A mese 1. része IDE, a 2. része IDE kattintva olvasható.
Miközben Minden Birodalom Leghatalmasabb Uralkodójának Legfölségesebb Szelleme a könyvtárban böngészte a papirusztekercseket, a csupa arany szobába denevérek végeláthatatlan serege rajzott be. A Tűzmadár rögvest szárnyai alá kapta a kislányt, mert arra gondolt, a röpködő emlősök még utóbb kárt tesznek a gyermek arcában vagy a szemében. De a beözönlők rájuk sem hederítettek. Hosszú sorfalakba vergődtek, majd elcsendesedtek. Egyszerre éles hang töltötte be a termet.
– Katonák! E galériát e perctől királyságom legszebb ékkövének tekintem. – A bejelentést kiáltásokkal tűzdelt örömrivalgás fogadta. Tűztollú e furcsa zajtól megriadt, és semmit sem értett. Honnan tudhatta volna, hogy a piramisban hét jó és ugyanannyi rossz szellem lakozik, s éppen a leggonoszabbik orrolja el annak a szobáját, aki lelkében tiszta, s szívében nemes volt? A kiskirály árnya – kit földi életében csalárdsága folytán egyszer csakugyan majdnem királlyá koronáztak - már a Nagy Házba való beköltözésének első órájában megfigyelte, hogy a denevérek át meg átjárják a folyosókat, pihenésképpen lefelé lógnak a mennyezeten, s kitűnő hallásuk van. Miért ne lehetnének ezek az állatkák önnön kifinomult hallószervei? – tette föl a kérdést, s máris saját fülkagylójának tekintette mind valamennyit.
Kinevezett közülük egy főnököt, akinek a denevérek ezután minden órában jelenthették, mit láttak-tapasztaltak a folyosókon, a főnök meg őneki tett jelentést, napjában egyszer. Az első kitüntetéseket a kiskirály akkor adta át, mikor azt az értékes hírt kapta, hogy a Palotában rajta kívül más szellemek is vannak. Azon nyomban összehívta kagylóalakulatát, kikiáltotta a Kagyló Királyságot, s magát ott helyben jelképesen királlyá koronáztatta. Ez alkalomból hét denevérnek a „Bőrköpenyes Lovag” címet adományozta. A többi denevér is Bőrköpenyes Lovag akart lenni, hát még szorgalmasabbak lettek, és érzékeny fülecskéikkel kívülről letapogatták azokat a helyiségeket is, ahová egyébként nem juthattak be.
Akadtak, akik kételkedtek az Új Rendben. „Korábban senki sem törődött velünk!” – válaszolták ezeknek társaik önérzetesen, s beárulták a kétkedőket. Ezentúl egymás viselkedését is figyelniük kellett. Végül valamilyen formában mindannyian alkalmazkodtak.
Az anyák bizakodtak, hogy fiaikból majdan derék Bőrköpenyes Lovagok lesznek, s leányaikat a lovagok figyelmébe ajánlgatták. A kiskirály szellemtársait számba vette, az önkéntesek csatlakozhattak, a többi számára kijelölt egy-egy lakóhelyet, amit ezután nem hagyhattak el. Csak egyetlen egytől, a fáraó Legfönségesebb Szellemétől tartott. Háborgatni nem merte ugyan, de a hét Bőrköpenyes Lovaggal minden mozdulatát figyeltette, és királysága legádázabb ellenségévé nyilvánította.
Ebbe a terembe nem merészkedett volna be, ha a dolgok egy kicsit másként történnek; miután foglyait elejtette, arra számított, azok szépen elhaladnak majd az Aranykapu mellett, s a következő fordulóban épp az ő karjaiba futnak. Ám a díszes porta kitárult, a Tűzmadár és a kislány besétáltak rajta, s a kiskirály majd szétpukkadt mérgében. Szét is pukkadt volna, ha lovagjai hírül nem hozzák, hogy a Legfölségesebb Szellem váratlanul elhagyta a csupa arany szobát . Erre máris mozgósította alakulatát, s elfoglaltatta a galériát. A diadalmat díszszemle követte, a kiskirály beszédet tartott, harsogott valamit a pillanat történelmet formáló szerepéről, s előrevetítette a percet, amikor a Legfönségesebb Uralkodó szellemét végleg kiűzik a palotából. Ám a kitüntetések osztogatását ez egyszer későbbre halasztotta, s gyorsan munkára bocsátotta seregét.
Hiszen oly hosszú ideje várta már, hogy szépséges madarát, a Tűztollút egészen közelről, egyes-egyedül láthassa. Ezért fogta el. Hogy idelenn a lámpása legyen, és gyönyörködtesse őt, csak őt. Ó, hányszor megleste az elmozdított kőkocka helyén át, hogy száll, ujjong ez az élő tűzgolyó fölötte, s rajzolja pompás varázsköreit! Elnézte könnyű lebegését, nyilalló fölcsapásait, s történt egyszer, hogy a szeme előtt az éj kékje is széthullott tízezer színére, mihelyt a madár az esti égen csillagként újra megjelent. Most végre itt van neki. Elfogta. Az övé. Nem láthatja rajta kívül soha többé senki más!
