Ahány ház, annyi szokás. Miképpen lehetséges, hogy Japánban olyan sok kisiskolást látni a közlekedési eszközökön? Miért nem félnek a szülők, hogy valami bajuk történik, amikor egyedül mennek iskolába a zsúfolt nagyvárosokban?
Két évvel ezelőtt, amikor első alkalommal jártam Japánban, mosolyogva figyeltem a kisgyerekeket, akik egyedül vagy párban mentek iskolába. Ma, amikor a lányom már egyéves, megrökönyödve gondolok arra, hogyan lehet egyedül kiengedni az utcára egy kisgyereket. Kisvárosban lakunk, mégsem tudom elképzelni, hogy egyedül küldjem iskolába. A 14 milliós lélekszámú Tokióban pedig ez teljesen természetes. A gyerek kísérgetése Japánban lényegében nem létezik.
A fegyelem, mint életstílus
Amikor a japán nevelés kerül szóba, a legtöbb embernek a fegyelem, a „shitsuke” kifejezés jut eszébe. A „fegyelem, nevelés” szó magában hordozza a japánok hozzáállását a szépséghez és a testhez, és nagyon gyakran összekapcsolódik a kisgyermekekkel és azok példás viselkedésével. A japán gyerekek már óvodáskorukban helyesen használják az evőpálcikákat, levetik a kabátjukat, és máris felakasztják a fogasra, evés után a tányérjukat elviszik a kijelölt helyre, és nyugodtan, sorban állva várakoznak az iskolabuszra.
Ez mind a hagyományos japán fegyelem példája. Ugyanakkor semmi erőszakoltság nincs a nevelésben: a szülők nem parancsolgatnak a gyerekeknek, nem ismételgetik, mit szabad és mit nem. A kicsik természetes módon tanulják meg a szabályokat, elsősorban a szülők viselkedésének utánzásával. „Én ezt napi rutinnak nevezném – magyarázza harmincöt éves japán ismerősöm, akinek két gyermeke van. – A készülődés az iskolába vagy a cipők helyrerakása felelősségre szoktatja a gyerekeket.” Nálunk a fegyelem kifejezés vegyes érzelmeket kelt, Japánban viszont az élet és a nemzeti identitás természetes velejárója.
A „japán fegyelem” a társadalmi rend, a tisztesség, a lojalitás és az önmérséklet mélyen gyökerező rendszere, amely a szamurájok etikájából és a konfuciánus elvekből ered. Alapja a közösség érdekeinek előtérbe helyezése az egyénivel szemben, a precizitás, a tisztelet és a folyamatos önfejlesztés, amely a mindennapi életben és a munkában is megmutatkozik. Ez a fajta fegyelem egyfajta életfilozófia, amely a hatékonyságot és a tiszteletet támogatja.
A konfliktusok a magánszférába tartoznak
A fegyelem olyankor is megmutatkozik, amikor a szülők egy-egy krízishelyzetet oldanak meg. „Miközben én ott helyben számonkértem volna a helytelen viselkedést, a japán szülők azonban várnak, és inkább otthon vagy félrehúzódva, nyugodtan beszélik meg a dolgot. Ezt láttam mindenhol: az egyik szülő félrehívta a gyerekét a vasúti váróterem oszlopa mögé, a másik elvitte a játszótérről a közeli parkba” – mesélte egy amerikai édesanya a közösségi hálón. A barátnőm is megerősítette ezt a véleményt: „A korombeli japán szülőkre jellemző, hogy semmilyen körülmények között nem ítélik el a gyereküket, nem kicsinylik le az érzéseit, amit az adott pillanatban érez. Kényes helyzetekben is nyugodtan, biztatóanigyekeznek beszélni a gyerekkel.”
Önállóság már a bölcsődében is
El tudjuk képzelni, hogy kétéves gyerekünket felültetjük az autóbuszra, és egyedül elengedjük kirándulni a bölcsődei nevelőnőkkel – ki tudja, hová? A japán szülők ezt minden gond nélkül megteszik. Az első szülő nélküli kirándulás az ugródeszka az elkövetkező évekre nézve, amikor a gyermek az önállóságot tanulja. Hároméves korban már mindennapos, hogy a gyerekek egyedül mennek óvodába egy arra kijelölt autóbuszon.
