Mi, szülők mindig azért drukkolunk, hogy a gyermekünk szép legyen, okos, sikeres és életrevaló. Hogy boldogabb és szerencsésebb legyen, mint mi. Kívánjuk, hogy hasonlítson ránk, de azt is szeretnénk, ha nálunk tökéletesebb lenne.
Talán ettől a vágytól halad előre a világ. Az anyák álmából és az apák akaratából szövődik valami új. A gyerekeink visznek hírt felőlünk a jövőbe. Nekünk pedig általuk van esélyünk arra, hogy a világ során változtassunk. Hogy túllépjünk önmagunkon.

Nem egészen önző módon kívánjuk ezt, hiszen azt szeretnénk, ha ők többre vinnék, mint mi, a szülei. Megpróbáljuk hát nekik megadni mindazt, ami nekünk nem adatott meg. Mert lehet, hogy mi már ráébredtünk arra, mi volt az, ami minket akadályozott a sikerben, az előrejutásban, a párválasztásban, a boldogságban. Ez a valami, amiből nekünk a kelleténél kevesebb jutott: lehet egyszerűen a pénz, de lehet tudás is, figyelem, gondoskodás, feltétlen elfogadás és szeretet.
Érezhetjük úgy is, hogy sokkal többet kaptunk más dolgokból, amiből jóval kevesebb is elég lett volna. Például sokat vertek és szidtak minket, mindig megaláztak és lealacsonyítottak bennünket, vagy éppen ellenkezőleg, túlértékeltek, és ezért sokat követeltek tőlünk, minden lépésünket figyelték, ránk telepedtek és agyonneveltek, vagy éppen túlszerettek. Ilyenkor gondolkodunk el azon, milyen jó volna, ha nem ismétlődne meg mindaz a rossz, amitől mi szenvedtünk. Valahogy túl szeretnénk lépni önmagunkon, hogy ugyanaz a hiány a gyermekünket, akit mindenkinél jobban szeretünk, ne törje meg, ne tegye boldogtalanná.
Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a gyerekek számára a legfontosabb „környezeti tényező” a két szülő. Az édesanya és az édesapa. Ők azok, akik tehetnek azért, hogy gyermekeik adottságai teljes mértékben kiteljesedjenek vagy elsorvadjanak.
Mert ahogy javítani lehet, úgy rontani is. Születhet a gyermekünk kiváló rajztehetséggel, ha nem figyelünk fel erre! Lehet fejlett ritmusérzéke, kiváló hallása, jó humorérzéke, nyelvérzéke, kiváló logikai képessége, lehet kommunikatív, filozofikus és még annyiféle, ha mi nem azt vesszük észre, s nem azt fejlesztjük, ami benne leginkább fejleszthető!
Éva gimnazista. Pályaválasztás előtt áll, és pedagógus szeretne lenni. Miért? Mert imádja a gyerekeket, mert szeret velük játszani, élvezi, ha elmagyarázhat nekik valamit, és elbűvöli az iskola világa. De az édesanyja ragaszkodik hozzá, hogy a jogi egyetemre jelentkezzen. Ezer oka van rá. Mindannyian könnyűszerrel tudnánk a pedagógus pálya ellen érvelni – csak éppen Évát hagynánk ki a számításból. Ha győz az édesanyja akarata, és jogász lesz, lehet, hogy megtalálja a helyét, de könnyen előfordulhat az is, hogy egész életében a statisztikai adatok kínozzák majd. Nem lesz kiváló tanár, hanem csak egy közepes jogász. És boldogtalan ember. Egészen biztosan nem lesz jobb, mint a szülei!