– Énekeld, madárkám! – parancsolta neki: – Hős Kagyló Királynak/védelmét élvezve/Szállok mennyezetre,/a kedvét keresve.
Csakhogy Tűztollú egyetlen szót sem szólt. Ehelyett inkább elfordította a fejét.
– Kivágták a nyelvedet, te madár?! Hallgatsz, s én a hallgatást nem kedvelem. Gyerünk, ismételd, egy-kettő: Hős Kagyló Királynak/védelmét élvezve/... nem szólsz? – sziszegte fenyegetőn. A kislány ekkor nagyon megijedt, s még közelebb bújt a madár melléhez.
A legfőbb bőregér szakította félbe ezt a jelenetet. Friss híreket hozott, és jelentést tett: – A fáraó szelleme a Szkarabeusz-árnynál tett látogatása után elidőzött a könyvtárban, s most a főszakács raktárában, a fokhagymatárolók közelében tartózkodik.
– A fokhagymás edények közt bolyong? Csakugyan? Vajon miért? – kérdezte önmagától a kiskirály, majd fölkiáltott: “– Hát persze! A fokhagyma adja a Tűzmadár éltető erejét. A madár azé, akié a fokhagyma!
Tüstént hívatta a hat csatlakozó szellemet, s megindult velük a fokhagymakészletek felé. A foglyokat is magukkal vitték.
Hét, fokhagymákkal teli tárolóedény sorakozott egymás mellett. Mindegyiket fölnyitotta, a szolgálatába szegődött szellemeket egy-egy edénybe belebújtatta, majd gondosan lezárta valamennyit. A hetedikbe ő maga mászott be. Ezután a kislánynak megparancsolta, alaposan zárja rá a födelét. Onnan kiáltott ki a Tűzmadárnak:
– Nyittasd ki, ha hűséget fogadsz! Ha a madárkám leszel, lesz fokhagyma bőven!
A leghatalmasabb Uralkodó Szelleme látta, mi történik, de nem avatkozott közbe. A tárolóedények felé fordulva a következőket mondta:
– Jó útra tévedtetek barátaim, immár a tisztulás útján vagytok. Csupán ezer évig tart a fokhagyma-tisztítókúra. Viseljétek türelemmel ezt az időszakot!
Aztán a főszakács árnyával közrefogták a madarat és a kislányt, fölkeresték az egyes szobácskákba behúzódott többi szellemet, s velük együtt elindultak az Egy Igaz Úton kifelé. Elérkeztek az Igazság Terméig, ahol így szólt a teremőr:
– Ha e termen átjuttok, tovább az éltető Nap segít titeket. De gondoljátok meg: ki itt belép, megméretik. A hazugok, hitványok, gonoszok s a kártékony akarat kiszolgálói is mind könnyűnek találtatnak, s a Nagy Zabáló gyomrában végzik.
A kislány és a Tűzmadár mégis átjutottak leméretlenül, mivel az élők világához tartoztak.
Ám a többi kivétel nélkül rákerült a Nagy Mérlegre, ami ott állt az Igazság Termének közepén. Már túl voltak mind a megmérettetésen, amikor meghallották a kiskirály hangját:
– A Tűzmadár az enyém, az enyém! – kiabálta még az Igazság Termében is. Hű denevérei talán nem is lettek volna érdemesek a „Bőrköpenyes Lovag‘‘ címre, ha ki nem szabadítják. Ő persze nem bíbelődött társainak kiengedésével, inkább fölkapta az alvilági halászok hálóját, s azzal máris a Tűzmadár nyomába eredt. Az Igazság Termének őrei megpróbálták föltartóztatni. Ilyeneket kérdezgettek tőle: „Kiirtottad lelkedből az önzést? Erőszakosságodat levetkőzted?” A kiskirály válaszra sem méltatta a kérdéseket, továbbtörtetett. Az egyik őr még utána kiáltott: „Igazságtalanságért odabenn nagy árat fizethetsz!” De ő meg sem hallotta a figyelmeztető szavakat, berohant a terembe, egyenesen rá a mérleg egyik serpenyőjére. Ám a másik serpenyőben az Igazság ült, és ő könnyebbnek bizonyult az Igazságnál. Nem volt menekvés: a Nagy Zabáló azonnal bekapta s lenyelte.
Odakinn valamennyien a Tűzmadár hátára ültek, s a piramis csúcsához repültek. A tiszta lelkűek egy-egy napsugárba kapaszkodtak, azokon kúsztak tovább atyjukhoz, a Naphoz.
A kislány a Tűzmadár hátán újabb kalandok felé röpült a fellegekben.