Talán úgy tűnik, hogy bedobják őket a mély vízbe, pedig ennek az ellenkezője igaz. A szülők semmit nem bíznak a véletlenre, a fokozatosság hívei. Először kézen fogva, együtt mennek az iskolába, ezalatt a szülő megmutatja a tájékozódási pontokat. Később a gyerek már egyedül jár, de a szülő pár lépés távolságból követi. A gyermek csak néhány hét múlva áll készen arra, hogy teljesen egyedül menjen iskolába.
Itt meg kell említenünk, hogy mindebben nagy szerepet játszik a közösség támogatása. Japánban ugyanis létezik egy Kodomo 110 nevű program, amelyhez különféle üzletek és szolgáltatások is csatlakozhatnak. Ezek önkéntesen kapcsolódnak be a gyerekek védelmébe. Megkülönböztető jelük az ajtóra ragasztott sárga vagy zöld matrica, amely egy kis figurát és a 110-es számot viseli. Ha a gyerek megpillantja ezt a jelzést, akkor oda bátran beléphet, és segítséget, útmutatást kérhet. A személyzet megnyugtatja a kisgyereket, biztos helyre viszi, és felhívja a szülőt, az iskolát vagy a rendőrséget. A gyermek a gondos felkészítésnek, a bizalomnak és a segítő közösségnek köszönhetően megtanulja, hogy az őt körülvevő világ nem félelmetes, hanem olyan hely, ahol biztonságosan mozoghat.
Takarítás közösen
Japánban a bohókás iskolatáskákon kívül felfigyeltem a tökéletesen rendben tartott közterületekre is, beleértve a nyilvános vécéket, amelyek olyan tiszták, mintha ötpercenként takarítanának bennük. Itt nem a szolgáltatás eltúlzásáról van szó, hanem a japánok tisztasághoz való hozzáállásáról. A japán iskolarendszerben létezik egy speciális fogalom: „a közös takarítás ideje”.
Ebéd után vagy a tanítás végén az iskolások rendet raknak ott, ahol addig tartózkodtak. Nemcsak az osztályban, hanem a folyosón, az öltözőben és sok iskolában a vécén is. Ez nem büntetés, nem munkahelyi kötelesség – a közös takarítás az órarend szilárd része. Ennek köszönhetően megtanulják, hogy a közös terület nem a senki földje, nem is gazdátlan. Épp ellenkezőleg: mindenkié, ezért gondozni kell.
Az öregek tisztelete
Maradjunk még egy percig az iskolánál. A japán gyerekek életében nagyon fontos személy a mester, azaz a szenszei. A szó jelentése: „az a személy, aki előbb született”. A japán iskolákban aligha találunk olyan gyereket, aki gúnyolja a tanítóját, vagy óra alatt a mobilját nézegeti. A japán oktatók rendelkeznek valamivel, amiről a mi pedagógusaink csak álmodnak – természetes tekintély és tisztelet övezi őket, s ez nem félelemből fakad. A japán iskolarendszerben azonban ez a hozzáállás kölcsönös: a diák tiszteli a tanárát, a tanár pedig tiszteli a diákját. Ugyanezt a hozzáállást láthatjuk az idősekkel szemben is. „Annak köszönhetően, hogy a gyerekek tisztelik az idősebbeket, a többi emberrel szemben is tiszteletet éreznek” – magyarázza japán barátnőm.
A legfőbb parancs: a tapintat
Az egyik legerősebb benyomás, ami Japánban ért, az volt, hogy az emberek minden körülmények között rendkívül tapintatosak egymással. A gyerekeket kis koruk óta arra nevelik, hogy egy közösség részei. Előbb a családé, az iskolában az osztályé, később pedig a társadalomé. Ez az elv Japánban a „wa”, azaz a harmónia része.
Itt nem a személyiség elnyomásáról van szó, hanem arról a meggyőződésről, hogy az egyén viselkedése határozza meg a többség viselkedését. Ezért a japán közlekedési eszközökön csak elvétve hallani gyerekkiabálást, és az is ritka, hogy a gyerekek a vendéglőben az asztalok között szaladgálnak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a kétévesek csendben ülnek a székeken, és kanalazzák a levesüket. Az idősebb gyerekek azonban a nyilvános helyeken valóban illedelmesen és tapintatosan viselkednek, hogy ne zavarjanak másokat. Barátnőm ezt így jellemezte: „Amikor a fiam óvodába kezdett járni, és egy közösség része lett, fokozatosan megértette, miért fontos ez a viselkedés. Nem mi, szülők tanítottuk erre, hanem maga a közösség.”
