után több lett a feladatunk, nagyobb lett a felelősségünk, de boldogabb is lett az életünk! Aztán minden megváltozott... Sok nő tudja, hogy milyen az, mikor a kimondatlan feszültség miatt egyre sűrűbbé válik otthon a levegő, és egy szó, egy váratlan pillanat elég ahhoz, hogy a szél viharrá dagadjon.