A szorongó és túlérzékeny emberek fölöttébb hasznosak voltak őseink számára: mindenkinél előbb meghallották a neszezve közeledő vadállatot, és ezzel megmentették a közösség életét. Én is előre megérzem a katasztrófákat. Azokat is, amelyek nem következnek be.
Sétálunk a városban a férjemmel, és a lába hirtelen megcsúszik. A házat, amely előtt elhaladunk, esőcsatorna védi a nedvességtől. Most is vékony csíkban csordogál belőle a víz, és menten odafagy a járdára.
– Micsoda szerencse, hogy nem estél el! – mondom, és körülnézek, nincs-e a közelben valaki más is, akit figyelmeztetnem kellene. De van: egy idős házaspár közeledik.
– Vigyázzanak, nagyon csúszik – szólok oda, és valóban, nagy ívben kikerülik a jeges járdát. Az asszony hálálkodik, szóba elegyedünk.
– Képzelje el – mondom –, ha valaki nem veszi észre a jeget, és elcsúszik! Még a fejét is jól beleveri a ház sarkába! – Élénken magam előtt látom a veszélyes jelenetet.
– Maga előre tud mindent? – kérdezi az asszony.
– Mindig. Maga is?
– Én is – válaszolja. – Mindig előre látom, mi történhetett volna.
Megszólal a férjem.
– Bizony igaz. A feleségem is mindent előre tud. Sajnos, csak a rosszat!
Igaza van a férjemnek. Szabad perceimben olyan élénken látom a szörnyűségeket, hogy a katasztrófafilmek rendezői is megirigyelhetnék. Látom, ahogy az autó elüti az embereket, ahogy leszakad a sífelvonó, kisiklik a vonat. Bármilyen helyzetről el tudom képzelni a legbrutálisabb forgatókönyvet.
– Én is sok mindent el tudok képzelni, de csak a jót – kapcsolódik be a beszélgetésünkbe az asszony férje.
– Maga az én emberem – mosolyog a férjem.
Ez a különbség a szorongó és az életet lazán kezelő emberek között. Mennyire szeretnék én is laza ember lenni! Csakhogy ez lehetetlen. Aki szorongónak születik, az szorongó is marad egész életében. Meg lehet tanulni, hogy egy kicsivel kevésbé pánikoljunk. Férjhez mehetünk például egy laza emberhez, hogy legalább a gyerekekben kiegyenlítődjön a genetika, de ez minden, amit tehetünk.
Valahol azt olvastam, hogy a szorongás és túlérzékenység (ez a két tulajdonság a leggyakrabban együtt jár) az evolúciót tekintve előnyös volt, mert az ilyen emberek elsőnek hallották meg a közelgő vadállat neszezését, látták a bokrok mögött osonó ellenséget, érezték, ha vihar közeleg.
Pedig összességében véve nem főnyeremény ez a tulajdonság. Mi van akkor, ha emellett a jól teljesítő emberek közé tartozunk? Hiszen kívülről nézve egyáltalán nem látszunk szorongónak, ellenkezőleg. Valószínűleg a környezetünk nagyon hatékony, kiegyensúlyozott embernek lát bennünket, aki mindig kész segíteni másokon, mindig mosolyog. Tehát olyan valakinek látnak bennünket, aki ügyesen eligazodik az életben. A valóságban azonban a sikeres külső mögött gyakran egészségtelen tökéletességre törekvés és hiányos önbizalom rejtőzik, a segítőkészség mögött az elismerés- és szeretetvágy, a határok felállításának képtelensége, a mosoly mögött a valódi érzelmektől való félelem. Akár a nagyon intelligens autisták, akik megtanulták elrejteni mindazt, amiben különböznek az átlagemberektől, a neurotikus, szorongó emberek is megtanulják, hogyan tudnak együtt élni a bajukkal. Néha az álcázás nagyon jól sikerül. Azt csak ők tudják, mennyi erőfeszítésbe kerül ez nekik.
Amikor a szorongó ember hazamegy, kikapcsol. Leereszt, mint ahogy a lufiból kiengedik a levegőt. És akkor jön a totális kimerültség, gyakran migrén kíséretében. Vagy pedig elönti a semmilyen konkrét okhoz nem köthető szorongás – ez a legrosszabb. Sokéves önfejlesztéssel el lehet érni, hogy találjon olyan tevékenységet, amely enyhíti a szorongást. Mint amikor a vadlovat beterelik az istállóba. Tudja, érzi, hogy a szorongás most is ott ólálkodik körülötte, de nem engedi kitörni az akolból.
Körülbelül így él egy szorongó ember. Annyit még hozzáteszek, hogy nekem segít az, ha hideg vízben úszhatok vagy sétálhatok az erdőben.