Zsolt sem lett az. Szorongó alkat, nem hitt önmagában, a sikerben. Még ma is látja maga előtt az apja kérlelhetetlen tekintetét. Mert amit Zsolti csinált, az az apjának soha nem volt elég jó. Ezért megpróbált láthatatlanná válni, hogy ne legyen az útjában. Egyszer elfogyott a tojás otthonról. Vendégeket vártak. Az édesanyja a szomszédba küldte, hogy kérjen négyet. A szomszéd ház alig pár lépésre volt, a tojások mégis összetörtek. És velük valami más is. Zsolti kétségbeesetten jelent meg újra a szemközti házban. Megszánták. Kapott még négy tojást, így nem kellett ismét apja szúrós tekintetével szembenéznie.
Azt gondolhatnánk, hogy Zsolt tanul majd a saját szenvedéseiből, és másféle apa lesz, nem neveli a saját gyerekeit önmagában kételkedő, sikertelenségre szoktatott emberekké. De a tények azt mutatják, hogy kellő akarat és elhatározás híján megismételjük gyerekeinkkel ugyanazokat a hibákat, amiket velünk a szüleink elkövettek. A pszichológiai kísérletek tanúsága szerint erre elég nagy – hetven-nyolcvan százalékos – esélyünk van. Mert az az örökség, amit magunkkal, magunkban cipelünk, sokkal elevenebb, fontosabb és meghatározóbb annál, mint hogy fájdalom, elszánás és kellő erő nélkül ki tudnánk vetni önmagunkból.
Zsoltnak sem sikerült. Ugyanúgy bosszantja a tökéletlenség, ahogy az apját. Ha a lánya a fogához koccantja a kanalat, megremeg a keze, ha valamit leejt és összetör az ötéves Panna, úgy mordul rá, és ugyanazzal a kérlelhetetlen tekintettel néz rá, mint az apja annak idején őrá.
– Nemcsak ugyanazzal a hangsúllyal, de még ugyanazokkal a szavakkal is szólok rá a fiamra, ha felvesz a földről valami piszkosat – meséli Kata. – Úgy csattanok fel, mintha valami főbenjáró bűnt követett volna el.
– Vannak dolgok, amelyek az anyaságban, a szülői szerepben nem taníthatók. Amelyek annyira belülről jönnek, hogy nagyon nehéz rajtuk változtatni – magyarázza a szakember. – Az állami gondozott lányokon látjuk, hogy nem tudják megadni azt a saját gyereküknek, amit ők annak idején nem kaptak meg. Valami olyan hiányuk van, amit nem lehet tanítani.
Pierre Bourdieu, francia szociológus szerint minél iskolázottabbak a szülők, annál nagyobb a gyerekeik esélye arra, hogy még a szüleiknél is jobb társadalmi pozíciót érjenek el. Míg az iskolázatlan szülők gyerekeinek arra van esélyük, hogy még a szüleikénél is rosszabb helyzetbe kerüljenek.

– A mi családunkban ez egyértelműen kimutatható – magyarázza László, a nyugdíjas tanító. – Én ugyan első generációs értelmiségi vagyok, de a két fiam nevelésére, taníttatására nagyon odafigyeltem. Ők már külön nyelvórákra jártak, és bár egyikük sem volt olyan ambiciózus, mint én az ő korukban, mindig ott álltam a sarkukban. Ha kellett, különórákat fizettem. Mindkettő nagyon sikeres ember lett, és úgy veszem észre, az unokáimnak még jobbak az esélyeik. A szüleiknek olyan jó kapcsolataik vannak, amelyek segíteni fogják őket egész életükben. A legnagyobbat már harmadszor küldik Angliába nyelvtanfolyamra. Nem mondom, hogy a kisujjukat sem mozdítják, mert rendes, szorgalmas gyerekek, de hogy könnyebb nekik, mint azoknak, akik mögött nincs ilyen szülői háttér, az biztos.
– Az a szülői akarat, hogy „az én gyerekemnek valakinek kell lennie”, talán a legpozitívabb dolog a világon – vélekedik a pszichológus. – Ez a fejlődés motorja. De ha a szülői elvárás túl nagy, akkor olyan teherré válhat, amibe a gyerek belerokkan.










